Utazás a lengyel néplélek legmélyére alkohollal, drogokkal és fegyverekkel – Ziemowit Szczerek Hetes című könyvéről

Az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent meg a lengyel Ziemowit Szczerek Hetes című regénye magyar nyelven, az Ampersand Kiadó gondozásában, Zöldy Áron fordításában. A sajátosan kelet-közép-európai road movie egyszerre emlékeztet Hunter S. Thompson és Jaroslav Hašek könyveire. Utazás a régi országúton a lengyel néplélek legmélyére alkohollal, drogokkal és fegyverekkel, váratlan fordulatokkal és apokaliptikus rémálmokkal, könyörtelen öniróniával és gyilkos humorral, amiben mi, magyarok is magunkra ismerhetünk. A Magyarországra látogató szerzővel egy villáminterjút is készítettünk.

Ziemowit Szczerek hol az újságírói, hol az írói énjét veszi elő, de a lényeg minden esetben a lengyelek és más közép-kelet-európai népek lelkének élveboncolása. A Jön Mordor, és felfal bennünket, avagy a szlávok titkos története, valamint a magyarság mélytudatába elmerülő Via Carpatia, avagy csavargások Magyarországon és a Kárpát-medencében után a Hetes a harmadik könyve, amely magyarul is olvasható. Bár az utóbbi könyv eredeti, lengyel nyelvű változata Siódemka címmel 2015-ben jelent meg, ez semmit sem vesz el frissességéből, és hiába kellett gazdagon lábjegyzetelni, sőt a lengyel történelmi és közéleti szereplőket felvonultató kislexikonnal ellátni a magyar verziót, kimondottan élvezetes a Lengyelország kultúráját felületesen ismerők számára is.

A cím a régi lengyel országútra utal, a történet annak Krakkó és Varsó közötti rövid szakaszán játszódik. Errefelé pedig minden szimbolikus: Krakkó nemcsak egykori fővárosként, hanem a közös közép-európai múlt múzeumaként is megjelenik, és innen utazunk a kietlen sztyeppe felé, a jelenlegi fővárosba, a jóval keletiesebb Varsóba, ahova az ember kizárólag azért teszi be a lábát néha, mert éppen Nagyon Fontos Találkozója van. Utunk során Paweł, a clickbait címek gyártására szakosodott újságíró kalauzol bennünket, mindenszentek napján, előbb csak másnaposan, majd újra módosult tudatállapotban. Ha a hollywoodi filmeken szocializálódott olvasó laposnak gondolna egy lengyel országúti kalandot olyan állomásokkal, mint Michałowice vagy Książ Wielki, nagyobbat nem is tévedhetne: a regényben több a mellbevágó fordulat, mint egy amerikai road movie-ban, mindezt pedig speciálisan kelet-közép-európai humorral önti nyakon a szerző. Legalább annyira idézi Hunter S. Thompson világát, mint Jaroslav Hašekét.

Útja során Paweł találkozik egy őrült varázslóval, egy stoppoló litván lánnyal, egy ügyeskedő nagyvállalkozóval, egy vidéki plébánossal, egy anarchista gyújtogató bandával, nagyjából az összes néhai lengyel királlyal, meg egy rakás hétköznapi emberrel, a benzinkutasoktól az algériai kebabosig. Közben – és ez nem spoiler, mert a kötet hátlapján, az ajánlóban is olvasható – Oroszország megtámadja Lengyelországot. Hősünk a szétbombázott panelházak romjai között mászkál, a lakótelepen, ahol felnőtt, Radom városában, ami egészen véletlenül éppen a szerző szülővárosa is, és a magyar városok közül leginkább Miskolchoz lehetne hasonlítani. A sztori tehát legalább annyira nyomasztó, mint amennyire szórakoztató. És legalább annyi benne a véres akció és a vicces párbeszéd, mint a lengyel létről szóló elmélkedés és a posztmodern tájleírás.

Szczerek ugyanis előszeretettel ostorozza az államszocializmusból a vadkapitalizmusba lépő Lengyelország városainak arculatát, az eklektikus plakáterdőket, az elcsúfított homlokzatokat és az összetákolt bódékat, a periférialét kilátástalanságot és reménytelenséget, az ország általános identitáshiányát és formátlanságát. Azt az állapotot, hogy az ezerszer megtámadott és darabjaira hullott, de újra és újra megszülető ország nem tud mit kezdeni magával, és az egyszerre gyűlölt és irigyelt németek, az egyszerre lenézett és rettegett oroszok, meg a többé-kevésbé hasonló cipőben járó szomszédos szláv és balti államok között alaktalanul elterülve nem találja a helyét Európában.

„János király egyenesen a kaszálatlan gazból bukkant elő, az arcát benőtte a vasúti töltésen növekvő dzsindzsa, és ezt a dzsindzsát senki nem vágta, senki nem gondozta, mert Lengyelországban vagyunk, nem valami Németországban, mert a lengyeleknek, bazmeg, van érdekesebb és fontosabb dolga is, mint bokrokat visszavágni, miféle idióta munka ez, bokrot vágni, mekkora hülye az, aki bokrot vág, mikor itt a világ dolgait tárgyalják meg, mikor itt szombatonként vodka mellett a világ megmentése zajlik, mikor itt a világegyetemet hegesztik és törmeléket vesznek át, így hát a bokrok belenőttek János király arcába” – írja Szczerek a tipikus lengyel tájról, egyben a lengyel néplélekről. Mi pedig megállapíthatjuk, hogy a Hetes nemcsak a mai lengyel, hanem a mai magyar olvasó számára is könnyen érthető, sőt kimondottan izgalmas.

Mert ha valamelyik testvérnemzet átérzi a sehova sem tarozás szorongását és az állandó múltba révedést, akkor az éppen a magyar. Szczerek úgy lát a lengyelek veséjébe, hogy közben a komplett régió kórtörténetét ismeri, benne a magyar balsors minden nyűgével s nyilaival. Az említett Via Carpatia megírásával már korábban is bizonyította, hogy nemcsak Budapest romkocsmáival ismerkedett meg, hanem ahhoz is vette a fáradtságot, hogy elutazzon Oroszlányba, Szekszárdra és Ózdra, sőt Beregszászba, Szatmárnémetibe és Szabadkára is. És nemcsak Orbán Viktor létezéséről tud, hanem Magyar Bálintéról, Simicska Lajoséról és Lázár Jánoséról is, beszélgetett többek között Gyurcsány Ferenccel, Németh Zsolttal és Gyöngyösi Mártonnal, és bűnös élvezetet okozott számára a Kárpátia dalainak hallgatása.

A Hetes olvasása közben pedig ismét magunkra ismerhetünk. Hiába állnak a főhős gondolkodásának középpontjában a lengyel nemzet nagy sorskérdései, a helyszín akár Magyarország is lehetne. Gondoljunk csak bele, hányszor hallottuk – vagy hangoztattuk magunk is –, hogy mi kaptuk mindenből a legszörnyűbbet, mi hozzuk a legrosszabb döntéseket, velünk cseszett ki legdurvábban a történelem. És mindezt képesek vagyunk egyre meggyőzőbb érvekkel, vagy legalábbis egyre hangosabban bizonygatni minden egyes korsó sör és feles után. A könyv önmagában is kiváló olvasmány, de azért is megéri kézbe venni, hogy emlékeztessük magunkat, nem vagyunk egyedül, és hogy nevethessünk vélt vagy valós nyomorunkon.

*

Nemrég hosszan beszélgettem Szczerekkel krakkói törzshelyén, a Piękny Pies – magyarul a Gyönyörű Kutya – nevet viselő kocsmában, ami egyben a Hetes egyik helyszíne is. Az interjú során szóba került a Krakkó és Varsó közötti kulturális távolság, a különféle lengyel régiók fejlődésére gyakorolt osztrák, német és orosz hatás, a Nemzeti Együttműködés Rendszere, a kortárs magyar és lengyel irodalom, a Baltikum és a Balkán is. Ezúttal Budapesten, a Nemzetközi Könyvfesztivál idején futottunk össze, ahol a szerző két nap alatt három könyvbemutató beszélgetést abszolvált, én pedig egy külső helyszínen, Manyi Kulturális Műhelyben kérdeztem a frissen bemutatott regényről, Lengyelország elmúlt évtizedbeli és mai állapotáról, az elképzelt orosz megszállásáról, az orosz–ukrán háború jelenlegi állásáról és a szerbiai tüntetésekről.

– A regényből kiolvasható a Lengyelország iránti mélységes imádat, de mindig ott van mellette a már-már öngyűlöletig fokozódó kritika is. Ezt a feszültséget szeretted volna feldolgozni?

– Igen, ez egy klasszikus love/hate kapcsolat, de ugye tíz évvel ezelőtt írtam a könyvet, amikor Lengyelország más volt, és a viszonyom is más volt hozzá. Én is öregebb lettem, Lengyelország pedig valahogyan simább és kedvesebb, kevésbé irritál már ez az egész, nem ébreszt bennem annyira erős érzelmeket. Ma is megírhatnám, bár az országút sincs már meg, a régi hetes helyén autópálya van, az ember gyakorlatilag teleportál Krakkóból Varsóba, bedob két podcastot, és bumm, már meg is érkezett. Viszont kevésbé intenzíven, de továbbra is megvan bennem a szeretet és a gyűlölet. Posztmodern figura vagyok, szeretném magamban dekonstruálni ezt a nemzetet, mivel tudom, hogy a lengyelség egy mesterséges konstrukció, viszont én magam is ebben szocializálódtam. Korábban erős meggyőződésem volt, hogy a hazám nem szorítható határok közé, azóta viszont megtapasztaltam, milyen erősen kötődöm hozzá.

– Ha választhatnál a korábbi fejletlenebb, vadabb Lengyelország és a mai letisztultabb, szelídebb Lengyelország között, melyiket választanád?

– Lehet, hogy ez is azért van, mert öregszem, de szeretem magam körül a rendet, ezért sem szoktam például házibulit tartani otthon, és ezért megyek helyette inkább egy romkocsmába. Hiába vonzó például az a balkáni nyüzsgés, ami miatt a vajdasági magyarok is jobban szeretnek Szerbiában lakni, mint Magyarországon, ahol Budapesten kívül alig látni embereket az utcán, nekem nem hiányzik, hogy egy kuplerájban éljek.

– Apropó, Szerbia! Nemrég hosszabb időt töltöttél Belgrádban és más szerbiai településeken, és legutóbb már említetted, hogy írsz majd egy könyvet az országról. Mik a benyomásait az emberek Vučićhoz való viszonyáról és a hétköznapokról? Szerinted mi lehet a kifutása a tüntetéseknek?

– Sok tüntetést láttam, néha békések voltak, néha kevésbé. Nagy különbség például a belarusz tüntetésekhez képest, amelyeknek egyetlen centruma volt, hogy a szerbiai demonstrációk kiterjedtek az egész országra, ezért is nehéz mit kezdeni velük. Partizánharcra emlékeztetnek, sok helyszínen zajlanak. A koncepció része, hogy a tüntetők a kisvárosokat, falvakat is bejárják, vagyis nem igaz, amit a populisták hangoztatnak, hogy ez csak egy nagyvárosi elégedetlenkedés volna. Találkoztam Vučić-szimpatizánsokkal is, de őket pont úgy utaztatták, ahogy annak idején Belaruszban az ellentüntetőket, vagy éppen Orbán lengyeljeit. Amúgy kevesen számoltak be nekem arról, hogy kimondottan a szerb vezetéssel szimpatizálnának, arról viszont többen, hogy zavarják őket a tüntetések, hiszen nem működik miattuk például az oktatás. Nem könnyű megmondani, hogy eszkalálódni fog-e a helyzet, mindenesetre nehéz kontrollálni a tiltakozásokat, és nehéz így működtetni egy országot. A könyv megírásához oda kell még utaznom párszor, és össze kell még hoznom néhány beszélgetést.

– Ahogy annak idején Magyarországon többek között Gyurcsány Ferenccel is beszélgettél.

– Tök jó, hogy Gyurcsányt említed, mert annak ellenére, hogy egy lókötőnek tűnt, valahol kedveltem is a fickót. Ezért is szeretem ezt a munkát, mert tök sok érdekes embert meg lehet ismerni, akikkel jókat beszélgethetsz, közben meg látod, hogy politikusként milyen szörnyűségeket művelnek. Ez sokat elárul a valóságunkról.

– Mi a helyzet az oroszokkal? Része-e a hétköznapi beszélgetéseknek Lengyelországban, hogy Oroszország akár támadást is indíthat ellene, ahogy ez a regényben megtörténik?

– Annak idején nem vettük komolyan, hogy valami ilyesmi lehetséges, de persze az oroszokkal szembeni félelem része a lengyel mentalitásnak. Ha az országod egy olyan országgal határos, ami folyamatosan jelét adja a birodalmi törekvéseinek, akkor ez érthető is, de tulajdonképpen Oroszország minden szomszédja fél tőle, Finnországtól a balti államokig, és biztos, hogy a magyarokban is hagyott valami nyomot ’56. Szóval mindig is ott volt a levegőben a fenyegetés, de amikor a könyvet írtam, kevésbé lehetett érezni. A regényben ezt a lengyel motívumot, ezt az alapvető szorongást használtam fel. Amúgy nemrég adtam egy interjút a Gazeta Wyborczának arról, hogy Oroszországnak most nincs sok lehetősége arra, hogy lerohanja Lengyelországot, mert túlságosan leköti Ukrajna, meg nem is igazán lenne miért. Hatalomra juttathat egy oroszbarát kormányt, de ehhez nem szükséges megszállnia egy országot. Úgyhogy én annyira nem félek. A háború hatásai persze átnyúlnak néha a lengyel határon, ott volt például az az eset, amikor egy eltévedt rakéta két embert megölt, és ez elsőre sokkolta az lengyeleket, de most azt érzem magunkon, hogy egyre kevésbé érint meg bennünket a dolog.

– A háború előtti Ukrajnáról már írtál a Jön Mordor, és felfal bennünket című könyvedben. Tervezel visszamenni mostanában, ha kitör a béke, vagy erre nem látsz esélyt ebben a pillanatban?

– Egy hónap múlva utazom Andrzej Stasiukkal Harkov környékére, ahol Szerhij Zsadannal találkozunk, és egy kicsit körülnézünk, hogy milyen most a helyzet, útközben pedig biztos, hogy be fogunk térni Kijevbe és Lembergbe. Írni nem tervezek róla, sokat írtam Ukrajnáról a Końce światówban is (Világok végén, magyarul még nem jelent meg – a szerk.). A háborúról azt gondolom, hogy hiába érhet véget egy-két éven belül, a helyzet akkor sem rendeződik, a határvidék helyzete akkor is problémás marad majd.