A Fishing on Orfű idén lett „nagykorú”, ez a 18. fesztivál. A négynapos rendezvényt a házigazdának is tekinthető Kiscsillag nyitja, és nem hiányozhat a néhány éve visszatért, Baranyában szintén őshonos Kispál és a Borz sem. Nagy visszatérő a Heaven Street Seven, a Kistehén, a Colorstar és az Isten Háta Mögött. Felvonulnak a nagyon tágan értelmezett alternatív színtér olyan zászlóshajói, mint a Pál Utcai Fiúk, a Quimby, a 30Y, a Hiperkarma és a Bëlga, a valamivel fiatalabbak közül a Vad Fruttik, a Blahalouisiana, a Bohemian Betyars, az Elefánt, az Esti Kornél, az Ivan & The Parazol, a Galaxisok, a Platon Karataev, a Csaknekedkislány, a még fiatalabbakat képviselő Carson Coma, a hiphopszcénából pedig Bongor, Dé:Nash, Gege, Sisi vagy CoLee.
A szervezők egyik alapelve, hogy nem erőltetik bele a programba a nagyon mainstream vagy a nagyon gigantikus produkciókat, ezért nincs a felhozatalban mondjuk Majka, ahogy nem fér bele Azahriah, de nem fér bele például Krúbi sem. Nincsenek külföldi sztárfellépők, sőt eleve nincsenek külföldiek. A programfüzetben megtalálhatók viszont olyan csemegék, mint a Tudósok, a Csókolom vagy a Besh o droM, a Gecó és a Fa és a Hocuspony, az L.A. Suzy és a Barkóczi Noémi, vagy éppen a Böiler, és fellépett volna a pécsi színtér egyik veteránja, a Picsa, azaz a Hétköznapi Csalódások is, de utóbbi zenekar koncertje két tag egészségügyi problémája miatt elmarad. Így is közel 150 előadó közül válogathat az ember. Arra a kérdésemre, hogy ki melyik fellépő miatt érkezett, a nálam fiatalabbak közül többen válaszolják, hogy a társaság meg a hangulat vonzotta őket, esetleg azt, hogy úgy általában szeretik a magyar alterzenekarokat, de akad olyan is, akinél plusz pontot jelent, hogy eljuthat a Soviet Monday és a Pancakewar koncertjeire.
Hol van már a „Mocskos Fidesz” nyara?
A tavalyi Fishing előtt arról érkeztek hírek, hogy komoly ellenőrzések lesznek drogfronton, ami olaj volt az akkori kormányellenes hangulat tüzére, és többek között ez generálta a koncertek előtti, közbeni és utáni „Mocskos Fidesz!”-skandálásokat, amelyek más zenei rendezvényeken is felütötték a fejüket. Az idei fellépők komoly átfedésben vannak az áprilisi, Puzsér Róbert-féle, úgynevezett Rendszerbontó Nagykoncert lineupjával. A Tisza áradása viszont elsodorta magával ezt a dühöt is, vagyis azok közül, akik szerint eddig minden rossz volt, sokan érzik azt, hogy innentől minden jobb lesz, várható volt tehát, hogy idén elmarad a mocskosfideszezés. De az összképhez tartozik, hogy látni lehet még „Fuck NER” feliratú pólót, és hallani egy-egy olyan beszólást a színpadról, hogy „aki nem pogózik, az fideszes” – utóbbi Sisi koncertjén hangzik el. A húszas-harmincas éveiben járó, nagyvárosi, jellemzően liberális fesztiválozók körében viszont megmaradt az utóbbi években tapasztalt kiemelt érdeklődés a közélet iránt. Nem nagyon emlékszem olyanra a NER első tíz évéből, hogy egy-egy könnyűzenei fesztivál felé tartva, vonaton ülve huszonéves magyarok az új kormányról beszélnének és miniszterek neveit emlegetnék.
Például Vitézy Dávidét, hogy hahaha, most már őt kell szidni, ha késik a vonat, igaz, ezek csak ironikus megjegyzések. Amúgy az enyém is késett, de csak alig több mint fél órát, és még aznap vissza is utalták a helyjegyem árának felét, anélkül, hogy reklamálnom kellett volna. Ez a visszatérítés nem az új közlekedési miniszter újítása, kapunk viszont rendes utastájékoztatást, és a hangosbemondó valóban sűrűn kéri a szíves elnézésünket és köszöni a türelmünket. A második nap érkezők állítólag rosszabbul jártak, az egyik pécsi vonat kettővel kevesebb kocsival közlekedett, vagyis hiába vásároltak helyjegyet a népek, egy részüknek a padlón ülve kellett utazniuk, vagy a büfékocsiban állva (esetleg részegen). Tőlük éppen Lovasi András kér bocsánatot a nagyszínpadon, és ő is azzal viccelődik, hogy ezt Vitézy nevében teszi meg.
A fesztivál tizenvalahány éve – amikor legutóbbi itt jártam – is hasonlóan nézett ki, mint ahogy most kinéz. Akkor is négynapos volt, akkor is kora délutántól kora hajnalig zajlottak a koncertek, akkor is hasonló ízléssel válogatták össze a fellépőket, még ha van is egy természetes fluktuáció – zenekarok oszlanak fel vonulnak vissza hosszabb-rövidebb időre, közben újabb zenekarok alakulnak és futnak be, még ha utóbbiak között kevesebb is az olyan látványos sikertörténet, mint a kilencvenes vagy a kétezernullás években. Kevés az országos rádiós sláger, nincs egy mindenki által ismert kánon – sokan írtak és beszéltek már erről.
Az elején azért kevesebb volt a színpad, nem voltak még koncertek a stégen, nem volt értékmegőrző és mosoda, nem volt a jegyáron felül külön fizetős sör- és fröccstúra, nem voltak szervezett kirándulások, nem voltak filmvetítések, nem volt közösségi brunch és pláne nem volt fine dining, ahogy nem voltak Partizán-, Telex- és Inga-különkiadások, nem volt kerekasztal-beszélgetés a kulturáért felelős államtitkárral (akit akkor még nem Nagy Ervinnek hívtak), és nem volt Civil liget meg Safe Space meg Peace & Love témájú képzőművészeti kiállítás sem, szóval valamennyi változás azért mégiscsak tapasztalható.
Teltházas volt már hetekkel a megnyitó előtt, ami persze mutatja azt is, hogy a mind a kemping területe, mind a célközönség behatárolt. De jelzi azt is, hogy ez a célközönség – felduzzasztva a Bánkitó-árvákkal és a Kolorádó-károsultakkal – megbízhatóan vásárol jegyet és bérletet, lángost és fröccsöt, a sátorhelyek és a kempingházak pedig hónapokkal a kezdés előtt megtelnek, sőt tavasz közepétől már Pécsen is alig lehet szállást találni.
Mondanám, hogy kiöregedtem a sátrazásból, de mivel nálam tíz vagy annál is több évvel idősebb ismerőseim még mindig képesek sátorban aludni, inkább azt mondanám, hogy túl kényelmes lettem ehhez. Megvolt a romantikája, vannak szép emlékeim róla, de emlékszem a nehéz reggeli ébredésekre is, a kígyózó sorokra a vécénél meg a zuhanyzónál, szóval kösz, nem, inkább kivettem egy szobát Pécsen. Persze a kényelmes ágy és a privát fürdőszoba is megkéri az árát: az ingázás sem túl kényelmes, mert hiába van közel Orfű, a mecseki szerpentineken végtelen ideig kanyarog a busz, éjjel pedig hiába mennek viszonylag sűrűn fesztiváljáratok a városba, ezek menetideje végtelenszer végtelennek tűnik a végtelenedik hatványon. És előfordul, hogy egy-egy járatra több jegyet adnak el, mint ahány ülőhely van rajta, így sokan állva szenvedik végig az utazást, de hiába, a tömegközlekedést nem az igazán nagy tömegek részére találták ki. Napközben szerény eszközeivel a Volán is beszáll a tehermentesítésbe, de sokaknak így sem jut ülőhely.
Ronda vagy, de megbasználak
A fesztivál szervezői óva intenek a mértéktelen alkoholfogyasztástól és felelőtlen szexuális kalandoktól, miközben minden sarkon italmérések állnak, a Tudósok frontembere, drMáriás pedig olyan nótákkal szórakoztatja a közönséget, mint a Ronda vagy, de megbasználak vagy a Basszál! Szép csomag ez így egyben, de mintha az élet tényleg a biztonságos szórakozás és az egészséges életmód irányába tolódna: valaki több nap fesztiválozás után felháborodva jegyzi meg, hogy micsoda bunkóság 2026-ban dohányozni a nézőtéren. Amikor a Csaknekeskislány énekese, Csepella Olivér énekli, hogy Ne igyál, éppen egy sörös pult felé indulok. Ez a lendületem viszont nem tart ki végig: délutánonként harmincnyolc fok van, esténként sem zuhan le húsz fok alá a hőmérséklet, ha akarnám, akkor sem tudnám végigvedelni a fesztivál négy napját, és persze az sem árt, ha az embernek vannak emlékei a látottakról és hallottakról.
Viszont ahogy Pécsnek is megvan a maga sajátos kulturális mikroklímája, a Fishing on Orfűn is az a benyomása az embernek, hogy akármekkora feszültséget érzünk magunk körül a hétköznapokban, itt mindenki – na jó, a többség – szelíd, vidám, sőt boldog, az idegenekkel percek alatt meg lehet a közös hangot. És akkor ott vannak még a váratlanul felbukkanó barátok, meg azok, akik rég jártak itt, de visszahúzta őket a szívük, na meg a minden évben visszajárók, akik szakadó esőben ugyanúgy jönnek, mint pusztító hőségben. Idén tényleg úgy tombol a kánikula, hogy az Orfűi-tó vize sem frissít fel igazán. Viszont a sok pozitívum közül az egyik, hogy a Kisstrand kedvezményesen engedi be a fesztiválos karszalaggal érkezőket, a Pécsi-tó partja pedig szabadstrandként használható. Annak is csak örülni lehet, hogy a kemping területén egészen sok a büfé és kimondottan a széles az ételválaszték (nálam a kolbászos lecsó nyert), szomjas sem maradhat az ember, és a sokakból undort kiváltó mobilvécék mellett civilizált vizesblokkból sincs kevés, igaz, gyakran még így is végeláthatatlan sorok alakulnak ki, főleg a női és a koedukált részlegeken.
És ahogy egy kedves ismerősöm találóan megjegyzi, a szervezők mindent meg is tesznek, hogy a negyvenesek és a még idősebbek ne érezzék magukat túlságosan kényelmetlenül, mert ha ők kikopnának, lehet, hogy a Fishing is bedőlne. Mert hiába van itt tudatos fiatalítás, a műsor gerincét még mindig a régi nagy alterhősök alkotják. Az egyetemista és/vagy fiatal felnőtt korosztályokat vegyülnek az örök bohém középkorúak masszív rétegével, és ott vannak még a kisgyerekes családok: a legfanatikusabb fesztiválozók nemcsak óvodás és kisiskolás, hanem néhány hónapos csemetéiket is magukkal hozzák Orfűre. Talán csak a hetven felettiek nem nagyon képviseltetik magukat, de innen talán még ők sem lógnának ki. A generációs különbségek amúgy nemcsak nekem adnak be: az idősebb zenészek inkább az éjszakai idősávokban szeretnének játszani, hogy ne izzadják át a ruhájukat és ne tűzzön a szemükbe a nap, a fiatalabb formációk rajongói meg minél nagyobb színpadon szeretnék látni a kedvenceiket, lehetőleg szintén főműsoridőben.
Nagyszínpad, Kisnagyszínpad, Segglyuk
A nyitónap estéjén az öt év után fellépő Heaven Street Seven – amelynek énekes-dalszerzője, Szűcs Krisztián idén jelentkezett első, Utazás a kegyetlenbe című könyvével, és amelynek sorait kollégánk-barátunk, Németh Róbert is erősíti basszusgitárosként – úgy indítja el a nosztalgiajáratot, hogy mégis frissnek érződnek a dalok. Rögtön az elején a Hol van az a krézi srác csendül fel, ami az én gimnazista koromat is visszahozza, de előkerül a Szörnyű gyerek, a Dél-Amerika, a Dunabeat meg a Tudom, hogy szeretsz titokban is. Az utóbbi években újra aktív Kispál és a Borz néhány nehézkesebben induló dalát hallva egy kicsit tartotok tőle, hogy a zenekar elkezd emlékeztetni egy nagypapára, aki már csak muszájból tolnak be a családi összejövetelekre, de Kispál András olyan szólót kanyarít a Zár az égbolt végén, hogy azt nem lehet nem megkönnyezni. Jó újra hallani a Bársonyfüggönyt is, és nagyon szép A rétek halványak, amit a zenekar első dobosa, a nemrég elhunyt Bräutigam Gábor „Ricsi” emlékére játszanak el – róla nevezték el egyébként a nagyszínpadot is.
A nagyszínpados produkciók közül engem a 30Y is megvesz, és talán azért is olyan erős a koncertjük, mert ők is egy kisebb, féléves pihenő után térnek vissza. Ugyanitt a Quimby is gond nélkül hozza a tőle megszokott magas színvonalat, az ugyancsak visszatérő Kistehén koncertje viszont lehetne egy kicsit feszesebb, a Bëlga pedig azzal lóg ki a nagyszínpadosok közül, hogy élőzenei kíséret nélkül játszanak, a Nemzeti hiphop refrénjét viszont az egész völgy teli torokból üvölti. Az már az én bajom, hogy lemaradok a büntetősávban, délután öt és hat között – ami fesztivál-időszámítás szerint kora délutánnak minősül – játszó Hiperkarmáról, pedig a legjobb időszakában kiemelten követtem Bérczesi Róbertet és zenekarát. Szintén nagyszínpados az Elefánt, a Csaknekedkislány, a Bohemian Betyars, ahogy például az Analog Balaton is – utóbbival sosem tudtam megbarátkozni, és most sem sikerül –, mindenesetre ezeken a koncerteken
És még az újabb generációk zenekarai közül is kiemelkedik a Carson Coma, a szombati nap headlinere: nagyon profi, nagyon jól kitalált, nagyon jól begyakorolt másfélórás műsort láthatunk tőlük. Néhány direkt politizáló dal várhatóan az ő repertoárjukból is ki fog kopni a fent említett okok miatt, bár legújabb, Pesti bárdok című, a NER-rel „leszámoló” hőskölteményük éppen csak a hét elején jelent meg.
A „Kisnagyszínpadnak” nevezett Csészényi tér színpadon kap helyet a még mindig lendületesen játszó, idén hatvanéves Leskovics Gábor „Lecsóval” felálló Pál Utcai Fiúk, amelynek legfontosabb dalai A báltól a Hajszán át az Utolsó évig szinte mind a nyolcvanas években íródtak. Itt játszik az Isten Háta Mögött is, amely nemrég két bivalyerős koncerttel tér vissza a Dürer Kertben (ahogy ezt Nefelejcs Gergő kolléga is megénekelte), és Pálinkás Tamásék most is elképesztő energiával zenélnek, viszont szerény érdeklődés mellett. Bár a zenekar basszusgitárosa, Egyedi Péter egyben a fesztivál főszervezője is, az IHM zenéje különutasnak mondható a tőrőlmetszett alternatív zenekarokhoz képest, ezért érthető, hogy nem a nagyszínpadon kapott helyet. Az, hogy a fiatalok körében népszerű Platon Karataev és az inkább középkorúakat vonzó, idén harmincéves Colorstar is keveseket mozgat meg, a késői idősávnak is köszönhető. Az Ivan & The Parazol ugyanakkor a nagyszínpad előtti teret is simán megtöltené, és bár engem kissé meglep, az Aurevoir is szép nagy közönséget hoz magával. És a hiphop-előadók, az élőzenei kísérettel játszó Gege, Sisi és CoLee is megkapják a „Nagyszínpad!” skandálásokat.
És akkor ott van még a Víziszínpad, ott van a népnyelvben „Segglyuk” névre keresztelt Amondó színpad, ott van az Extázis nagysátor a maga fülledt levegőjével, fent a dombon pedig a Tűzhöz közel és a Borfalu, a közelben a fine dining étkezdével. Utóbbi környék egy kicsit olyan, mintha a fesztivál „budai” oldala lenne kifinomult ízlésű polgárokkal. A sok-sok kisebb színpad előtt néha legalább akkora buli kerekedik, mint a fontosabb helyszíneken: a Rühös Foxi, a Csókolom, Barkóczi Noémi vagy a Hocuspony koncertje mind-mind üde színfontot jelent.
Azon a bizonyos tizenvalahány évvel ezelőtti Fishingen, amikor utoljára itt jártam, a fent emlegetett régi nagyok mellett fellépett a még régebbi Európa Kiadó és a Vágtázó Halottkémek is, és hiába koptak ki mostanra, az Ivan & The Parazol eljátssza előbbi zenekar Mocskos idők című slágerét, a VHK klasszikusa, az Aláírhatatlan történelem pedig mind az Isten Háta Mögött, mind a Platon Karataev koncertműsorában szerepel. Hasonló tisztelgés a Csaknekedkislányé, ők az Autók a tenger felé című Kispál-nótát dolgozzák fel. Élő hagyomány, örökség, hatások és inspirációk – hiába beszélünk sokat átalakuló szórakozási szokásokról, megszűnő vendéglátóhelyekről és csődbe zuhanó fesztiválokról, úgy tűnik, a Fishing on Orfű még állja a sarat.
Fotók: a Fishing on Orfű Facebook-oldala
Bejelentkezés