Több száz vár és kastély, régi formájukat többé-kevésbé őrző polgárvárosok, hangulatos kocsmák és még mindig olcsó sörök. Hiába kis ország Szlovákia, rengeteg felfedeznivalót rejteget.
„Tudtad, hogy a Imrének új nője van?” – kérdezte az egyik férfi a másiktól a Hostinec Košťál vécéjében. „Már hónapok óta” – felelte másik. Aztán észrevették, hogy én is odaléptem az egyik piszoárhoz, és rögtön szlovákra váltottak. Talán azért, mert idegen voltam nekik, így akár szlovák is lehettem volna, egy szlovák előtt pedig nem akartak magyarul beszélni, vagy azért, mert hátha ismerem azt a bizonyos Imrét, és nem lenne szerencsés, ha továbbadnám a pletykát.
Érsekújvár kocsmáiban vegyesek az asztaltársaságok, szlovák és magyar szót is hallani. Néha nehéz megkülönböztetni a kettőt, nem mindig értem, mit povedálnak, mivel szlovák szavakat is belekevernek a magyar szövegbe, olyanokat, hogy dobrý meg dvadsat’osem, és gyakran a magyar szavakat is szlávosan ejtik. Akikkel sikerült váltanom pár szót, értetlenkedtek, mi a bánatot keresek Érsekújváron. Kassák Lajos és Bólya Péter szülővárosa valóban nem tűnhet izgalmasnak az instant élményekre vágyó turista számára. Szlovákiában százas nagyságrendben lelhetők fel mindenféle várak és kastélyok, az ittenit viszont már a török pusztítás után lebontották, az érseki palotát meg a második világháborús bombázást követően – amikor egyébként, túl azon, hogy a helyi zsidóságot leradírozták a térképről, szinte a semmiből kellett újjáépíteni a várost, mivel iszonyatos mennyiségű bombatalálat érte. Lebombázták a régi vasútállomást is. A helyén álló, modern állomásépület homlokzatán a „Nové Zámky” mellett olvasható az „Érsekújvár” felirat is – a várost az erőszakos lakosságcserék ellenére sem sikerült teljesen elszlovákosítani, és szerencsére akad még néhány ilyen. És van az állomás épületében egy békebeli resti is, ahol egész olcsón meg lehet ebédelni.
Ha Budapesten száll vonatra az ember, másfél óra alatt meg is érkezik ide, és kap valamit, ami egyszerre ismerős és idegen. Ismerős a táj, ismerősek a lakótelepi házak, a szürkeség, a kocsmákban italozó kisemberek. Nehéz külföldnek tekinteni ezt a vidéket – hiába szoktuk egész Szlovákiát Felvidéknek nevezni, az országnak ez a része a ma is magyar többségű Csallóköztől nagyjából Érsekújvár környékéig mégiscsak a Kisalföld határon túli folytatása, én pedig kisalföldi gyerek vagyok. Az idegenség a szlovák feliratokkal kezdődik, meg azzal, ha egy pénztáros kizárólag szlovákul beszél hozzám. A panzióban, ahol megszálltam, a recepción és a konyhán dolgozó lányok közül is egyedül csak a szőke Linduska beszélt magyarul, a többiek őt ugráltatták, ha véletlenül egy magyar vendég tévedt be. Ahogy a reggelinél belekortyoltam a forró kávémba, a fájdalom belenyilallt a fogamba, másnap már lüktetett, szaggatott, és Linduskától kaptam olyan fájdalomcsillapítót, ami elviselhetővé tette a létezést.
Bár a megszállott hátizsákos utazó sosem teszi fel magának a kérdést, hogy miért utazik – mert utazik örömében, bánatában, meg amikor csak teheti –, ez a környék régóta érdekelt. Az anyai nagyanyám és testvérei a szomszéd faluban, Udvardon születtek, ahogy az ő szüleik is, meg a szüleik szülei. Otthon kéne éreznem magam az őseim földjén, de korábban sosem jártam ebben a faluban, így aztán mégiscsak idegen vagyok a hivatalosan Dvory nad Žitavou nevű településen. A család magyar anyanyelvű volt, csak a dédapám beszélt valamennyit csehül. Úgy tudom, akkor tanulta meg a nyelvet, amikor tíz évvel Trianon után besorozták a csehszlovák seregbe. Van róla néhány fotó a harmincas évekből, az egyiken a katonatársaival söröznek és kártyáznak. „Itt bizony mulatunk minden este, csak nem győzök nékik dalolni, mind azzal üldöznek, hogy daloljak” – írta az apósának és az anyósának Udvardra címzett levelében, nem derül ki, hogy honnan. Aztán a bécsi döntést követően a család átköltözött a Dunántúlra.
Udvard vonattal csak tíz percre van Érsekújvártól, épphogy leültem, már szállhattam is le. A vasúti forgalmista kétszer olyan széles volt, mint én, és legalább három fejjel magasabb nálam, ekkora embert még életemben nem láttam. Magyarul kértem útbaigazítást, és magyarul mondta, hogy maga a falu messze van a vasútállomástól, legalább négy kilométer, készüljek fel rá, hogy sokat kell gyalogolnom. A távolban azért már láttam a háztetőket, néhány perc múlva pedig megállt mellettem egy furgon. A sofőr erdélyi volt, és felajánlotta, hogy bevisz a főtérig. A katolikus templomban éppen véget ért a vasárnapi mise, az emberek magyarul beszéltek, fájdalmas, panaszos hangon. „Szerbusz, Marikám, hogy vagytok?”
A kissé hűvös és távolságtartó plébános megmutatta nekem a családtagjaim anyakönyvi bejegyzéseit, a régebbieket később az érsekújvári levéltárban néztem meg. Nagyanyámék családneve, a Zsuzsa meglehetősen ritka családnévként, nem volt nehéz megtalálni. A családfa amúgy is tele van érdekes nevekkel, a Maczkó például kimondottan aranyos. Akad néhány egyértelműen magyar családnév a felmenők között, mint a Sütő, a Takács vagy a Vadkerti, de a Kondicz, a Szlácsik vagy a Szvitek inkább szláv eredetre utalnak. A legjobb családban is előfordul az ilyesmi. Udvard a szlovák és a magyar nyelvterületek határán fekszik, nincs semmi meglepő ebben a keveredésben.
A templom előtt egy magyarul beszélő roma férfi szólított meg, először azt kérdezte, mennyi az idő, aztán azt, hogy ki vagyok és honnan jöttem. Mondtam, hogy itt született a nagyanyám, mire rávágta, hogy ismeri, egy alacsony, szőke asszony. A csávó nem lehetett több negyvenötnél, nem ismerhette a nagyanyámat, aki körülbelül kétéves koráig élt itt, több mint nyolcvan éve, de azért szép próbálkozás volt. Azt mondta, elég barátságtalan egy falu ez, gonoszak az emberek, aztán panaszkodott, hogy hány családtagja halt meg mostanában, meg hogy elhagyta a felesége és egyedül neveli a gyerekeit, amikor pedig elindultam, a nyomomban maradt. „Tesó, nincs egy kis pénzed? Csak pár euró.” A Hostinec u Rudiho nevű késdobálóba menekültem, ittam egy pohár sört, aztán irány a buszmegálló, de lekéstem a buszt. Szerencsére a megálló mellett is találtam egy kocsmát, a Boncz Caffét, ez már barátságosabbnak tűnt. A pultos lány, Lucia adott útbaigazítást, és nem mondtam nemet, amikor rábeszélt egy újabb sörre.
Bár az Európai Unió megérdemli a kritikát is, annyi előnye mindenképpen van, hogy egy-egy hídon át lehet sétálni Komáromból Révkomáromba, Esztergomból Párkányba vagy Balassagyarmatról Tótgyarmatra. A révkomáromi Európa-udvar olyan, mintha egy középkorban játszódó film díszletének épült volna, vagyis minden ízében mesterséges. 1945-ben itt is tették a dolgukat a szövetségesek bombái, az ezredforduló építészei viszont nem olyannak álmodták meg az új teret, ahogy Komárom terei Jókai idejében kinéztek, hanem Európa nemzeti és kulturális sokszínűségét kívánták megmutatni a színes házakkal, szobrokkal és a szökőkúttal. Az eredmény meglehetősen steril. A kultúrák amúgy is keverednek maguktól, elég csak kiülni a sétálóutca valamelyik teraszára, és hallgatni, ahogy a családok egyes tagjai hol magyarul, hol szlovákul szólalnak meg. Amúgy Révkomáromban is megállított egy magyarul beszélő cigány férfi, először ő is azt kérdezte tőlem, mennyi az idő, aztán, hogy honnan jöttem, és amikor továbbmentem az állomás felé, utánam kiabált, hogy Budapest nem arra van. Nem is arra indultam, hanem a vasútállomás melletti Hurikán sörözőbe.
Hasonlóan jól szórakoztam egyszer Párkányban. Rögtön a Mária Valéria híd lábánál belebotlottam az Utolsó esély nevű kocsmába, ahol valaki kifejtette, hogy lassan annyian lesznek itt a „koszos négerek”, hogy mi kerülünk kisebbségbe – úgy látszik, a koma félelmeiben teljesen kisimultak a szlovák–magyar ellentétek. Később egy a hölgy a Green Pubban értekezett a „klásszik buzik”, avagy „retró buzik”, illetve a „selymes buzik” közötti különbségekről, megemlítve a „nőbuzikat” is, hozzátéve, hogy az emberek egyébként „elfogadják őköt”. Rengeteget lehet tanulni egy-egy ilyen tanulmányút során. Azért szóba kerül az is, hogy a posztszocialista országok rendszerváltás utáni nyomora még a legfiatalabb generációk életére is rányomja a bélyegét – ezen a téren sincs különbség magyarok és szlovákok között.
*
Az utóbbi években sok könyvbemutatón és felolvasáson vettem részt, de a szlovákiaiak a legjobbak közé tartoztak. Dunaszerdahelyen a könyvbemutatóm szervezője a Csallóközi Könyvtár volt, Pozsonyban a József Attila Ifjúsági Klub, Nyitrán pedig a Juhász Gyula Ifjúsági Klub. Szlovákia egyetemi városaiban több ilyen magyar ifjúsági klub működik, és úgy látom, igencsak aktívak. A nyitrai könyvbemutató után beszélgettem néhány egyetemistával, akik a kisebbségi lét mindenféle előnyéről és hátrányáról beszámoltak. Az előnyök közé tartozik, hogy már gyerekkorodban elsajátíthatsz két nyelvet, láthatod a különbségeket két nyelvi rendszer és kiejtésmód között, és így könnyebben ragad rád egy harmadik vagy egy negyedik nyelv, hátrány viszont, hogy nem érezheted magad otthon a saját országodban, amikor például a tanárod rád szól, hogy itt nem beszélhetsz azon a nyelven, amin otthon, a szüleiddel beszélsz. Hiába jobb a szlovákiai magyarok helyzete most, mint száz vagy akár harminc évvel ezelőtt, a régi reflexek, köszönik szépen, megvannak, ahogy a Beneš-dekrétumok is harmonikusan élnek együtt az úgynevezett európai értékekkel, jelentsenek azok bármit is. Mindenesetre a magyar egyetemi klubok működése (ahogy például a Bázis Irodalmi Egyesületé és az Irodalmi Szemle folyóiraté, amelyek egy korábbi írásomban már szóba kerültek) legalább egy kicsit ellensúlyozza azt a folyamatot, hogy szlovákiai települések és régiók teljes magyar közössége tűnt vagy tűnik el éppen.
Fővárosként, hármas határhoz közeli központként Pozsonynak illik legalább egy kicsit kozmopolitának lennie, még ha kisebb is, mint Prága vagy Budapest, és nem is olyan régóta szlovák főváros, mivel ugye maga Szlovákia sem létezik olyan régen – és itt most nem nyitom meg a fiatal szlovák államisággal kapcsolatos viccek sorát, bár az tény, hogy Pozsony hosszabb ideig volt a Magyar Királyság fővárosa, mint a Szlovák Köztársaságé. Látnivalókat, hangulatos utcákat és csodás atmoszférájú kocsmákat itt is talál az ember, szóval Pozsony mindenképpen megér legalább egy felfedező utat, legalább néhány napot és görbe estét. A vasútkedvelőknek rögtön ott van az állomás épületében a focimezekkel, sálakkal és zászlókkal kidekorált Pressburg kávézó, ami valójában egy füstös kocsma, és már a neve is berángat a történelem sűrűjébe – mielőtt Bratislavára keresztelték volna, a város legalább annyira volt Pressburg, mint amennyire Pozsony vagy Prešporok. Ma viszont már sokkal inkább Bratislava, a vár előtt Szvatopluk szobra áll, bár maga az építmény mindig szülővárosom, Mosonmagyaróvár várára emlékeztet, ami amúgy sincs messze innen. Nekem ez még továbbra is a Kisalföld.
Pozsonyi könyvbemutatóm idején egy olyan szobában szálltam meg, ami úgy nézett ki, mint egy kocsma, volt benne egy bárpult is bárszékekkel. Persze megfordultam valódi kocsmákban is. Az egyik kedvencem a föld alatti Steinplatz lett. Egy másik kedvencem a Čierny Pes, a magyarok számára csak Fekete Kutya, ahol életemben először kaptam akkora adag hermelínt, hogy nem bírtam megenni – ha Csehországban vagy Szlovákiában járok, szertartásosan fogyasztok el egy-egy ilyen tál pácolt camembert sajtot. Jókedvűen fogyasztottam söröket, Ferneteket és Becherovkákat a KGB-ben, a Kop Saloonban, a Novopacká Pivárenben, a Žil Vernében, a Bernard pri Lýceuban és az Umelkában is, és jókat ettem a szállásommal szemben üzemelő 1. Slovak Pubban, ami azt hirdeti magáról, hogy „Nie je iba pub, je to inštitúcia”, vagyis hogy nem csak egy kocsma, hanem egy intézmény.
Szlovákia egyik „legmagyarabb” városa – már csak a DAC nemzeti szimbólumnak számító focicsapata miatt is – Dunaszerdahely, de az átlagos turista számára nagyjából annyira érdekes, mint Érsekújvár, Komárom vagy Párkány. A második világháború előtt a zsidóság létszáma majdnem a lakosság felét tette ki, így a holokauszt különösen nagy pusztítást végzett itt. Jó kocsmát itt is lehet találni, például a Nosztalgia sörözőt. Észak felé haladva már jóval kevesebb a magyar, Galántán például már kisebbségbe szorultak, Nagyszombatban pedig már Trianon előtt is kisebbségben voltak.
A Felvidék Rómájaként emlegetett Nagyszombat fontos vallási és egyetemi központ, itt működött valaha az ELTE jogelődje, amelyet Pázmány Péter alapított. A székesegyház monumentális, belépve egészen kicsinek érzi magát az ember, a belváros pedig kimondottan hangulatos, ahogyan némelyik söröző is, különösen Pezinská nevű. Ami a szlovákosítást illeti, Nyitra is hasonló utat járt be. Megéri elzarándokolni a nyitrai várhoz, utána pedig beülni a Černá Horába, a Mariatchiba vagy a Lipibe.
Még északabbra vonatozva már csak olyan városokat talál az ember, ahol száz éve is ugyanannyi magyar szót lehetett hallani, mint most: nagyjából semennyit. Ez már az igazi Felvidék. A kedvenc felvidéki városaim közé tartozik Vág folyó partján épült Trencsén, van egy különleges bája a macskaköves sétálóutcának és a város fölé tornyosuló várnak. Ajánlott kávézó a Sládkovič, ajánlott kocsma a Piváreň U Mamuta.
Egyszer Zsolnáig is elmerészkedtem, szép, szabályos négyzet alaprajzú főtere van, elsétáltam a Vág túloldalán, a Budatin városrészben található várhoz is. Aztán megtudtam, hogy törölték az esti buszt, amivel hazamentem volna, szobát keresni meg már nagyon lett volna időm, ezért vonattal kellett egy jókorát kerülnöm. A városok sosem egészen olyanok, ahogy a térkép, a fotók, a regények és a filmek alapján elképzeljük őket, ahogy ezek a váratlan helyzetek is az utazás részei.
*
A Budapest és Varsó között közlekedő buszok megállnak Zólyomban és Besztercebányán is, Közép-Szlovákia városai két-három óra alatt elérhetők a magyar fővárosból. Bár a zólyomi vár is nevezetes, maga a város nem túl izgalmas, igaz, pár óra bolyongás után itt is találtam magamnak egy kedvenc kocsmát, a fantáziamentes nevet viselő R Pubot, ahol akkor is repül az idő, ha az embernek sokat kell várnia a buszára vagy vonatára. Ha pedig Besztercebányán száll le a buszról a kíváncsi és szomjas utazó, az élmény garantált. Már a buszpályaudvar és a vasútállomás mellett is van egy-egy söröző, a Sadka Klub és a Piváreň Semafor, a pályaudvarok és a restik rajongói számára ez maga a paradicsom. A Garam-parti város főtere és sétálóutcája a legszebbek közé tartozik a Felvidéken, pedig errefelé nem ritkák a szép főterek és sétálóutcák, takaros házak, gótikus tornyok, reneszánsz és barokk homlokzatok. A kissé ferde óratoronyból rálátni minderre, az élmény pedig a kocsmalátogatásokkal válik teljessé. Bőséges a kínálat, nekem két nap és két éjszaka sem volt elég a felfedezéséhez.
A Bystrička az azonos nevű folyó partján, egy park szélén található, a falon Besztercebányáról készült régi fotókkal, némelyiken magyar felirattal. A Záhrada a belvárosi sétálóövezettől nem messze, egy szép nagy kertben bújik meg, és kulturális programokat is kínál. A sétálóutcán és a főtéren leginkább menő éttermek és kávézók sorakoznak, de régi vágású kiskocsmákra is könnyű rábukkanni. A Piváreň Mefisto, a Pub 32 vagy a Bernard is ilyen, és a csak a véletlen dönti el, hogy az embert hagyják-e békésen inni a sarokban, vagy megszólítják – a Pub 32-ben egy fickó például nagyon megörült, amiért külföldiként betettem oda lábamat, és hosszan áradozott arról, hogy mennyire szereti az osztrákokat, pedig egy szóval sem mondtam, hogy osztrák lennék. A szállásommal szomszédos Bosorka Klubban viszont éppen azt hallgattam egy fiatal lokálpatriótától, hogy imádja Besztercebányát, és ugyanott néhány koncertbe is belefutottam, olyan zenekarok zúztak, mint a Pivnica, az Antisocial Skills vagy az Innoxia Corpora. Egy kapualjjal arrébb, az U Francúza jazzklubban hajnalig tartott a buli.
Ami a tömegközlekedést illeti, Selmecbánya már kevésbé adja magát könnyen, de így is az egyik legfelkapottabb turistacélpont Szlovákiában. Különösen sok magyar szót hallani – nem itt élőkét, hanem turistákét. Az utat gondosan meg kell tervezni, hét közben a közeli Zólyomból sem indulnak vonatok arrafelé, hétvégén viszont a buszok nem járnak. A távolsági buszok megállóhelye is messze van a belvárostól, a vasútállomás még messzebb, ezt a kis bányavárost tehát nem lehet annyival elintézni, hogy az ember délelőtt érkezik és délután távozik: minimum két napot rá kell szánni.
A város minden pontja fotóra, képeslapra, festményre kívánkozik, mindenhonnan látszik legalább egy az emblematikus építmények közül, de azért vettem a fáradságot, és felkapaszkodtam a régi, középkori, aztán a török veszedelem ellen emelt újabb várhoz, végül a kálváriához, Közép-Európa egyik legnagyobb és legszebb kálváriájához, útközben azért megpihenve a Garáž Pub teraszán. És persze ott vannak a magyar vonatkozások: az evangélikus líceumban tanult többek között Petőfi és Mikszáth. A hegyekre felfutó kis utcákban egy rakás házikót és szobát adnak ki a vendégeknek a selmeciek, fizetés-kiegészítésként jól jönnek az idegenforgalomból becsorgó eurók, ugyanakkor sok épületen látni a „Na predaj”, vagyis az „Eladó” táblát is, ami nem a virágzásról és a jólétről árulkodik.
Egy helyi családnál szálltam meg, a családfő, Miloš a kapu mellett, egy széken ülve várt. Zokni-szandál, ahogy egy rendes középkorú szláv férfihoz illik, foltos nadrág félig lehúzott sliccel, szakadt póló, hordóhas és bajusz, ami meg a természetét illeti, furcsán keveredett benne a kelet-európai búvalbaszottság és a túléléshez szükséges kedélyesség. A nyelvtudása a szlovákon kívül más nyelvekre csak korlátozottan terjedt ki, de becsülettel küzdött a fordítóprogrammal. Egyik nap elsétáltam a háztól nem messze található tavak egyikéhez. A tavaszi nap már égette a bőrömet, és bár messze volt még a kánikula, vittem magammal fürdőruhát és törölközőt, hátha jól jönnek. Belelógattam a lábamat a vízbe, de minden porcikám tiltakozott ellene, hogy belemerüljek. Nagyjából tizenöt fokos lehetett, legfeljebb tizenhat, de a tizenhetet vagy tizennyolcat semmiképp nem érte el. Amikor viszont megjelent három lány, bikinire vetkőztek, majd a vízbe csobbantak, hosszan gondolkodtam, hogy kövessem-e a példájukat. Na jó, csak viccelek, nem gondolkodtam egy percig sem. Az első pillanatok borzalmasak voltak, aztán belejöttem.
Selmecbánya ráadásul a bohém oldalát is megmutatta, pedig nem számítottam rá, hogy olyan is van neki. Vagy a lakossági diszkótól volt hangos a völgy, vagy egy cigányzenekar kerekített utcabáli hangulatot a főutcán, a törzshelyemnek viszont az Art Cafét tettem meg, ahol előbb bakelit lemezekről szóltak a hatvanas-hetvenes évek zenéi, majd néhány akusztikus koncert következett.
A selmecbányai utamhoz kapcsolva jártam Körmöcbányán is. Egy csendes vasárnap délután érkeztem a városkába, a háztetők fölé magasodó várat és a harangtornyot éppen nem lehetett látogatni, a kálváriadomb megmászását pedig a medveveszély miatt kellett elvetnem. A legjobb ilyenkor beülni egy kocsmába, már ha talál az ember. Az utcák szinte teljesen kihaltan tekeregtek a májusi kora estében, majd egyszer csak ott állt előttem az egészen kellemes aurájú Bobo presszó. Sört kértem és Becherovkát, és az egyik pultos rögtön rá is kérdezett, hogy magyar vagyok-e, de mint kiderült, nem az akcentusom leplezett le, hanem az italválasztásom: szerinte errefelé mindig csak a magyar vendégek szoktak Becherovkát inni a sör mellé.
*
Kassán először csak átutazóban jártam, tíz éve, a Gombaszögi Nyári Táborba menet. Volt időm tenni egy kört az óvárosban, láttam a harangtornyot és a gótikus Szent Erzsébet-katedrálist, amelynek altemplomában eltemették Rákóczit. A táborra, ahova felolvasni érkeztem, akkora vihar csapott le már az első éjszaka, hogy a sátramat is lakhatatlanná tette, én meg szó szerint bőrig áztam, ezért másnap már indultam is haza. Megint útba esett Kassa, egy óvárosi sörözőben ebédeltem, a pincérlánnyal pedig angolul beszéltünk egymáshoz, amíg ki nem derült, hogy ő is magyar. Idén, tíz évvel később is ez az óvárosi söröző (a neve is ez, Staromestská Piváreň) jelentett biztos pontot a barangolásaim során. Az a város egyénként, amiről Márai Sándor ír az Egy polgár vallomásaiban, ma már csak nyomokban emlékeztet régi önmagára, a valaha meghatározó szász és zsidó kisebbség eltűnt, a magyarság is egészen kicsire zsugorodott, és itt található Szlovákia egyik legnagyobb roma szegregátuma. A paneltömbökkel körbebástyázott óváros a hosszan elnyúló főtérrel és a régi kis mellékutcákkal viszont őrzi a régi formáját.
És nincs hiány kocsmákból sem, a Pokhoi, a Kino, a Pivovarský Dvor Corvus és a Tabačka Kulturfabrik egytől egyig kiválóak. A Collosseum nevű underground szórakozóhelyen egy srác meghívott egy korsó sörre, a haverjának viszont nem igazán tetszett, hogy magyar vagyok. A King nevű kiskocsmában, ami egy udvarban bújik meg, a tulajdonos, Robert vendége lettem egy másik korsó sörre, szerencsére már magyarellenes beszólás nélkül. Amikor megtudta, honnan jöttem, magyarra váltott, bár erősen törte, és mesélni kezdett arról, hogyan is zajlik az asszimiláció: a szülei magyarok voltak, őt is tanítgatták magyarul, de amikor el kellett dönteniük, hogy szlovák vagy magyar iskolába írassák be, a szlovákot választották, gondolván, azzal többre megy majd. Aztán visszafordult a többiekhez, és szlovákul folytatta, de néhány sztorit nekem is lefordított. A térdét csapkodta, úgy nevetett a saját fergeteges történetein. Később a felesége vette át a szót, ő pedig stopperrel mérte, mennyi időt bír ki beszéd nélkül az asszony. Egyszer sem jutott el egy percig.
Ha már Kassán jártam, útba ejtettem két másik régi polgárvárost, Eperjest és Bártfát is. Eperjes óvárosa hasonlít Kassáéhoz, és sörözés közben is hasonló élményben volt részem: a Mamut nevű kocsmában egy országúti bringázás közben megpihenő informatikus érdeklődött, mi járatban vagyok Eperjesen, aztán róla is kiderült, hogy vannak magyar felmenői, bár a nyelvet nem beszéli. Nagyszerű kocsma a Prešovská Piváreň is, a Lokál meg különösen pazar. A lengyel határhoz közeli Bártfán legalább annyi lengyel szót hallottam, mint szlovákot, a mesebeli főtér és a bazilika nekik is fontos zarándokhelyük. A toronyba én is felmásztam, izzasztó mutatvány volt, utána jólesett egy sör a Piváreň Finderben. Aztán jöhetett még egy. Nehéz ezt abbahagyni.
Bejelentkezés