A tendencia a műveltség eltűnése és a primitivizmus diadala, állapította meg Spiró György az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon. Ez a megállapítás pedig remek apropót szolgáltat egy kis őszi merengéshez.
Várom a metrót a Kálvin téri aluljáróban, a telefonom kivételesen éppen a zsebemben, velem szemben pedig egy plakát: Thomas Anders, a Modern Talking ikonja Budapesten lép fel. Sem a Modern Talking nevének említése, sem Thomas Anders budapesti koncertjének híre nem hoz lázba, az viszont elgondolkodtat, hogy csak az idei évben milyen sok világsztár koncertezett és koncertezik ennek az európai viszonylatban nem túl gazdag országnak a fővárosában. Eric Clapton, Sting, Moby, Lenny Kravitz, Marilyn Manson, a Sex Pistols, a Metallica, a Placebo és az Idles is fellépett vagy fellép a városban, és közben még a Sziget Fesztivált is meg lehetett tartani, még ha veszteségesen is.
Most hétvégén a Deep Purple adott majdnem teltházas koncertet a tizenkétezer fős Papp László Arénában, miközben a szomszédos Puskás Stadionban a magyar fociválogatott győzte le Grúziát ötvenkétezer néző előtt. A néhány házszámmal odébb, a Hungexpo Kongresszusi és Kiállítási Központban megtartott, az ír Colm Tóibínt, valamin Németország, Ausztria és Svájc küldöttségeit is vendégül látó Nemzetközi Könyvfesztiválra ellátogatott több mint hatvanezer ember, és aki csak három-négy kötet megvásárlásának nem tudott ellenállni, annak is vékonyabb lett egy húszezressel a pénztárcája vagy a bankszámlája. Eszkalálódó háborúk, energiaválság és klímakatasztrófa ide vagy oda, ezen a napsütéses őszi hétvégén úgy tűnhetett, a magyaroknak van pénzük a kultúrára.
És akkor jött Spiró György, és azt mondta, hogy „a Monarchiában elfoglalt helyünkhöz képest nagyon mélyre kerültünk”. Persze, volt egy Trianon, tette hozzá, de a nagy történelmi kataklizmák, a rendszerváltások és mindenféle változások mellett van egy hosszabb és mélyebb folyamat, ami a Kossuth-díjas író szerint elkeserítő: „A tendencia a süllyedés. A lassú, de biztos süllyedés. A tendencia a társadalmi tudatosság leépítése és leépülése. A tendencia a műveltség eltűnése. A tendencia a primitivizmus diadala.” Nemcsak a szűk értelemben vett kultúrára gondolt, hanem a társadalmi mobilitás hiányára is: Spiró már az 1989-90-es rendszerváltástól sem nem várt semmi jót, és bár azóta az emberek többet utazhatnak és több könyv jelenhet meg, ezzel párhuzamosan keletkezett egy szakadék a felső és alsó rétegek között.
Szóval látszólag legboldogabb napjainkat éljük a fesztiválok országában, világsztárok adják egymásnak a kilincset, az emberek jegyet vesznek focimeccsekre és koncertekre, a nyomdák ontják magukból a könyveket, az emberek pedig erre is hajlandóak pénzt áldozni, sőt még nyaralni is elmennek, magyar turisták özönlenek Lisszabonba és Barcelonába és Rómába és az Adriára, meg különben is, még a falusi gyerekek zsebében is ott lapul a világ összes tudása –
És akár igaza is lehet. Elég csak arra gondolni, hogy hány idegen nyelven beszélt folyékonyan egy magyar értelmiségi a dualizmus korában, és hány idegen nyelven beszél folyékonyan most. Elég belegondolni abba, hogy mostanában mekkora részét töltik ki akár csak egyetlen napunknak a teljesen felesleges értesítések, az odavetett kommentek, a félmondatos üzenetek, a pár másodperces videók, és ezzel szemben hány hatszáz oldalas könyvet olvastunk el a múlt hónapban, hány színházi előadást vagy kiállítást néztünk meg, és mennyit beszélgettünk ezekről másokkal. Persze vitatkozhatnánk is az állítással, mondván, a Monarchia időszakában sokkal magasabb volt az analfabéták száma, mint napjainkban, de amíg a kiegyezés előtti időkben a magyar lakosságnak durván csak az egyharmada tudott írni-olvasni, addig az első világháború idejére ez az arány kétharmadra nőtt – vagyis ilyen szempontból biztató volt a tendencia. Ma pedig azt tapasztaljuk, hogy a humánértelmiségi szakmák presztízse sosem látott mélységbe süllyedt, miközben a megélhetési költségek egyre emelkednek. Persze minden ilyen összehasonlítás sántít.
A Könyvfesztivál Visegrádi Pódiumán tartott beszélgetés apropója egyébként Spiró legutóbb megjelent, Repedt kályhámon macska ül című kötete volt, amelynek alcíme Az 1986-os év. Ha már a focit és a zenét emlegettem, 1986 többek között a magyar válogatottnak a mexikói vébén a szovjetektől elszenvedett történelmi vereségéről és a Queen budapesti koncertjéről lehet emlékezetes azoknak, akik – velem ellentétben – már felnőttként élték meg azt az évet. Utóbbi, vagyis a vasfüggöny mögötti Queen-koncert azért is érdekes, mert sokan a rendszer közelgő összeomlásának bizonyítékaként tekintettek rá, miközben a nagy egész szempontjából valószínűleg nem volt túl nagy jelentősége. Ahogy ma sem vonhatunk le messzemenő következtetéseket abból, hogy hányan tesznek vissza a polcra egy könyvet, amit szívesen megvennének, de sajnálják rá a pénzt, vagy – hogy egy népszerű nyári slágert is idehozzak – hányan találják pofátlanul drágának a Balaton-parti strandbüfében a lángost. Vagy hogy éppen mennyire gyenge a forint – idén tavasszal például látványosan megerősödött, aminek örülhettek a külföldön nyaraló magyarok, de bánkódhattak miatta a külföldi vendégkörük jókora részét elveszítő hazai vendéglátósok.
Szóval Spiró azt mondta, hogy ő már a rendszerváltás idején is tartott attól, ami aztán el is jött, és amiben még fél-háromnegyed évvel ezelőtt is éltünk. Hozzátette, hogy április 12. „természetesen nagy megkönnyebbülést” hozott, de voltaképpen csak „pillanatnyi enyhületet” jelentett. Ezt a két állítást is együtt érdemes értelmezni.
A kultúra szereplőinek jelentős része joggal háborgott a Nemzeti Együttműködés Rendszerének fennállása alatt, és érthető, hogy a választások óta eltelt fél évben nem sikerült kiheverni az előző tizenhatot. Olyan országban éltünk, ahol Kis Grófo, Mága Zoltán, Orbán János Dénes és más celebek pofátlanul magas összegű állami támogatásokban részesülhettek, miközben évtizedek óta működő irodalmi folyóiratok a tördelőt meg a korrektort is alig tudták kifizetni. Közben ugyanúgy megjelenhetett és megjelent sok minden, mint előtte és utána, semmi sem volt tiltott, sőt a tűrt és támogatott kategóriák között is létezett átjárás, akár markánsan ellenzéki alkotók is kaphattak ösztöndíjat, állami kitüntetést, kereshettek egészen tisztességes összegeket, a szélesebb közönséget megszólítani képes, a korszellemre ráérző és a magukat ügyesen menedzselő előadók pedig a piacról is képesek voltak megélni. A szakmai berkeken belül mégis folyamatosan ott volt a feszültség. Máshogy voltunk frusztráltak a NER korai és érett szakaszaiban, a Covid alatt vagy a kormányváltás előtti években, de folyamatosan áthatotta a légkört sokak kiszolgáltatottsága, félelme, dühe.
A NER összeomlása hozhat ugyan némi megkönnyebbülést, de csodát nem várhatunk tőle. Miközben például ezeket a sorokat írom, éppen eljut hozzám egy sajtóközlemény arról, hogy az Apokrif folyóirat jelenlegi formájában megszűnik. A szerkesztőség a megszűnés legfőbb okaként „az eddigi működése során tapasztalt instabil avagy (számos évben) semmilyen állami támogatás miatti munkakörülmények okozta stresszt, fásultságot és kiégést” jelölte meg. Túléltek a NER-t, a NER megszűnése után mégis úgy döntöttek, hogy nem folytatják tovább. Az Apokrif egyetemi lapként indult közel húsz évvel ezelőtt, és akinek nem szívügye a kortárs szépirodalom, legyinthet, hogy majd lesz helyette másik, vagy tessék erőt meríteni a Népszabadság példájából, az is újraindul. Április 12-én
Persze, bízhatunk abban, hogy a kultúra területén semmilyen formában nem ismétlődik meg az NER idején megtapasztalt rengeteg igazságtalanság, és hogy soha többé nem tér vissza az Orbán János Dénesek országa, de aki az évtizedek során megtanulta, hogy nem bízhat az államban, az valószínűleg nem fog benne bízni ezután sem. Elképzelhetünk egy országot, ahol tisztességes fizetést kap a tanár meg a könyvtáros, ahol nem politikai alapon jár támogatás íróknak, írószervezeteknek és könyvkiadóknak, a nemrég megalakult Irodalmi Szakszervezet munkája akár még eredményes is lehet, de hogy bizonyos szakmák presztízse növekedjen, hogy többen vegyék a kezükbe kortárs költők versesköteteit, hogy többen járjanak alternatív színházi előadásokra és kis költségvetésű filmek vetítéseire, ahhoz április 12. önmagában nem elég.
Ami az értelmiségi elitnek hiányérzetet okoz, az a tömegek számára kevésbé fontos. Különösen válságos időkben. Hiába szállíttathattak házhoz könyveket és olvasgathattak kedvükre a Covid-járvány idején a tehetősebbek, ha másoknak, akiknek bizonytalanná váltak vagy csökkentek a bevételeik, esetleg épp elveszítették az állásukat, az új példányok beszerzése nem tartozott a legfontosabb teendőik közé. Mondhatni, a könyvek megvásárlásának nehézsége nem foglalt el központi helyet a problématérképükön. És nem jártak moziba, színházba, koncertre sem, de ilyesmivel a felsőbb osztályokba tartozóknak sem kellett vesződniük. Akkor nem amiatt izgultak a kiadók, hogy hány példányt sikerül eladni a Könyvfesztiválon, hanem hogy lesz-e Könyvfesztivál – és hát nem volt. Amikor pedig a pokoli hőség teszi szinte elviselhetetlenné a munkába járást, a munkavégzést, de még az otthoni pihenést is, vagy amikor nem lehetünk benne biztosak, hogy folyik-e a csapból a víz nyáron és tudunk-e fűteni télen, szintén kevesebbet gondolkodunk azon, hogy a műveltségünk megközelíti-e a százhúsz évvel korábban élt elődeinkét, vagy hogy miért nem tudunk eltartani nyomtatott napilapokat, amikor a szomszédos országok képesek rá.
Amúgy meg ez a sokféle igazság mindig egymás mellett létezik, egymásról néha tudomást sem véve. A jó vagy a rossz közérzetünket szeretjük a saját sikerünkből vagy sikertelenségünkből, a pillanatnyi benyomásainkból meg az önkényesen kiválogatott mérőszámainkból levezetni. Amikor azt akarjuk bebizonyítani, hogy nem is olyan rossz itt élni, érvelhetünk például azzal, hogy karácsony előtt tele vannak a plázák. És részben igazunk is lesz, mert tényleg van egy komoly vásárlóerővel rendelkező masszív középosztályunk. Ha meg éppen azt az állításunkat akarjuk igazolni, hogy az ország lassan közép-afrikai szintre süllyed, akkor beszélhetünk a kelet-magyarországi és a dél-dunántúli régiók után a budapesti utcákon, tereken és aluljárókban is egyre látványosabban megmutatkozó szegénységről. És részben megint igazunk lesz, mert ez a nyomor valóban létezik. Ezek mind-mind mozaikdarabok, amelyekből sokat kell egymás mellé raknunk, hogy a teljes kép kirajzolódjon.
A könyvvásárokon is egyszerre láthatjuk a kígyózó sorokat a dedikálásra érkező bestseller-szerzők asztalainál, sőt egészen fiatal, ábrándos tekintetű, csillogó szemű olvasókkal is találkozhatunk, aztán pár perccel később, egy másik sarokban hallhatjuk panaszkodni a fáradt, elcsigázott, kiábrándult kiadói munkatársakat, hogy az eladások azért jócskán elmaradnak a várttól. Ugyanaz a könyvpiac, mégis nagyon eltérő tapasztalatok. Vagy hogy Menyhárt Jenőt és a régi Európa Kiadó-dalt idézzem:
Egyszer már ajánlottam ezen az oldalon a Népszínház TV-t, és ajánlom most is, különösen a Választás a Népszínház utcában című riportot. Egy fiatal lány például azt mondja április 12-e mámoros éjszakáján, hogy jó most magyarnak lenni, és talán életében először büszke a magyarságára. Egy roma srác szerint viszont a Fidesznek kellett volna nyernie, mivel Orbán Viktor tizenhat éven keresztül megvédett minket. Az ünneplés és a gyász, a remény és a közöny pillanatai követik egymást a rövid kis videóban, míg végül egy, a közügyektől eltiltott megszólaló viszi be a kegyelemdöfést a cizelláltabb politikai elemzésekhez szokott nézőnek: „Most szabadultam, tíz évig nem szavazhatok. Szerinted? Ki a faszt érdekel, hogy Fidesz vagy Tisza.” De a környék legendája, Palacsintás Roby is szót kap – ő is lemaradt a voksolásról, mégis mosolyogva állapítja meg: „A palacsinta örök, a palacsintát mindig szeretni fogják, kormánytól függetlenül.” Legyen igaza. És történjen ugyanez a könyvekkel is.
Bejelentkezés