Hogy tetszett a könyv? Okés volt. Okés? Aha – David Szalay Test című regényéről

David Szalay, a magyar származású, kanadai–brit író 2025-ben kapta meg az angol nyelvterület egyik legrangosabbjának számító Booker-díjat Flesh című regényéért, amelynek magyar fordítása Test címen idén jelent meg a Libri Kiadó gondozásában. A szöveg első ránézésre érdekes kísérletnek tűnik, a szerző kevés nyelvi eszközzel meséli el egy átlagos férfi nem mindennapi történetét, de a narrációban akadnak következetlenségek, a szikár, minimalista párbeszédek pedig egy idő után monotonná válnak. Ezzel együtt mégis tartalmas olvasmány.

A szerző Montréalban született, gyerekkorában élt Bejrútban és Londonban, felnőttként Magyarországra költözött, megfordult Pécsen és Budapesten, jelenleg pedig Bécsben lakik. Az Ünnepi Könyvhét vendégeként újra a magyar fővárosba látogatva kijelentette, hogy nem tartja magát magyar írónak – hiába magyar az édesapja, hiába születtek Magyarországon a gyerekei, nem magyarul ír, és állítása szerint nem is beszéli jól a nyelvet.

Magyar nyelven először Az ártatlanság című, a diktatúra és az egyén viszonyát boncolgató regénye jelent meg 2014-ben. Aztán 2017-ben érkezett az az elbeszéléskötet, A minden, ami férfi, amelynek mozaikos történetei egyrészt megelőlegezik a legújabb mű főszereplőjének életútját, másrészt már ezt a könyvet is jelölték a Booker-díjra, amelyet végül az utóbbi regény hozott el neki. Az angol címe Flesh, 2025-ben jelent meg, a 2026-ban kiadott magyar változat viszont a Test címet kapta. István életének többnyire azokat a fejezeteit ismerhetjük meg, amelyek a testiség körül forognak, és rámutatnak, hogy mennyire kiüresedhet az ember, mennyire idegennek érezhetjük magunkat szinte bármilyen közegben – és akár a saját testünkben is.

Az első fejezet mindenképpen ilyen, a szüzesség elvesztéséről szól, annak is egy nem mindennapi, vagy legalábbis tabusított, illetve gyakran elbagatellizált formájáról: a pécsi panellakásban élő, félénk és zárkózott, testileg már érett, de érzelmileg a gyerekkorban ragadt fiút a szomszédban lakó, az anyjával egyidős, a férjétől elhidegült nő vezeti be a szexualitásba.

Férfiként és kívülállóként szokás az ilyesmire úgy reagálni, hogy bárcsak velem is ez történt volna, vagy úgy, hogy ez legyen a legnagyobb traumája az életben, de a helyzet nem ilyen egyszerű. A nő a kamasz fiú szemével nézve „öreg” és „csúnya”, Istvánnak mégis van „egy része”, ami szeretné, hogy a megtörténjen a dolog, később pedig egyre többször és egyre gyakrabban történjen meg. A vágyakból érzelmek lesznek, és a középkorú nő már látja, amit az éretlen kamasz nem ért: ennek a kapcsolatnak nincs jövője. Test, szív és ész nincsenek szinkronban egymással, és ennek csak rossz vége lehet.

Itt jön az első tragikus fordulat, és nem ez az egyetlen a regényben. Istvánt később fiatal felnőttként látjuk, aki éppen kiszabadul a fiatalkorúak börtönéből. Kétes ügyletekből keresi a pénzét, de továbbra is az anyjával lakik a lakótelepen, próbál felszedni egy lányt, majd bevonul a hadseregbe, mondván, „az is csak egy munka”, és Irakban köt ki, ami újabb traumához vezet, közben pedig felvillannak az ezredforduló Balaton-partjának és budapesti bulinegyedének jellegzetes képei. Később látjuk a még mindig fiatal, de némi élettapasztalattal már rendelkező Istvánt, aki Londonban, egy sztriptízbárban dolgozik kidobóként, aztán egy véletlennek köszönhetően egy komoly biztonsági céghez kerül, amely egy szupergazdag családhoz közvetíti ki.

A lakótelepi magyar gyerek a brit elit közvetlen közelébe jut, sőt még annál is tovább, amikor egy újabb viszony kezdődik egy újabb férjes asszonnyal. Ez már egészen más történet, mint a kamaszkori első szerelem, és még innen is messze vagyunk a végétől, mivel hátravan még néhány fordulat. Valahol a határon mozog a cselekmény, annak a határán, amelyen túl már azt mondja az olvasó, hogy sok ez így egyszerre, de a történet egyes elemei többnyire életszerűek. A legvégén megint a pécsi paneltömbök között látjuk Istvánt, aki ekkor már egy sok mindenen átesett, középkorú férfi. Hogy csak látogatóként, netán bukott hősként érkezik, azt megtudhatja, akik végigolvassa a könyvet.

Ahogy mondani szokás, a könyv olvastatja magát. Semmi sallang, kevés a leíró részlet, sok a párbeszéd, az időhiányban szenvedő olvasó is gyorsan eljuthat a feléig-harmadáig. Aztán egy kicsit megtörik a lendület. Az idei Ünnepi Könyvhét vendégeként David Szalay a regény magyar fordítójával, Barabás Andrással folytatott pódiumbeszélgetéséből kiderült, hogy az első fejezet egy önálló elbeszélésnek indult, de végül nagyobb formát követelt magának. Talán ebből is adódik az a következetlenség, hogy míg több száz oldalán át kizárólag István nézőpontjából látjuk a dolgokat – egyes szám harmadik személyben, kimondottan szűkszavúan elbeszélve a történetet –, később váratlanul és teljesen véletlenszerűen egy-egy másik szereplő kerül a fókuszba, ezek a részek pedig kilógnak az addig következetes történetmesélésből, és nincs is semmi hozzáadott értékük.

Szintén problémásak a párbeszédek. István nem egy bőbeszédű ember – kamaszként sem volt az, és felnőttként sem változik ezen a téren –, ami kimondottan érdekes kísérlet is lehetett volna, ha megmarad kísérletnek. Emberünk ugyanis a legtöbb kérdésre egyszavas mondatokkal válaszol („Aha”, „Okés”), gyakran pedig úgy értetlenkedik, úgy kérdez vissza, mintha nem is egy tinédzser, hanem egy óvodás lakna egy felnőtt testben. Mintha semmit nem értene a világból.

És a történetet valóban az viszi újra és újra előre, hogy Istvánnak fogalma sincs nemcsak mások, hanem a saját érzelmeiről sem, egyszerűen csak hagyja, hogy megtörténjenek vele a dolgok, és a dolgok rendszerint meg is történnek vele. Ezért aztán mind István lelki-szellemi hiányosságainak, közömbösségének és passzivitásának, mind egy-egy primitív párbeszédeknek megvan a maga funkciója, de ezek egy idő után önismétlővé, monotonná teszik a szöveget. Csak egy példa, hogyan is néz ki egy ilyen dialógus:

– Meséljen már valamit magáról, István – kéri egyszer Mrs. Nyman.
– Magamról?
– Igen.
– Mire kíváncsi?
– Bármire magáról.
István a Mercedes volánjánál ül a Piccadillyn vonszolódó forgalomban.
– Karl azt mondja, maga katona is volt.
– Igen.
– No és az milyen volt? – kérdezi Mrs. Nyman.
– Hogy milyen volt? – A forgalom újra megindult, és egy pillanatig az útra kell figyelnie.
– Igen.
– Hát olyan… – István gondolkodik, mit is mondjon, miféle válasz érdekelné a nőt. – Okés.
– Okés?
– Igen.
– Ezzel mit akar mondani? – kérdezi Mrs. Nyman.
– Csak azt, hogy… okés volt.
– No de mi az, hogy okés? Mit akar mondani ezzel az okéssal? Amikor közli velem, hogy okés volt, azzal igazából nem mond semmit, ugye?
– Nem tudom, mire kíváncsi pontosan.
– Azt szeretném tudni, milyen volt a katonaságnál. Hagyja már ezeket a kurvára semmitmondó válaszokat. Maga mindig ilyen?
– Milyen?

Önmagában egy-egy ilyen párbeszéd kimondottan szórakoztató, de 406 oldalon keresztül unalmassá válik. Talán csak az hoz egy csavart ezen a téren, hogy István mostohafia, Thomas is hasonlóan kommunikál, pedig nemhogy vérségi kapcsolat nincs közöttük, de nem is szívlelik egymást, sőt nem is állhatna távolabb egymástól a világuk, a magyar emigráns és a londoni milliárdos csemete élete.

És mégis találhatunk köztük hasonlóságot: mintha ugyanaz az apátlanság, ugyanaz a céltalanság, ugyanaz a sodródás határozná meg a sorsukat. Ez persze csak egy véletlen hasonlóság, amely hasonlóság mellett ott van a nagy különbség: István úgy indult neki az életnek, hogy öregkorára valószínűleg csak egy két szoba-konyhás panelt fog örökölni egy pécsi lakótelepen (és még örülhet ennek is, mert sokaknak még ennyi sem adatik), míg Thomas nevére többek között egy londoni lakást és egy vidéki angliai birtokot írtak medencével, na meg egy komplett cégbirodalmat. A trauma persze ugyanúgy sújtja a gazdagot, mint a szegényt, de nem mindegy, mennyire esik puhára az ember, amikor lezuhan, és hogy milyen magasról zuhan le egyáltalán.

Az említett könyvheti pódiumbeszélgetésen Barabás András elsőként rögtön azt kérdezte meg a szerzőtől, mi történt István apjával, mire David Szalay elmondta, hogy ő sem tud többet a főhőséről, mint amennyit az olvasó megtudhat, vagyis nem akart kész megfejtéssel előállni azt illetően, hogy István személyisége miért lett olyan, amilyen. Hogy ismerte-e egyáltalán az apját, hogy az apa elhagyta-e az anyját, elváltak, esetleg meghalt valami betegségben vagy balesetben, az a történet szempontjából szinte teljesen mindegy.

Amúgy is erénye lehet egy irodalmi műnek, ha valamiről hallgat, de érezteti, hogy az a valami mégis ott van a szobában, és a Test esetében jól működnek ezek a ki nem mondott dolgok. Hiába kíváncsi tehát az ehhez szokott olvasó, Szalaytól nem fog egy komplett diagnózist kapni, nem lesz leírva, hogy Istvánnak mi a baja, milyen lelki betegségben szenved, még úgy sem, hogy élete két szakaszában is pszichológushoz jár. Ha néha egy kicsit dühítőnek tűnik is, hogy nincs markáns véleménye az őt körülvevő világról, hogy sem ő, sem a narrátor nem árul el túl sokat az érzéseiről, még ezzel a szűkszavúsággal is elmesélhető, hogy az emberi lélek rendkívül bonyolult és összetett.

Szalay a budapesti könyvbemutatóján Orwell Állatfarmját emelte ki a legemlékezetesebb olvasmányélményei közül, de az írásművészetére nagy hatást gyakorló szerzők között gyakran előkerül Camus és Carver neve is, Bak Róbert pedig úgy fogalmaz kritikájában, hogy „hozzá képest még Hemingway is fecsegőnek tűnik”. Komoly teljesítmény, ha valaki ennyire eszköztelenül mesél el egy ilyen összetett történetet és mutat be egy összetett karaktert. A látszólag szelíd főszereplőben például rengeteg düh is lakozik, és ez néha egészen váratlanul, erőszakosan tör a felszínre.

Fontos rétege a cselekménynek az idegenség, a bevándorlólét, a sehova sem tartozás tapasztalata: István már a lakótelep zárt világában sem érezte komfortosan magát, a fiatalkorúak börtöne és a katonaság eleve nem lehet természetes otthona senkinek, és a magyar fiatal felnőtt új londoni otthonába is csak úgy illeszkedik be, hogy végig gyökértelen marad. Mellékszál, de ide kapcsolódik a műfordító rácsodálkozása, hogy a szerző milyen jól ismeri a magyar viszonyokat, például a kórházak működését, ő viszont elmondta, hogy a brit egészségügy legalább olyan kaotikus, mint a miénk, amit itt élve ő is megtapasztalt.

Talán ennél is lényegesebb vetülete a történetnek – egyben Szalay egyik fő témája – a férfi identitás, a férfiasság megélése, a férfilét ellentmondásossága. Ennek egyik eleme a már említett apakép hiánya, illetve a saját testhez való viszony, ami már szintén szóba került. István jóképű, erős és magas, a nevelőintézetben és a hadseregben pedig megtanulta, hogyan védheti meg magát és védhet meg másokat. Ami a nőket illeti, kezdeményezőként jó esetben is csak részeredményeket ér el, őt viszont újra és újra megpróbálja elcsábítja valaki, és általában el is csábul. Hallgatag, de vonzó férfi, aki a szakmai sikereit is leginkább előnyös megjelenésének köszönheti – némi túlzással mondhatjuk, hogy a testéből él. Hiába megy közhelyszámba, hogy a férfiak külseje kevésbé számít, mint a nőké, István esete egy jellegzetes ellenpélda.

A regény tehát nem hibátlan, de bőven ad gondolkodnivalót az olvasónak.

Libri, 2026, fordította: Barabás András, 406 oldal

Borítókép: Hegedüs Róbert / MTI - MTVA