Mit lehet csinálni egy hét alatt Athénban, és mit nem szabad?

Egyetlen hét kevés arra, hogy az ember alaposan megismerjen egy olyan gazdag történelmű nagyvárost, mint Athén, és persze ahhoz is, hogy legalább a közvetlen környékét bejárja. De mégiscsak kaphat egy ízelítőt abból, hogy milyen az élet a görög fővárosban, mit érdemes ott csinálni, és megtudhatja, hogy mi az, amit semmiképpen nem szabad.

Kóbor macskák, szűk utcák még szűkebb járdákkal, az üzletek előtt egy-egy leláncolt szék, ezeken a székeken üldögélnek az üzletek dolgozói, ha éppen nem jön vendég, és ha egész nap nem jön, egész nap, akár egész este kint ülnek. Még késő éjszaka is nyitva van egy-egy autóalkatrész-kereskedés, zöldséges-gyümölcsös, meg mindenféle obskúrus, ki tudja, miféle árut vagy szolgálatot kínáló bolt. Napközben simán csak fülledtek, koszosak és büdösek ezek az utcák, megáll a házak között a meleg, a klímaberendezések öntik rájuk a még forróbb levegőt, sötétedéskor viszont feléled a környék, a bágyadt csend helyét átveszi egy különös zsongás, ami egyszerre izgalmas és félelmetes.

A fiatalok nekivágnak az éjszakának, néhány srác az utcán rúgja a labdát, a lustábbak a pici erkélyeken, a félig leengedett napernyők alatt beszélgetnek, mások meg csak úgy lődörögnek, ücsörögnek a lépcsőkön, és hosszan telefonálnak. A városrész megtelik élettel, de nem véletlenül érzik sokan veszélyesnek: amikor a gyengébben megvilágított zugokban bevándorló hátterű emberek nagyon hangos vagy éppen gyanúsan csendes csoportjai bukkannak fel, a fehérbőrű európai igyekszik a legkevésbé elveszett turistának látszani, és egy kicsit jobban kezd figyelni a pénztárcájára meg a telefonjára. Pedig szerte Európában rengeteg az ehhez hasonló városrész, és hiába szokik hozzá valaki Budapesten élve a Népszínház utcához vagy az Orczy térhez, külföldön minden más egy kicsit. Azt mondják, Athénban nem szerencsés a vasúti pályaudvar, a Viktória tér és az Omonia tér háromszögében megszállni, vagy ha mégis ott száll meg az ember, ne sétálgasson arrafelé sötétedés után, pláne ne külföldiként, és pláne ne egyedül.

Rengeteg véleménnyel találkozom, miszerint messzire kerülni kell ezt a zónát. Néhányan azt állítják, hogy közvetlen életveszély ugyan nincs, de „mások az energiák”, ami tulajdonképpen a politikailag korrekt megfogalmazása annak, hogy sötétebb bőrű egyének egész nap dologtalanul ténferegnek a környéken. De akad olyan is, aki szerint marhaság az egész, nincs itt semmi látnivaló. Végül éppen a Bermuda-háromszög közelében sikerül szállást foglalnom, az apartman kényelmes és jól felszerelt, a metrómegállók közelsége is praktikus, még úgy is, hogy éjszaka fehér embert alig látni a megállók közelében, de a lépcsőház üvegajtaján végighúzódó repedés nem az éjszakai nyugalomról árulkodik, és látok hajléktalanokat vegzáló suhancokat meg rendőrségi intézkedést is. Egy-egy hosszabb éjszaka után előfordul, hogy inkább taxival megyek haza a belvárosból. Rendes hátizsákos utazó ilyesmit nem csinál, de megteszek ennél nagyobb szörnyűségeket is.

*

Felmenni az Akropoliszra a nyár kellős közepén, a júliusi kánikulában, betagozódva a turisták hadoszlopaiba – ettől egy pillanatra ellenszenves leszek saját magamnak. Úgy okoskodtam, hogy reggel nyolckor még nem lesz olyan meleg (de, nagyon meleg van már akkor is), és hogy közvetlenül kapunyitás után még el lehet kerülni a tömeget (nem, nem lehet). De még sosem jártam Görögországban, sosem jártam Athénban, így nem láthattam az Akropoliszt sem, szóval nem érdekel a főszezon zsúfoltsága, sem a bolygót és az emberiséget egyre jobban fenyegető hőség, vállalom, hogy a rengeteg idegesítő turista egyike leszek. Nincs bennem az a lazaság, amivel Lovasi András lírai énje a városra pöccinti a csikket a minden alterbuliban elhangzó Kispál-slágerben, de legalább közel sem szenvedek annyira, mint Krasznahorkai László hőse a Fenn az Akropoliszon című novellából.

Az utóbbi írás magányos utazója egy lustán kávézgató fiatal görög társaságot hagy ott a Szintagma téren, hogy a saját szemével láthassa a görög építészet remekét, de próbálkozása kudarcba fullad: „a nap ebben a pillanatban pontosan a feje fölé ért, semmiféle enyhítő sarok, beugró, tető, vájat nem mutatkozott sehol, sem itt, sem távolabb, nyílegyenesen, függőlegesen, akadály nélkül zúdult le a fény, így tehát egyáltalán nem volt árnyék az egész Akropoliszon, bár ekkor ezt sem tudta még, ezért elővett, mert más nem volt nála, egy használt papír zsebkendőt a farmere zsebéből, széthajtotta, a szeme elé tette, de balszerencséjére még a papír zsebkendő fehérje is irritálta, ezért aztán a tenyerét szorította a szemére, s úgy ment előrébb, abban bízva, hogy na, azért előbb-utóbb csak eljut valahová, valami pihenőhelyre, vagy bárhová, ahová behúzódhat, és megpihentetheti a szemét, s ment előre, ment tovább, az Akropoliszon, ahová gyerekkora óta a legjobban vágyott, s ahol most, mint hamarosan kiderült, mindössze ő tartózkodott, meg, egy német házaspár a távolban, a Parthenonnál, azok bezzeg, gondolta, felkészültek, mindkettejükön trópusi sisakféle ellenzővel, az arcukon széles, sötét szemüveg, a hátukon hátitáska, amiből, éppen amikor rájuk pillantott, húztak elő egy literes ásványvizes palackot, aminek következtében azonnal kínzó szomjúságot érzett, de ez ellen aztán végképp nem tehetett semmit, mert itt – minden reménye ellenére – semmiféle, turistahelyeken megszokott büfé, vagy üdítőárus, vagy efféle nem működött, egyszerűen nem volt az Akropoliszon semmi, csak az Akropolisz”.

A főhőst csak egyetlen dolog miatt irigylem: valahogy elkerülte a tömeget. Viszont a vakító fényben alig látott valamit a fellegvárból, képtelen volt befogadni az élményt: „megfeszítette a lüktető agyát, hogy képzelőerejével egybefogja, egyben lássa, s így őrizze meg önmagának, búcsúzóul, a nyugati világ legszebb épületét – meg még arra gondolt, hogy tulajdonképpen sírnia kellene, hogy itt van, és még sincsen itt, sírnia, hogy amiről álmodott, azt elérte, és mégsem érte el.” És amikor visszatért volna a Szintagma téri kávézóba, a még mindig békésen kávézgató görög fiatalok közé, „gondolkodás nélkül nekiindult a sűrű forgalomban a terasz felé a túloldalon, s azonnal elütötte, egy szempillantás alatt halálra gázolta a belső sávban egy nagy sebességgel közlekedő teherautó.” Bár most lelőttem a novella poénját, nem beszélnék le róla senkit, hogy elolvassa, ahogy arról se, hogy legalább egyszer az életben megnézze az Akropoliszt, a Parthenónt, az Erekhtheiont a kariatidákkal vagy Dionüszosz színházát.

*

Az Akropolisz melletti negyedek, a Szintagma, a Monasztiraki, a Pszirri és a Plaka éjszaka is a helyi járókelők közé vegyülő turistákkal van tele, szórakozóhelyekkel, bárokkal, hagyományos éttermekkel, kockásabroszos teraszokkal. Az első estémen az első sörömet a központi tértől, a Szintagmától pár utcányira, a Blue Bird nevű kocsmában kérem ki. Nem messze innen, közvetlenül az Akropolisz lábánál épült fel a néhány utcából álló Anafiotika, tulajdonképpen egy falu a városban: apró, fehérre meszelt házak, meredek lépcsők, szűk sikátorok. Amikor errefelé bolyongok, egy nagyobbacska magyar család halad el mellettem. Az apa ideges, ahogy egy rendes magyar apához illik. „Legközelebb majd ti találjátok ki, hova menjünk, mert amit én mondok, az sosem tetszik nektek” – mondja. „De tetszik, csak meleg van” – préseli ki magából az egyik kamaszlány. Az apa a szemét forgatja: „Meleg van, meleg van, nahát, ki hitte volna.”

Koukaki városrésznek már sokkal lassabb a tempója a turistás negyedekhez képest, jó éttermeket és kocsmákat viszont ebben a negyedben is talál az ember, én például itt, egy eldugott kis tavernában kóstolom meg az egyik tradicionális görög ételt, a muszakát, a Riza Riza bárban pedig jó söröket csapolnak. És nincs messze a Thiseio sem, egy egészen nyugodt környék, ahol olyan kellemes légkörű kiskocsmák bújnak meg, mint az Φ nevű.

Exarcheia negyedbe pedig többször is visszatérek. Művésznegyed, kocsmanegyed alternatív szórakozóhelyekkel, falfirkákkal és utcai koncertekkel, leginkább balos, anarchista közösségekkel, de a lényeg, hogy éjszakánként mindig van itt élet. Még a csendesebb napokon is találni hajnali kettőig, hétvégén meg aztán háromig-négyig nyitva tartó sörözőket, és amikor ezek a sörözők nyitva vannak, akkor nyitva van a teraszuk is, ami budapesti szemmel irigylésre méltó. Ha ugyanis a magyar fővárosban egy forró nyári éjszakán sötétedéskor, este kilenc után ül ki az ember egy kocsma utcafronti teraszára, mert akkor már nem tűz oda nap, és akár harminc fok alá is lehűl a levegő, akkor nagy valószínűséggel fél órán belül szólnak neki, hogy mindjárt zárjuk a teraszt, újabb fél óra elteltével pedig elkezdik pakolni az asztalokat és a székeket, hogy aztán tíz órára nyoma se maradjon annak, hogy bárki is jól merte érezni magát a szabad levegőn.

Gyorsan megtalálom a kedvenc vendéglátóhelyeimet, vissza-visszatérek a Risko és a Spirto teraszára, már csak a kedves kiszolgálás és a jó zene miatt is, de a Cusco, a Psirra, a Kazu és az Intrika közül is bármelyiket elfogadnám törzshelyemnek. És ilyenből van még egy rakás, minden athéni egyetemista és művész tud egy másik kocsmát egy másik utcában, a helyiek mellett pedig megjelennek a magamfajta utazók is, akik a belső kerületek bazári hangulata helyett az ilyen kevésbé harsány, mégis élettel teli helyeket keresik. És úgy látszik, itt tényleg nem zavar senkit, ha valahol mégis nagyobb a zaj. Péntek éjszaka véletlenül kanyarodok az Exarcheia tér irányába, a Bluehouse kávézóból hangosan szólnak a dobok, a gitárok és az ének, egy rockzenekar élőben játszik nyitott ajtók és ablakok mellett, jobbra, balra, fent és szemben lakóházak, de valahogy senki sem hív rendőrt, pedig a koncert bőven éjfél után sem ér véget.

*

Görögország nem kényezteti el a vonatozás szerelmeseit. A főváros és a második legnagyobb város, Szaloniki között naponta összesen kettő darab vonat közlekedik, lehetetlen indulási és érkezési időkkel, pedig az út ötórás időtartama nem is lenne olyan vészes. Thesszáliát, a Peloponnészoszi-félszigetet és a többi szárazföldi területet sem hálózzák be sűrűn a vasútvonalak. Ha valaki Athénból indulva szeretne feljutni az Olümposzra vagy a Parnasszusra, és a tömegközlekedést választaná, nem lesz könnyű dolga. Ahogy az egyik legnépszerűbb görögországi látnivaló, a Meteora-kolostorok esetében sem. Ezekről a fura geológiai képződményekről és a sziklák tetejére épült ortodox keresztény kolostorokról semmiképpen nem akarok lemondani, ezért az ellenérzéseimet legyűrve befizetem magam egy buszkirándulásra.

Két óra buszozás az athéni pályaudvarról, kávészünet, még két óra buszozás, ebédszünet, aztán jöhet a lényeg, a hat működő kolostorból három meglátogatása, végül újabb két óra buszozás visszafelé, vacsoraszünet, és további két óra buszozás az athéni pályaudvarig. Mindez leírva is sok, de a magamfajta aktívan pihenő kulturális napszámos többnyire így utazik: a nettó élvezet, a tulajdonképpeni kikapcsolódásra, szórakozásra, művelődésre fordított idő mindig kevésnek tűnik, miután befizette az összes adót és járulékot, vagyis elszenvedte az utazás mindenféle kellemetlenségét. Az egyedül utazó felnőtt férfiember esetében a kellemetlenségek legfőbb forrása, ha egy másik felnőtt férfiember huppan le mellé, mert hiába van a buszon légkondi meg wifi, ha olyasvalakivel kell egymáshoz préselődve ülni órákon át, akivel véletlenül sem szeretnénk ezt tenni. Nem tudom, miért gyerekre méretezik ezeket az üléseket, csak sejtem: ha tágasabbak lennének és kevesebb lenne belőlük, az kevesebb fizető turistát eredményezne, ez pedig ellentmond a tömegturizmus szabályainak.

Az útközben beiktatott szünetek is elég kapkodósak, a kolostorokra sem marad túl sok idő, épp elég megmászni a lépcsőket, aztán lihegve, izzadva próbálni befogadni mindazt, amit öt, tíz, de még húsz perc alatt is lehetetlen befogadni. De azért megpróbálom, és a mesebeli táj, a sziklaképződmények és a magasban álló kolostorok látványával nehéz betelni. És nehéz belátni a távolságot és aszkétikus életet választó szerzetesek és a saját életvitelem között. Nemcsak abba szédítő belegondolni, hogy valaha valakik ilyen magasra voltak képesek építkezni – valaha összesen huszonnégy kolostor működött itt –, hanem azt is, hogy ezek az emberek önszántukból mondanak le a nevükkel együtt a kinti életükről és a szabadságukról, hogy minden hajnalban felkeljenek imádkozni, és hogy sose éjszakázzanak a kolostorokon kívül. Nem vagyunk egyformák, na.

*

Athén metróhálózata három vonalból áll, vagyis eggyel kevesebből, mint a budapesti, bár azt athéni metróvonalak hossza több mint kétszerese a budapestiekének. A görögök annyival mindenképpen a magyarok előtt járnak, hogy a metróvonalak az agglomerációig is elérnek, beleértve Pireusz kikötőjét és az Elefthériosz Venizélosz nemzetközi repülőteret, ugyanakkor Athén agglomerációja népesebb Budapestnél és elővárosainál, és több a turista is, ez pedig gyakran fojtogató zsúfoltságot eredményez.

A görög főváros déli, délkeleti agglomerációjának strandjait könnyű lesz megközelíteni, gondoltam magamban az indulás előtt. A metró elvisz valameddig, onnan egy kis buszozás, és már meg is mártózhatok az Égei-tengerben. Arra viszont nem gondoltam, hogy az athéni metrók éppen annyival járnak ritkábban, hogy minden alkalommal hosszúnak tűnjön a várakozás és fullasztónak a tömeg, ahogy azzal sem számoltam, hogy a tengerpart felé tartó buszok is állandóan tömve vannak, néha még az állóhelyekért is meg kell küzdeni.

Az egyik legközelebbi strand, ami Athén belvárosából elérhető, a Kalamaki. Közepesen tiszta víz, közepesen zsúfolt partszakasz, a parti bárból szóló unalmas gépzenét egy nyugágyban terpeszkedő öregúr táskarádiójának recsegése harsogja túl. Glifáda strandja hasonlóan látogatott és hasonlóan kétes tisztaságú, de valamivel csendesebb. A centrumtól az Attikai-félsziget csücske felé haladva aztán egyre több a fürdőhely, egyre jobbak is, és a víz is tisztább. Másfélórányi tömegközlekedéssel érhető el Vouliagmeni, ahol lehet válogatni a kiépített és vadregényes partszakaszok között, a Vouliagmeni-tó pedig egy igazi kuriózum: sziklák és barlangok veszik körül, a barlangrendszere révén összeköttetésben áll a tengerrel, és keveredik benne az édes meg a sós víz.

*

Mindig is vonzottak a kikötővárosok, és tudtam, hogy ha Athénban járok, Pireuszban mindenképp meg kell fordulnom. Tudtam azt is, hogy ha csak a legismertebb és legnépszerűbb szigeteket, Korfut, Kefalóniát, Zakinthoszt, Míkonoszt, Szantorinit, Krétát vagy Rodoszt akarnám megnézni, arra egy hét nem lenne elég, talán egy hónap sem. Boldog ember lehet, akinek az a hobbija, hogy körbehajózza a több ezer görög szigetet, vagy legalább csak azt a nagyjából kétszázat, amelyen emberek is élnek. A görög szigetekre nem szokás azt mondani, hogy ha egyet láttál, láttad az összeset. Elsőre mindenesetre beérem azzal is, hogy az Athénhoz közelebbiek közül rábökök az egyikre: Éjina szigetét választom.

Metróval gyorsan elérek a pireuszi kikötőbe, még ebédelni és kávézni is marad időm egy igazi kikötői restiben. A kisebb és gyorsabb hajók helyett egy lomhább, de a felhasználói visszajelzések szerint kényelmesebb kompra veszek jegyet, és az út minden percét élvezem. Sirályok repülnek a hajó mellett, a távolban kisebb és nagyobb szigetek tűnnek fel. A tenger kristálytiszta – vagyis annak tűnik, mert ugye ma már sehol sem az. Éjina szigetének és az azonos nevű városkának vannak nyüzsgőbb és csendesebb utcái és terei is. A pisztácia szigetének is nevezik, lépten-nyomon pisztáciát árulnak, meg pisztáciából készült termékeket.

Csak azt sajnálom, hogy nem szántam több időt a szigetre. A helyiek és a turisták körében is népszerű Perdikiotika bár csak azután nyit majd ki, hogy visszahajózom Pireuszba, ahogy egy másik kultikus kocsma, a Próka is üres még, pedig itt állítólag minden este örömzenélés folyik. A kikötő környékén viszont már délután is zajlik az élet. Iszom egy kávét az Aktaión nevű hagyományos kávézóban, aztán egy sarokkal odébb, legurítok egy sört egy igazán otthonos kis tavernában, a Mirasz nevűben. Az egyik ablak melletti törzsasztalnál négy öregember üldögél, és kifelé bámulnak, nézik a strandról visszatérő fürdőruhás lányokat, akik az unokáik lehetnének, közben az asztalukhoz lépő, az üres poharakért lehajoló pincérlány egészen rövid szoknyáját lebbenti fel a sarokban álló ventilátor. Egyszerre izzik a levegő és árad szét a szigeten valami határtalan nyugalom.

*

Az utolsó athéni napomba, mivel csak éjszaka indul a gépem, belefért volna egy-két újabb látnivaló. Az Agorát eddig csak az Areioszpagosz tetejéről láttam, megnézhetném közelebbről is, vagy meglátogathatnám Hadrianus könyvtárát, Zeusz templomát, Arisztotelész líceumát, esetleg a hőséggel dacolva felmászhatnék a Lükabéttosz-hegyre, ahonnan egész Athén látszik Akropoliszostul meg tengerestül. Végül le kell tennem ezekről a tervekről, egész nap a Szintagma környékén maradok, amíg el nem indulok a reptér felé. Kifordult ugyanis a bokám, csúnyán bedagadt, erősen sántítok, és csak annak örülhetek, hogy a sérülést az utam végén szereztem be.

Az előző éjszakáját hol máshol zárhattam volna, mint az Exarcheia negyedben. Nem is annyira az ismerős kocsmákba akartam visszatérni, hanem inkább újakat felfedezni. Későn indultam neki a városnak, gyorsan telt az idő, és még mindig nagyon meleg volt. A telefonomon néztem a Google-térképet, amikor egy ismeretlen utcába kanyarodtam be, de ez rossz ötlet volt.

A környéken több kosárlabda-méretű vas- vagy betongolyót helyeztek el, hogy az autók ne parkolhassanak fel a járdákra. A budapesti Demszky-karók hellén változatai egyben az utcai művészet hordozói is, a falfirkák készítői ezeket is színesre szokták festeni. Én viszont egy olyan gömbben botlok el, amit sötéten hagytak, egy gyengén megvilágított utcaszakaszon, egy kávézó előtt, kétoldalt székekkel és asztalokkal. Az esés után rögtön kaptam egy zacskó jeget, a fájdalom nem jött azonnal, rá is tudtam állni, de az utolsó napot dobhattam a kukába. Viszont még mindig jobban jártam, mint Krasznahorkai novellahőse: engem legalább nem gázolt halálra egy teherautó.