Utálom a nyarat. Ez így van már gyerekkorom óta. Talán akkor kezdődött, amikor olyan 10 évesen összeestem a váci strandon. Fagyiért álltunk sorba, én meg egyszer csak éreztem, hogy kiver a jéghideg veríték, és kimegy alólam a lábam. Amikor magamhoz tértem az elsősegélyszobában, mosolyogva legyintettem: „ez csak ilyen pszichés dolog”. Persze nem nagyon tudtam, mit jelent ez, de a szüleimtől hallottam, amikor azt gondolták, hogy valaki nincs igazából rosszul, csak valahogy beképzeli magának. Ennek jegyében gyorsan felpattantam – és rögtön össze is csuklottam, a doki kapott el, és közölte, hogy nem, ez nem „pszichés”. Valószínűleg ma azt mondaná, hőkimerülés, akkor annyi volt a diagnózis, hogy „megcsípett a nap”, aludj egyet árnyékban. Aludtam, jobb lett. De onnantól kezdve ez a hideg veríték, ez a tehetetlen zuhanás valahogy ott maradt a tudatom sufnijában, ahová a szerintünk jelentéktelen és ciki traumáinkat pakoljuk. És minden évben előmászik, amikor a hőmérő higanyszála könyörtelenül elkezdi vándorútját felfelé.
Most még tök kellemes 25-27 fok van. De ebből lesz a 30, aztán a 35, és a még több. És elkezdem nézegetni az ilyenkor adekvát módon tucatjával megjelenő nyári előrejelzéseket. Az ordas clickbait címek („Idén ropogósra sülünk”, „Nem embernek való hőség közeledik”, „Sivatagi pokol vár ránk”) ékesen bizonyítják: nem vagyok ezzel egyedül. Ezek az hiperérzékletes, zsigerekig hatoló paráztatások épp azért születnek, hogy a hozzám hasonló nyársérültek izzadó tenyérrel kattintgassák végig mindet.
A nagyobb gebasz, hogy ezek az Armageddon-jóslatok az elmúlt tízegynéhány évben többé-kevésbé rendre be is igazolódnak. Hosszú évek óta nem emlékszem olyan nyárra, amelyet jó pár, napokig tartó brutális hőhullám nélkül megúsztunk. Oké, persze, nyáron meleg van, nincs itt semmi látnivaló – legyintenek sokan. Igazuk van. Csak, hát én még emlékszem arra, amikor egy jó harminc évvel ezelőtti júliusi délutánon a rádió bemondta, hogy másnap „akár 33 fokig is kúszhat a hőmérő higanyszála”. A hétvégi házunk oldalában berendezett barkácskuckójában apám kezében megállt a flex, és jelentőségteljesen azt mondta: „Tényleg pusztul a világ.”
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.