„Németország legveszélyesebb férfija – Ulrich Siegmund, az AfD listavezetője Szász-Anhaltban.” Ez nem egy választási plakát vagy szórólap, hanem egy mértékadónak mondott hetilap címlapja – a Der Spiegelé.
Amúgy lehet, hogy Siegmund valóban veszélyes, ez részben politikai ízlés kérdése, részben pedig még nem tudhatjuk, hiszen soha nem vezette szűkebb hazáját. De azért Németország mégiscsak egy nyolcvanmilliós ország, akadnak benne terroristák, gyilkosok, pedofilok, maffiózók és mindenféle más rettenetes emberek, úgyhogy a verseny meglehetősen erős.
A módszer nekünk, magyaroknak kísértetiesen ismerős. 2018-ban Soros György arcképe mellett olvashattuk, hogy „Ez veszélyes!”, nem is olyan rég pedig Magyar Péterről jelentek meg hasonló címlapok, szalagcímek és összeállítások a Fidesz-közeli médiában. Sokan vágták rá, hogy ez ócska propaganda. Igazuk volt. Mint ahogy azoknak is, akik a Spiegel címlapját tartják annak. A propaganda ugyanis nem arról ismerszik meg, hogy nem szeretjük azt, akit szolgál, a mértékadó újságírás meg nem arról, hogy azt üti, akit utálunk.
Pláne, ha valójában nem ejt rajta egy karcolást sem. Ahogyan arra Kováts Eszter politológus is rámutat a bizarr címlapról szóló posztjában, a morális panírban megforgatott hisztériakeltés az elmúlt évek tapasztalatai alapján valószínűleg egyetlen AfD-szavazót sem fog meggyőzni arról, hogy ezentúl inkább valamelyik tiszteletre méltó rendszerpártra szavazzon. Ellenkezőleg. Az üzenetet a törzsszavazó könnyedén lefordítja a saját nyelvére: „lám, rettegnek tőlünk! Ha a Spiegel szerint ez az ember Németország legveszélyesebb férfija, akkor nyilván erősek vagyunk és egyre erősebbek leszünk.” Vagyis
Hiszen aligha a német radikáljobbos szavazók meggyőzése itt a valódi cél. Sokkal prózaibb dolgokról van szó. Az egyre szűkösebbé váló figyelemgazdaságban zajló gyilkos versenyről, kattintásról, eladásról, és mindenekelőtt a saját közönség kiszolgálásáról. A média ma már nem azt kínálja, hogy elmeséljük, mi történik a világban, aztán gondolj róla, amit akarsz. Hanem azt: nyugalom, mi is ugyanazoktól félünk, akiktől te, ugyanazokat utáljuk, akiket te, és továbbra is jó ember vagy. Most pedig vedd meg a következő számot is!
A Spiegel primitíven harsogó címlapja ezért nem különleges eset. Inkább csak egy újabb kiütés ugyanazon a beteg testen.
Részt vesz a küzdelemben, kijelöli a jókat és a rosszakat, mozgósít, riadóztat, erkölcsi minősítéseket osztogat. S ha bárki arra vetemedik, hogy ezt észrevételezze, bociszemekkel közli, hogy természetesen csak tájékoztatott.
Nagy-Britanniában nemrég Nigel Farage ellen sorakozott fel a sajtó egy része hasonló lelkesedéssel. Miután a rendszerpártok az általa kierőszakolt előrehozott választáson lényegében átengedték neki a pályát, a Reform UK vezetőjének egyik ellenfele a trolljelöltként fellépő „Kukafej Gróf” lett. A brit médiaelit gyermeki örömmel vetette bele magát a történetbe, mintha végre megtalálták volna azt a nagyon meta, szuperironikus csodafegyvert, amelytől a radikális jobboldal összeomlik. Nem omlott össze. Farage kiütéses győzelmet aratott.
Gyorsan tisztázzuk: a sajtó százszázalékos hűvös tárgyilagossága a szakma legjobb korszakaiban is legfeljebb egy öröké keresett, de soha meg nem talált Szent Grál volt. Mindig is az újságírók választották ki, mi fontos, kit kérdeznek meg, milyen címet adnak, mit tesznek az első oldalra, és mit a tizenkilencedikre. Ebben szükségszerűen van értékítélet.
S ez szült néhány jóval nagyobb gondot is, mint a függetlenség és objektivitás mítoszának megkopása. A propagandisztikus működésnek ugyanis van egy ritkábban emlegetett, de hosszabb távon annál pusztítóbb következménye: kontraszelektálja azokat, akik a gépezetben dolgoznak.
Értelmes, kíváncsi, tájékozott ember ugyanis szeret kérdezni. Szereti, ha olyasmit tud meg, amit tegnap még nem tudott. Néha még azt a kellemetlen élményt is elviseli, hogy kiderül: valamiben tévedett. A propagandamunkás számára mindez kifejezetten szakmai hátrány. Neki ugyanis már a munka megkezdése előtt tudnia kell, mi lesz a végeredmény. Hogy ki a jó, ki a rossz, ki veszélyes, ki nevetséges, ki demokratikus, ki szélsőséges, ki hazafias és ki hazaáruló. Kit kell komolyan venni, és kit kell lehetőleg úgy lefényképezni, hogy közben hülyén álljon a szája.
Így aztán idővel szépen elfogynak a szakmából azok, akik nem tudnak, és nem is akarnak ilyen médiát csinálni. Elmennek azok, akik kérdezni szeretnének. Elmennek azok, akik egy bonyolult jelenséget bonyolultként akarnak bemutatni. Először a szándék párolog el a sajtóból, aztán a képesség is. Mert csak a lelkes túlteljesítők maradnak. Akik pontosan tudják, mit szeretne látni a tulajdonos, a szerkesztőség, a politikai tábor vagy a törzsolvasó. Pontosabban: csak ezt tudják. Újságírói munkára akkor is képtelenek lennének, ha valamiért eszükbe jutna.
Hogy diktálják-e nekik a tartalmat, vagy maguk rohannak a médiafogyasztók vélt és valós elvárásai elé, az morálisan persze nem teljesen mindegy. A végeredmény szempontjából azonban sajnos igen.
Ami az, hogy az olvasó nem tájékoztatást, hanem ideológiai útmutatást, sokszor egyenesen erkölcsi parancsot kap. Megtudja, mit kell gondolnia arról, ami történt, sokszor már azelőtt, hogy egyáltalán megtudná, mi történt. A hírek mellé használati utasítás jár: ettől félj, ezen háborodj fel, őt vesd meg, neki drukkolj, ezen nevess – ezt pedig semmiképpen ne kérdezd meg!
Csakhogy erre egyre kevesebb embernek van szüksége. És itt kezd igazán szórakoztatóvá válni a történet – már amennyiben az ember szereti nézni, ahogy egy egész szakma lassan ledarálja önmagát.
Márpedig az ostoba manipuláció legnagyobb hibája, hogy rosszul manipulál. A közönség észreveszi a trükköt. Megtanulja a fordulatokat. Már a cím első három szavából tudja, mit kellene éreznie a szöveg végére. A propaganda viszont akkor működik igazán jól, ha nem látszik rajta, hogy az. Amikor már messziről villog rajta a neonfelirat, hogy MOST ÉPP BEFOLYÁSOLUNK, akkor nemcsak erkölcsileg kétségessé, de szakmailag is selejtté válik.
Évtizedek óta hallgatjuk, hogy a hagyományos média válságban van. Fojtogatják a közösségi oldalak, gúzsba köti a Google, kizsákmányolja és zsarolja Facebook, most majd elnyeli a mesterséges intelligencia. Mindez részben igaz. Csak hát
Lehet, hogy a hagyományos média önszorgalomból számolja fel azt az egyetlen dolgot, amiért valaha szükség volt rá: hogy az ember olyan információhoz is hozzájusson, amelyet nem eleve hallani akart.
Ha már csak azt kapja vissza, amit amúgy is gondolt, arra ott van a közösségi média. Gyorsabb, olcsóbb és legalább nem nevezi magát a demokrácia őrkutyájának. Így válik lassan feleslegessé az egész. Előbb az olvasónak nem lesz rá igénye. Aztán a tulajdonosnak, támogatónak vagy fenntartónak nem lesz rá szüksége. Végül marad néhány egyre hangosabb szerkesztőség, amely egyre kevesebb embernek magyarázza egyre indulatosabban, hogy miért kellene hallgatni rá. Aztán majd egyszer arra ébrednek, hogy már senki sem vitatkozik velük. Pedig nem győztek meg mindenkit – csak már a lőtéri kutyát sem érdekli, amit harsognak.
Borítókép: A Spiegel inkriminált címlapja / forrás: Facebook
Bejelentkezés