Orbán János Dénes félmilliárdjától hangos a magyar nyilvánosság. Akinek műveit 412 millió forintért vásárolta meg a szinte kizárólag állami támogatásból működő Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. – amelyet történetesen ő maga vezet.
Az ordas pofátlanság mögött sokan a kikezdhetetlennek hitt pozíció szülte hübriszt sejtik. Szerintem tévednek. A jó állás és a milliárdos források ára ugyanis a NER-ben a lojalitás volt. Ez pedig nemcsak a hűségnyilatkozatokban és a mindenkori pártvonalhoz való hézagmentes felzárkózásban merült ki, hanem abban is, hogy közpénzügyekben nem nyomhatták fullba a kretént. A legvaskosabb korrupcióra és nepotizmusra is illett felvinni legalább egy vékony, de a lényeget direktben azért látni nem engedő lakkréteget. Ez sokaknál akkor kezdett el lepattogni, amikor egyre reálisabb eséllyé vált a NER bukása. OJD is 2025-26-ban érezte szükségét, hogy saját remekműveinek felhasználási jogait a nemzet kezelésébe vegye. Az utolsó 56 milliós szerződést idén április elején kötötték meg. Ezt a mindenféle púdert nélkülöző arcátlanságot már nem a magabiztosság szülte, hanem éppen a szorongás: mi lesz, ha vége a dalnak? Akkor bizony be kell spájzolni a szűk esztendőkre. Ez a pánikszerű kasszaürítés érhető tetten Fásy Zsüliett rapid módon kifizetett, de soha nem látott filmjében, Mága Zoltán „választópolgárokat” célzó „jótékonysági” turnéjában, vagy az Edda 150 milliós arénakoncertjében is.
Ezekben az ügyekben még a korábban úgy-ahogy fenntartott alig-látszatra sem ügyeltek. Ha már úgyis dől a szisztéma, kit érdekel, milyen lesz ennek a visszhangja? Nem mindegy, mit gondolnak a magyarok, ha már nem adnak nekünk újabb négy évre bizalmat? – gondolhatták a döntéshozók.
Ha pedig bárkinek bármilyen erkölcsi skrupulusok zavarták volna a nyugodt alvását, végső érvként ott volt, hogy „mert megérdemlem”. Ez a L’oréal-filozófia volt az elmúlt másfél évtized kultúrpolitikájának morális és szellemi iránytűje. Ez az alapállás pedig abban a korábbi húsz évben gyökerezett, amikor az állami, privát és céges erőforrások nagy része, a megjelenés lehetősége, na és mindenekelőtt az elismertség kiváltsága egy szűk, belterjes, egymást körbedicsérő és körbemenedzselő, döntően fővárosi és liberális értelmiségi-művész réteg körül összpontosult. Ezekben az esztendőkben sokan érezték – többé-kevésbé jogosan –, hogy őket elzárják ezektől a lehetőségektől, mégpedig azért, mert vidékiek és/vagy konzervatívok.
Úgy érezték, ők már letettek eleget az asztalra, s addig nem kellően értékelt teljesítményükért visszamenőlegesen is jár a honor. Az erkölcsi, szakmai, de leginkább az anyagi megbecsültség. A NER számos fórumon fanfárok zúgása mellett hirdette meg az „új kulturális kurzust”, a nemzeti-konzervatív őrségválást. Csakhogy startpisztolyok dördülésére, nagyüzemi szinten értéket teremteni nem igazán lehet. És ami ennél is nagyobb baj: a Nagy Küldetés a bőkezűen támogatott alkotók nagy részét hidegen hagyta. Kaptak pénzt, paripát, fegyvert – de őket inkább csak a pénz érdekelte. A belpesti, urbánus, liberális elittel szembeni sztentori hangon elbömbölt harci énekek mögött nem volt sem igazi lelkesedés, sem akarat – és ha ezekből akadt is valamennyi, sokszor kiderült, hogy kreativitás és tehetség nincs már a padláson (mármint azoknál, akiknél legalább egykoron volt).
Ez elegendő volt arra, hogy kisszerű módon acsarogjanak a „hazátlan libsikre” – akik közül az ügyesen lobbizók, jó ütemben hallgatók és megszólalók közül azért így is sokan kaptak támogatást, lehetőséget. (Hogy aztán egy részük az elmúlt egy-másfél évben, amikor a Fidesz bukása realitássá kezdett válni, felfedezze magában a hajlíthatatlan gerincű lázadót – de ez talán majd egy másik cikk témája lesz.)
Orbán Viktor gyakran nevezte a pártjának holdudvarához tartozó értelmiségieket a „katonáinak”. Ez ugyan ízléses sosem volt, de egy időben sokakra találónak bizonyult. A jobboldali alkotók a kétezertízes évek elejéig fegyelmezett, sokszor kifejezetten szervilis, de a Vezér szólítására a Nagy Ügyért elkötelezetten, áldozatokat is vállalva küzdő hadseregként működtek. A NER kiépülésével aztán sokan nem tudtak azonosulni, s akik maradtak, javarészt fáradtak, kiégettek voltak, nem akartak harcolni. Ők már csak az előző évtizedek elmaradt zsoldját várták. Az ifjabb (és kevésbé ifjabb) újonnan érkezők pedig már eleve csak erre hajtottak.
Sokan hasonlították a Fidesz rendszerét a feudalizmushoz. Ez azonban pontatlan párhuzam. A NER hatalmi elitje valóban sokszor tűnt nemesi címeket és uradalmakat osztó királyi udvarnak – s néhányan láthatóan bele is élték magukat ebbe a szerepbe. Ám kegyeltjeik nagy része nem középkori földesúrként viselkedett. Tevékenységük sokkal inkább hasonlított az oszmán szpáhikéra, akik a szultán által rendelkezésükre bocsátott (de bármikor visszavehető) birtokokból igyekeztek kifacsarni a lehető legtöbb és leggyorsabb nyereséget.
Nem véletlen, hogy a magyar nemesi családok közül soknak őrzi az emlékét egy templom, kápolna, árvaház vagy kórház, amelyet ők hoztak létre. A szpáhik másfél évszádnyi török uralom után szinte nyom nélkül tűntek el. Alighanem XXI. századi utódaik is hasonlóan járnak majd.
Ám valószínűleg nem ússzuk meg ennyivel, ezek a sztorik hosszú és sötét árnyékot vetnek a jövőre is.
„Tessék, ennyire jutottatok nélkülünk. Ha nem mi osztjuk a lapokat, akkor ezek fogják, hát kell ez még egyszer?” – hangzik majd az adekvát válasz. Az elűzött szpáhik helyére visszaérkezik a régi arisztokrácia. A jobbágyok pedig ezek után már álmodni sem mernek arról, hogy lehetnének jobb uraik – hiszen legutóbb is mi lett belőle?
Ez Orbán János Dénes és társai igazi öröksége. Ha maradandót akartak alkotni, hát sikerült.
Borítókép: Orbán János Dénes / fotó: operett.hu/Szántó György
Bejelentkezés