Deák Bill Gyuláról nagyon sok mindent le lehetne írni, és én becsülettel neki is álltam. Hogy elképesztő hangja volt, hogy ő volt a magyar blues-király, hogy a Rossz vér minden idők egyik legcsodálatosabb magyar dala, a Bűnön, börtönön, bánaton túl meg az elmúlt 40 év egyik, ha nem a legfontosabb albuma. Hogy világsztár lehetett volna, ha nem Kőbányára születik. De ki tudja, lehetett volna-e Bill Kapitány, ha nem Kőbányára születik.
Akkor talán nem lehetett volna a hangunk.
Mert hát persze Bill az egész országé volt a Rózsadombtól Zalalövőig – de igazán Budapest, Miskolc, Szeged, Győr, meg Kazincbarcika, Paks és Komló szélein érezték, miről énekel. (Na, meg Marosvásárhely, Szabadka, Dunaszerdahely és Beregszász hasonló részein – mert a határon túli külvárosokról gyakran megfeledkezünk.) A sűrű levegőjű kültelki és lakótelepi övezetekben, ahol a ruhákból és a pórusokból kimoshatatlan a cigi, az Arany Ászok és az olajszag. Ahol az apák ritkán visznek virágot az anyáknak, akik sokszor a konyhában gyászolják magukat. Ahol a téren sör és kártya vár, na meg az édes otthon a csülkös bablevessel. Aminél vannak jobb helyek, de nekünk megfelel, itt találunk asszonyt és itt temetnek el.
És minderről Bill úgy tudott énekelni, hogy egy percig sem hatott sem panasznak, sem vádnak, sem leereszkedő sajnálatnak. És ez nem csak a zseniális Hobo- és Koltay-szövegek miatt volt így. Bill hangján úgy szólalt meg a lélegzetvétel természetességével a keserűség és az irónia egyszerre, ahogyan csak leges-legnagyobb zenei történetmesélőknél.
Akkor is, ha külföldön csak azok tudtak róla, akik egy-egy hazai koncerten döbbenten szembesültek a tehetségével, mint Chuck Berry, aki hitetlenül törölgette a szemét, hogy ez a szénfekete hang hogy jöhet egy fehér torokból.
De van itt valami, ami már nem fogható a tehetségre, a szorgalomra, a szakmai tudásra. Bill maga volt a blues. Maga volt Kőbánya. Meg Újpest, meg Csepel, meg Miskolc, meg Komló. És ami ennél is fontosabb, maga volt a büszke elesettség. „Kedves rendes hentes, ugye feljelentesz?” Tizenéves koromban rengeteg nagyon lázadó, nagyon odamondó zenét hallgattam – de egyik sem tudott olyan vagányul ordítani, ahogyan Bill ezt a mondatot lazán odaveti egy kvázi reggae-számban. Ezt a kihívó daccal vállalt hendikepet mindenki magáénak érezhette, akit bármikor bármiért lenéztek vagy kinéztek, akitől „nem várt senki semmit” – és hát melyikünk nem járt már így az életben?
Neki nem az ordítóan harsány díszletek és a pávaként forgolódó percemberek között van a helye. Hanem köztünk. A füstös klubban, a kiskocsmában, a panelban. Ott van most is. Ott is marad. Ahogyan a mesék velünk maradnak. Mert ő az volt. Sokan nevezték „élő legendának”. Ilyenek is vannak biztosan. Ő nem az volt. Féllábú, csóró proligyerek, aki maga írja fel a falra, hogy „Bill a király” – és király lesz! A magyar zene elmúlt fél évszázadának leggyönyörűbb tündérmeséje. „Futnék feléd, álom, át minden határon, de utolér a blues” – énekelte. Őt mégis a blues repítette az álmok szárnyán a csúcsra.
„Hagyj magamra, blues! Hagyj aludni, blues!” A blues soha nem hagyta magára. De most már hagyja aludni. „Hol van a kikötő, hol az a lány, hová lett a hajó? Bill kapitány?” Most már megvan a kikötő, megvan a lány is, megvan a hajó is. Jó utat, Bill kapitány! Köszönjük, hogy nálunk jártál!
Borítókép: Deák Bill Gyula 1981. április 6-án a Hobo Blues Banddel a szolnoki Tiszaligeti Sportcsarnokban. Középen Földes László Hobo, a kép bal szélén Póka Egon / fotó: Fortepan / Gábor Viktor
Bejelentkezés