Kapitány, ó, kapitányom!

Arról, hogy Kapitány István berobbant a politikába, már néhány nap leforgása alatt leírtak szinte mindent és annak az ellenkezőjét is. A széles skálán mozgó vélemények és értékítéletek nagy részének azonban van egy közös pontja: a célközönség kognitív disszonanciájának előzékeny lecsavarása. Vagyis az üléspont n+1-ik alkalommal is meghatározza az álláspontot,

A Shell egykori globális alelnöke ugyan csak a hétvégén vesztette el politikai szüzességét, ám ezt már megelőzte legalább egy – a jelek szerint jól sikerült – randevú. Októberben Magyar Péter posztolt egy közös fotót Kapitánnyal, akivel akkor még csak „egyeztettek gazdasági és energetikai kérdésekben”. A találkozóról a sajtó kötelességszerűen hírt adott, ám különösebben nagy port nem vert fel. Egyedül Schiffer András kapta fel a fejét a hírre, aki az Öt.hu-n meg is írta aggályait. Dúró Dóra ennek nyomán felháborodott Facebook-bejegyzésben emlegette fel Kapitány múltját a pártállami impexes gyökerektől a környezetpusztításban élen járó Shellen át a BlackRock és a Vanguard nemzetközi alapkezelők „mindent felzabáló hálózatáig”.

A kormányközeli média akkor még elengedte a füle mellett a történetet, ám a mostani politikai színvallás után lényegében egy az egyben átvették a fenti narratívát, és harsogják szinte minden kommunikációs csatornájukon. Ami a Mi Hazánk méretes túlgondolásoktól nem mentes, de alakulásuktól következetesen képviselt harcias antiglobalista pozíciójából logikus érvelés. Ám a fideszes sajtó (és persze a közmédia) részéről ez a hirtelen támadt berserker düh komoly politikai amnéziával is párosul. A „Kapitány István sötét múltját” feltáró, nagy műgonddal összeállított leleplezésekből többnyire kimarad, hogy a csúcsmenedzsert a kormány 2023-ban a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével tüntette ki. Szijjártó Péter akkor pont annak a szöges ellentétéért méltatta őt, mint amivel most vádolják. „Pontosan tudjuk azt, milyen kísértéseket jelent nemzetközi karriereket befutni és nemzetközivé válni. (...) Te mindvégig meg tudtad tartani a magyarsághoz, a magyar nemzethez való ragaszkodásod és a hazádat mindig is segítetted” – fordult „Istvánhoz” meleg szavakkal a külügyminiszter.

Mindezt javarészt csak az ellenzéki médiából tudhatja meg az egyszeri magyar hírfogyasztó. Ahol viszont még véletlenül, egy félmondat erejéig sem merül fel, hogy a NER-ben állami kitüntetést lehet kapni valódi teljesítményért is, de az csak a legritkább esetben fordul elő, hogy a rendszer kritikusainak is jusson elismerés. Ilyen lelkes laudációt a Párt öklének számító külügyminisztertől pedig tényleg csak az kaphat, akivel remekül együtt tud működni a hatalom. (A Shellel például biztosan: a multicéggel 2020-ban, majd 2025-ben is Szijjártó által „történelminek” nevezett gázvásárlási megállapodást kötött.)

Önmagában ez persze nem volna bűn. Ám az ellenzéki sajtó és közvélemény az elmúlt években számos tudóst és művészt vetett máglyára a „rezsim legitimálásának” vérvádjával (hiszen a rendszert ugyebár nem a tudatlan szavazók, hanem az erre felkent értelmiségi elit legitimálja, vagy nem). Van, akivel szemben bőven jogos volt ez a kritika, de van, akinek csupán a viszonylagos politikai semlegesség volt a bűne (ami a hatalom szemében valóban lehetővé tette az elismerést, ám amely semlegességet a legtöbbször egyáltalán nem a megfelelési kényszer diktálta). A morális fűnyíró könyörtelen mechanizmusa azonban a „rezsimszolgák” közé sorolta mindannyiukat. Most azonban Kapitány tisztikeresztje és az egykori Shell-potentát Szijjártóval folytatott bazsalygása körül ordít a csend. A plecsni, amelynek elfogadásáért Hobót kiátkozták az igazajróper szalonból, Müller Péter Sziáminak rapid lejárató kampánnyal küldtek lófejet, de még Kertész Imrének is leereszkedő stílusban kerestek mentséget, a Tisza új gazdasági főemberének mellén a kiválóság bizonyítéka, amelyet „még ezeknek is el kellett ismerniük”.

Kapitányról az elmúlt napokban nem csak a kormánypárti sajtó démonűző litániai jelentek meg. A Fidesztől független sajtó is számos „portrét” tett közzé az üzletemberről, amelyeknek a nagy része még néhány évvel ezelőtt is legfeljebb X-es jelölésű pr-anyagként kaphatott volna helyet ezekben az orgánumokban. Ezekből a cikkekből és podcastokból a minden akadályt leküzdő „népmesei magyar fiú”, a folyton pörgő és másokat felpörgető jolly joker megoldóember, a tévén keresztül is érezhetően „melegszívű személyiség” mosolyog ránk.

A fideszes szuverenitásipari segédmunkások dúlt kebellel rántanak kardot valakivel szemben, aki két és fél éve még a nemzetéhez – a nemzetköziség csábításának ellenszegülve – hűséges büszke hazánkfia volt –, de Magyar Péter megrontó érintése gonosz, idegenszívű gyarmatosítóvá varázsolta.

Közben a magyar elemzői- és médiaelit jelentős része függetlenségének köpönyegét önfeledten teríti a világhódítása után kegyesen szegény, sárba és NER-be ragadt kis hazánkat is felemelni készülő hérosz elé. Aki ugyan két és fél éve még a külügyminiszter vállveregetését hallgatta pironkodva – de Magyar Péter kézrátétellel a rendszerváltás bátor, megalkuvás nélküli harcosává tette.

És ami a megfelelő lábaknál jutalomfalatért pitiző véleménypincsik csaholásánál jóval szomorúbb: a magyar közvélemény nagy részének lelkes asszisztálása.

A közönség mindkét mutatványos sátorban remekül érzi magát. Vezényszóra acsarog vagy tapsikol a helyi érdekű Cipollák valósághajlító mutatványaihoz. A rideg, kényelmetlen és félelmetes kérdésekkel teli valóság nem hatolhat be a cirkuszi ponyva mögé. A memóriát, a következetességet és az önreflexiót mindenki a ruhatárban hagyta, vagy lenémította a zsebében. Nehogy megszólaljanak, és ezzel megzavarják a publikumot a műélvezetben.

Borítókép: Kapitány István / fotó: a Tisza Párt Facebook-oldala