„Értem, hogy fáj neked, hogy a Mandiner című vicclap most már az államhoz kerül, és mi leszünk a kiadói, nekünk kell majd meghatározni azt a tartalmat, amit ott le fognak adni” – válaszolta hétfőn a miniszterelnök az Országgyűlésben Orbán Balázsnak. És ezzel nagyjából be is árazta, milyen forradalmi változásokra számíthatunk az új kormánytól a média területén.
Azt a posztmodern posztpolitika sajátosságának betudva intézzük is el egy legyintéssel, hogy az ország első embere a parlamentben csendőrpertuban kommunikál vitapartnereivel. Tekinthetjük ezt megejtő őszinteségnek is, amellyel a kormányfő bátran vállalja, hogy az ellenzéki padsorokban is ezeréves haverjai és üzletfelei ülnek. Nagy Ervin szerint ugyan a győzhetetlen Magyar Péter Achilles-sarka „az, hogy fideszes volt”, de a tapasztalat azt mutatja, hogy hatalmasra duzzadt táborában ez csak keveseket zavar.
Mint aki a pártnak ugyan hátat fordított, de lelkesen viszi tovább annak szellemiségét és gyakorlatát. Amelynek jegyében a Mandiner április 12-ig egy többnyire közpénzből működő kormánylap volt. Magyar Péter szavai szerint pedig ezután is az lesz. Hiszen az államhoz kerülve „nekünk”, vagyis az állam vezetőinek, a tulajdonosi jogok gyakorlóinak „kell majd meghatározni azt a tartalmat, amit ott le fognak adni”.
A helyzet az, hogy a Fidesz egészen pontosan így kezelte a sajtót. A gazdasági holdudvara által működtetett orgánumokat éppúgy, mint a közmédiát. Amelyet egyébként épp most készül átalakítani és demokratizálni a Tisza. Ha az állami tulajdonú sajtót szerintük is a kormánynak kell irányítania, akkor e téren aligha várhatunk érdemi változást az elmúlt másfél évtizedhez képest, amely pontosan a miniszterelnök által odavetett félmondat jegyében telt. Amely bizony bármelyik NER-potentát száját is elhagyhatta volna április előtt.
Igaz, annál ők ravaszabbak voltak, hogy ezt nyíltan az ország arcába vágják. Sokszor kézi vezérelt sajtójukról legfeljebb mint világnézeti közösségről beszéltek. A Rákosi-féle filmhíradók szintjét nem egyszer alulról súroló közmédia „szabad, sokszínű” jellegéről pedig még ma, ellenzékből is ódákat zengenek az Országházban. (S e szerepet ráadásul remek dramaturgiai érzékkel a királyi tévé egykori öklére, Németh Balázsra osztják.) Kétségtelenül veretes álszentség ez a részükről. Ám, ahogyan a kalandos életű moralista, François de La Rochefoucauld megfogalmazta: „a képmutatás: a bűn tisztelgése az erény előtt”.
Nos, Magyar Péter ezt a tisztelgő kört spórolta meg, amikor az állami kézbe kerülő Mandiner kormányellenőrzését helyezte kilátásba.
A magyar jogszabályok szerint ugyanis a médiatulajdonos nem szólhat bele semmilyen tartalmi kérdésbe. Ezt persze a valóságban sok szerkesztőség nem tartja be, de ettől ez még egy törvény. A jogász végzettségű kormányfő meg arról tett tanúbizonyságot, hogy ez nem igazán érdekli őt.
Bizonyára lesznek szép számmal olyanok, akik ezt (is) elintézik egy vállvonással, no meg azzal az örökzöld érvvel, hogy vannak ennél sokkal fontosabb dolgok is. Legyünk a naivitás határáig jóhiszeműek, és tulajdonítsuk ezt annak, hogy a nem fideszes média döntő többségének ingerküszöbét nem érték el a miniszterelnök karcos gondolatai a sajtószabadságról.
Csak hát azért ilyenkor óhatatlanul is beugrik a jó memóriával megvert embernek az Index tulajdonos-és menedzsment váltása körüli balhé. Ami elsősorban éppen annak az – akkor még – puszta lehetőségéről szólt, amiről most a kormányfő evidenciaként beszélt: hogy a tulajdonos beleszólhat egy adott sajtóorgánum tartalmába, sőt „meghatározza” azt. Akkor országos, sőt nemzetközi botrány és tiltakozás lett ebből. Most néma csönd. És ez a magyar nyilvánosság részéről nem csak bűn, de hiba is. Ostoba önsorsrontás, amelybe már sokadjára menetelünk bele.
Mert itt a kérdés nem az, hogy a Mandiner milyen újság volt tegnap. Lehet róla nagyon markáns véleményünk: hogy sokszor nem a hatalom ellenőrzőjeként, hanem annak hangszórójaként működött. Lehet gúnyolódni a színvonalán, az elfogultságán, a propagandisztikus túlkapásain. Fel lehet róni a címlapon harsogott valósághajlításokat. Jogosan.
Csakhogy
Amelynek az olvasása közben a legnagyobbakat káromkodtunk, és amelyet akár még kártékonynak is tartottunk.
Mert, ha elfogadjuk, hogy egy kormány – bármelyik kormány – kijelölheti, milyen tartalom jelenjen meg egy szerkesztőségben, akkor valójában nem a Mandinert veszítettük el. Hanem egy olyan alapelvet, amelynek hiányában előbb-utóbb senki sem lesz biztonságban.
Pontosan ugyanez volt a helyzet ’94-es kormányváltás idején megfojtott Pesti Hírlappal és Új Magyarországgal, a 2010 után eltiport Népszabadsággal, a sajtó nyomorult karikatúrájává züllesztett Origóval, a kormánymegafonokká alakított megyei lapokkal, az einstandolt Hír TV-vel és Magyar Nemzettel – a sor ijesztően hosszan folytatható.
Akin tapostak, jajgatott. Akinek fájt, mert az övéin tapostak, ordított. A többiek némán álltak, vagy épp kajánul mosolyogtak. A magyar sajtó története az elmúlt évtizedekben fájdalmasan tele van elszalasztott szolidaritási pillanatokkal. Amikor mindig sikerült megtalálni a magyarázatot arra, hogy miért nem kell kiállni a másik mellett. Hiszen azok kormánypártiak voltak. Hiszen azok ellenzékiek voltak. Fasiszták, komcsik, Orbán-bérencek, Soros-csicskák.
És a legfontosabb, az örök érv: azok korábban hallgattak, amikor velünk történt ugyanez. Hiszen a sajtószabadság nem elv, hanem törzsi fegyver, amit csak akkor rántunk elő, amikor a saját oldalunkat éri sérelem.
Ha ezt a leckét másfél évtized után sem tanultuk meg, akkor valóban nem a politikusainkkal van a legnagyobb baj. Akkor a sorsunkat mi magunk írjuk alá. Ha most, amikor egy miniszterelnök a parlament nyilvánossága előtt gyakorlatilag bejelenti, hogy az államhoz kerülő lap tartalmát a hatalom fogja meghatározni, a magyar sajtó nem képes egységesen, pártállástól függetlenül felháborodni, akkor tényleg megérdemeljük, amit kapunk.
Van Fábri Zoltánnak egy nagyon kényelmetlen, ám annál zseniálisabb filmje, a Húsz óra. Ebben a meghurcolt, és ezért ’56-ban bosszút álló kulákfiú (Őze Lajos irgalmatlan erejű alakítása) odavágja a vendetta okát firtató újságírónak: „Nekem megtanították, hogy szemet szemért, fogat fogért. Úgy látszik, ez a rend: fizess vissza mindent! (...) Hát, akkor csak rajta! Fizessünk vissza mindenért! Apáról fiúra hetedíziglen. Rajtam nem fog múlni. Amíg bírom, addig fizetek. Valaki majd csak túléli a másikat.”
Van egy rossz hírem: egyikünk se fogja túlélni. És úgy tűnik, meg se érdemeljük.
Borítókép: Magyar Péter miniszterelnök a frakcióvezetők napirend előtti felszólalásaira reagál az Országgyűlés plenáris ülésén 2026. június 15-én / fotó: MTI/Illyés Tibor
Bejelentkezés