Hallgasd meg!
Az elmúlt héten sokan találgatták, és jó néhányan úgy vélték, meg is fejtették, hogy a Beneš-dekrétumok megkérdőjelezését börtönnel büntető szlovák törvényre miért reagált a magyar kormány úgy, ahogy. Egy fontos kérdést azonban elmulasztottunk feltenni: miért érezte úgy Robert Fico, hogy megengedheti magának ezt a drasztikus lépést?
A szimbolikus és gyakorlati értelemben is (hiszen a kollektív bűnösség elve alapján a mai napig sajátítják ki magyar emberek földjeit) brutális soviniszta támadásra a Fidesz megdöbbentően gyenge választ adott. A „határon túli nemzetegyesítést” meghirdető, a nemzetpolitikát a legfontosabb kormányzati szakterületek közé emelő politikai közösség látványosan igyekezett megúszni az egész balhét. A szlovák politikusok megnyugtató szavait idéző Szijjártó vagy a „tisztázó megbeszéléseket” kilátásba helyező Orbán hátborzongatóan idézte meg a Ceaușescu-féle falurombolás kapcsán az „egészen pontos tájékozódást” hiányoló Grósz Károly szellemét.
A magyar kormány által előadott bizarr motyogást sokan sokféleképpen próbálták indokolni. Nyilván ezúttal is előkerült az a jolly joker-érv, hogy „Orbán Viktor most is tudja, mit csinál”, nem kell asztalt csapkodni, majd a színfalak mögött okosba’ lezsírozzák ezt jóbarátjával, Ficóval. Ellenzéki térfélről pedig természetesen számosan megfogalmazták a vádat, hogy a Fideszt valójában nem érdekli a határon túli magyarok sorsa, amelyet kész bármikor feláldozni régióbeli szövetségeinek oltárán, vagy épp Putyin parancsára. Egy ekkora magas labdát – pláne a magyarfaló román elnökjelöltnek udvarlás után, megfejelve Lázár János hamisítatlanul kádári „szlovák asszonyozásával” – minden épkézláb politikai erő leüt. A kormány beszaladt a pofonfába, és minden taslit alaposan meg is szolgált. Ám a valóság ennél alighanem bonyolultabb – és ha lehet, még szomorúbb is.
Páratlan páros
Bár a kormánypárt és a miniszterelnök morális gátlásaiból már valóban mutatóban is alig maradt, az azért mégsem tűnik életszerűnek, hogy három évtizednyi következetes (számos kérdésben nem voltak azok, de ebben igen), kárpát-medencei összmagyar perspektívában gondolkodás után a Fidesz egyszerűen lehúzta a vécén az elszakított nemzetrészeket. Orbán Viktor nem Grósz Károly, mégis hasonlóan viselkedik. Mégpedig jó eséllyel azért, mert nem tehet mást.
Az amúgy is bebetonozott Beneš-dekrétumokat már szögesdróttal is körbevevő jogszabály ugyanis Orbánék számára rendkívül érzékeny pillanatban érkezett. Az Európai Parlament szerdán fogadta el az orosz gázimport tilalmáról szóló határozatot. Magyarországra nézve ez csak 2027. októberétől lesz kötelező, ám erre még valószínűleg akkor sem leszünk felkészülve. Ez részben KGST-örökség, részben a horvát tranzitdíj-spekulációk miatt van így – igen jelentős részben meg azért, mert a kormány az elmúlt években alig tett valamit a keletről érkező energiahordozók kiváltására. A felelősöket a legtöbben saját politikai állás- és üléspontjuk mentén keresik, ám ettől még tény marad: ennek az uniós rendelkezésnek súlyos következményei lehetnek Magyarországra, s talán még súlyosabbak a NER-re nézve, amelynek több mint tíz éve egyik legfontosabb politikai terméke a rezsicsökkentés. Hogy ezt a Karmelitában mennyire komolyan veszik, és mennyire elszántak a döntés megtorpedózására, az világosan kiderül például abból az interjúból is, amelyet az energetikai államtitkár adott Gavra Gábornak a Ring című műsorban az ÖT YouTube-csatornáján.
Igen ám, csakhogy mindez fordítva is igaz. Pozsonynak is nagyon fontos lenne, hogy valahogy ki tudjon bújni a szankciók alól, és ők is kizárólag Budapestre számíthatnak ezen a téren. Fico mégis úgy döntött, hogy némi belpolitikai kavarás kedvéért enged széljobbos koalíciós partnereinek, és kesztyűt dob a felvidéki magyarság arcába. Tudta jól, hogy az a kesztyű végső soron a magyar kormány előtt fog landolni – és úgy vélte, hogy nem fogják felvenni. Egyelőre úgy tűnik, igaza is lett. De mi indokolhatta ezt az arcátlan magabiztosságot?
Mindent egy lapra
Innen, Budapestről aligha láthatunk bele a szlovák kormányfő gondolataiba. Erre saját honfitársai, ellenfelei, sőt szövetségesei is sokszor képtelenek. Ám az elég valószínűnek látszik, hogy úgy érzi, az ő nemzetközi mozgástere még mindig tágabb, mint magyar kollégájáé. És ez a vélekedés jó eséllyel nem alaptalan.
Fico hosszú évek óta Orbán szövetségese. A migrációtól kezdve az identitáspolitikai kérdéseken át az orosz–ukrán háborúig sok mindenben képvisel hasonló véleményt. Még ellenfeleinek lejáratási technikáit – mindenekelőtt a sorosozó átokzsoltárokat – is innen importálta. Ugyanakkor nem egyszer kiderült már: ódzkodik attól, hogy teljes egészében a magyar kormányhoz kösse a maga sorsát.
Amikor az Európai Parlamentben a Fidesz megalakította a Patrióták képviselőcsoportját, éppen a hozzá talán minden partnere közül a legközelebb álló Smer (Fico pártja) nem csatlakozott. A döntést azzal indokolták, hogy az új frakció jobboldali, míg ők baloldali értékeket vallanak – ám aki egy kicsit is követte a szlovák miniszterelnök ideológiai hajtűkanyarokban gazdag pályafutását, aligha vette ezt készpénznek. A valósághoz alighanem közelebb áll, hogy Fico bizonyos helyzetekben és bizonyos pontig vállalja az utat Orbánnal, de a formális szövetség jelentette közös zsákban futást már nem.
Felzárkózik ugyan a magyar kormányfő „béketáborához”, időnként kőkemény beszólásokat is elenged Kijev felé, de Ukrajna uniós csatlakozását támogatja. Szívesen parolázik Vlagyimir Putyinnal, de Szlovákia – Magyarországgal ellentétben – megszavazta az orosz agresszió elítélését az ENSZ-ben, és olyan szövegeket sem hallunk tőle, mint legutóbb Orbán Viktortól, aki szerint „nem világos, hogy ki támadott meg kit”.
A szlovák miniszterelnök szívesen játssza a szuverenista vagány csávó szerepét az európai politikában, de nem helyezi magát az egész uniós intézményrendszer ellenzékének szerepébe, mint a magyar kollégája. Orbán Viktor lényegében mindent egy lapra tett fel, amikor nyíltan meghirdette az európai elit leváltását. A kvázi-forradalmár szerepébe helyezte magát, akinek többé nincs dolga a regnáló vezetőkkel, hiszen el akarja őket söpörni. Csakhogy éppen ebből adódóan szövetségesei – bár saját országuk egyre látványosabban tehetetlen és korrupt elitjének köszönhetően egyre népszerűbbek – sehol sincsenek hatalmon Európában. Vagy ha odakerülnek (mint például Georgia Meloni), gyorsan hátat fordítanak a világ- és Európa-megváltó elképzeléseknek, hogy inkább országuk és persze saját maguk érdekeit képviseljék.
Így aztán nem is tudnak – vagy nem is akarnak – a segítségére sietni az olyan éles helyzetekben, mint az orosz gázimport uniós betiltása. (A határon túli magyarság ügyében pedig minden bizonnyal végképp nem, hiszen számos alkalommal tanújelét adták már annak, hogy a nemzetállami szuverenitás védelmezőiként a kisebbségekkel való bánásmódot is szigorúan belügynek tekintik és a nemzetiségi jogok szinte minden formáját mereven elutasítják.)
Guru vagy államférfi?
A kialakult csapdahelyzetért lehet hibáztatni az EU vezetőinek valóságtól egyre jobban elrugaszkodó, doktriner hozzáállását, és hivatkozni arra, hogy Orbán velük szemben „a józan észt”, „Európa megmentését” képviseli. És fel lehet róni a magyar kormánynak is az élő fába is belekötő, uniós döntéshozatalt lassító kekeckedéseket, az oroszokkal ápolt teátrálisan jó viszonyt, vagy a Brüsszel és Kijev irányába megfogalmazott arrogáns otrombaságokat. Mindkét megközelítésben van igazság, még ha a magyar nyilvánosság nagy többsége régi jó szokásunk szerint fegyelmezetten be is sorolt egyik vagy másik kizárólagos válasz mögé. Ebben még csak nem is az unásig emlegetett, szidott és mégis önfeledten játszott polarizáció a legkártékonyabb. Hanem az, hogy a kérdés is rossz, amin egymás torkának ugrunk.
Valójában ugyanis azt kéne már végre megbeszélnünk, hogy mi a feladata a politikusoknak egy Magyarország méretű és erejű országban? Hogy saját elvhűségük szobrát építve nemzetközi bajtársaik élő világítótornyai legyenek, vagy az ideológiai lövészárkok között lavírozva, alkukat kötve és felrúgva, ügyről ügyre kaparják ki a nemzeti érdek gesztenyéjét? Közép-Európa elmúlt 120 éve elég világosan megmutatta, hogy melyik az eredményesebb koncepció.
E tekintetben különösen tanulságos az ominózus dekrétumok szülőatyjának, Beneš doktornak a pályafutása a Habsburg birodalmi föderalizmustól a Nemzeti Szocialista Párton át a szovjet ügynöki szerepig. Gátlástalan ideológiai szédelgő és könyörtelen intrikus volt, nekünk, magyaroknak pedig esküdt ellenségünk. Ám a csehek és szlovákok nem véletlenül tartják a mai napig az egyik legnagyobb államférfinak. Kétszer is a semmiből hívta életre az államukat (amely ugyan közös ló volt, és kissé túros is volt a háta, de mégis az övék volt). „Én egyáltalán nem igazságokra törekszem, én politikát csinálok” – vetette oda egyszer a módszereit kifogásolóknak. És sajnos nagyon eredményes politikát csinált. Ennek egyik alapja pedig az volt, hogy felismerte: a kis nemzetek élén a világnézeti lángoszlop szerepének eljátszása és a nemzeti érdek érvényesítése nem lehetséges egyszerre. Választani kell.
Ahogyan Orbán Viktornak is:
Százmilliók véleményvezére és tizenpármillió ember vezetője egyszerre ezen a szélességi és hosszúsági fokon, ahol élnünk adatik, nem lehetséges. És emlékezetem szerint nem az előbbire, hanem az utóbbira kapott felhatalmazást a népétől.
Borítókép: Orbán Viktor és Robert Fico az Esztergomot és Párkányt összekötő Mária Valéria hídon az átadás 130. évfordulóján rendezett ünnepségen 2025. szeptember 28-án. MTI/Miniszterelnöki Kommunikációs Főosztály/Benko Vivien Cher
Bejelentkezés