Az Ez itt a kérdés című, a közszolgálati televízió M5 csatornáján korábban futó műsor megszüntetését és Gulyás István műsorvezető, csatornaigazgató azonnali kirúgását sokan a valódi rendszerváltás diadalként ünneplik, mások a tiszás önkény újabb látványos jeleként panaszolják fel. „Akire Magyar Péter rámutat, már viszik is el” – összegzi a történetet Németh Balázs fideszes képviselő. Azon túl, hogy a köztévé propagandagyárának egykori élmunkásától mennyire hiteles ez a kritika, nagyobb gond, hogy a fideszes képviselő helyzetértélékelése alapvetően téves. Nem Magyar Péter mutogat itt a célpontokra. És ez rosszabb, mintha ő tenné.
Amely a történelem kerekének fordulásával felülkerekedő új elit narratívája szerint nem az ő ötletük, hanem „a nép követelése”. Ez sokszor legalább részben igaz volt, máskor csak egy törpe kisebbség frusztrációit emelte államrezonná. Egy azonban biztos: a mindenkori kormányzatot valójában nem igazán érdekelte, mit akarnak az emberek – legfeljebb annyira, hogy előre elhatározott döntéseikhez igyekeztek hozzáhajlítani a közvéleményt. Nem szép és etikus gyakorlat – de, ami a szemünk láttára bontakozik ki, az ennél is veszélyesebb.
Az Országgyűlés Hivatalának frissen kinevezett főigazgatójának rapid leszedése, a köztévés híradó főszerkesztőjének még gyorsabb leváltása, Gulyás levadászása, vagy épp a Déryné Programmal kötött minisztériumi szerződés azonnali felbontása számos tekintetben különböző történetek. Most engedjük el azt, hogy ezek a döntések helyesek voltak-e vagy sem. Vessünk inkább egy pillantást arra, hogyan születtek meg. Megjelent egy-egy felháborodott írás a „Mészáros cégétől érkezett” híradósról, a „konteós műsorról”, egy dúlt keblű poszt a „NER-es kislovag” kinevezéséről és a „színházpedagógiai társadalom negligálásáról”. Az inkriminált embereket és intézményeket aztán kirúgták, partvonalra állították – méghozzá órákon belül.
Ezt ünnepelhetnénk akár a demokratikus közvélemény diadalaként is, ha nem látnánk itt is a közvélemény tudatos és erőszakos manipulációját – sőt kisajátítását. Hiszen lehet, hogy a többség így akarta, de ez a villámgyorsan levezényelt kirúgásokig biztosan nem derülhetett ki. Egy-egy véleményformáló felhorgadása és célpontjának leszedése között olyan kevés idő telt el, hogy az emberek valós véleménye nem hogy lemérhető, de még megsaccolható sem volt. És valójában nem is számított.
Első blikkre tűnhet úgy, hogy ezúttal végre alulról jövő törekvéseket sikerül keresztülverni, de valójában az akaratátvitel felülről lefelé irányul. Csak ezúttal nem az államhatalmi központ, hanem a morál és a szakmaiság önmaguk által felkent papságának hártyavékony rétege akarja diktálni a közhangulatot. Ám igazából az is mellékes, hogy ez mennyire sikerül. A Tiszát jelentős részben ez a kör emelte fel, és tette az elmúlt négy évtized legnagyobb politikai sikertörténetévé, a pártnak tehát nyilván az az érdeke, hogy ne pártoljanak el tőle. Igyekszik megfelelni az elvárásaiknak, s ezt a hatalomtechnikai játszmát a „közvélemény nyomása” előtti meghajlás alázatos gesztusaként csomagolják be.
Ugyanakkor azt is látjuk, hogy bizonyos, kulcsfontosságú (vagy általuk annak tartott) kérdésekben nem engednek, akár kifejezetten harciasan ellentartanak a média és az influenszerek követeléseinek. Ruszin-Szendi Romulusz „NER-es módszerekről” és „magukat oknyomozónak nevező újságírókról” harsogva utasította vissza a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat általa kinevezett új vezetőjét ért kritikákat. Magyar Péter pedig az elszámoltatási szuperhivatal elnökének – amúgy tényleg széles körben erősen vitatott – megválasztása kapcsán oktatta ki az egyszeri választópolgárokat arról, hogy „ez nem egy ValóVilág kiszavazóshow”.
Ezeket a befeszüléseket viszont remekül oldhatja néhány kevésbé jelentős, ám a tömegnek jól felmutatható fej. Arról is kiválóan elterelhetik a figyelmet, hogy közben a minisztériumokban és állami intézményekben simán kerülhetnek kulcspozíciókba az ancien regime egykori lelkes kiszolgálói (elég csak a NER végóráiban is tízmilliárdokat Balásyék zsebébe lapátoló MTÜ-alvezér vezetővé történő előléptetésére gondolnunk).
Ezt ugyan a köztársasági elnök vagy az NVVH vezetőjének kiválasztása kapcsán nem tartották olyan fontosnak, de bíznak benne, hogy az istenadta nép kisebb koncokkal is megelégszik.
Ami a szövetséges média és a társutas influenszerek nagy részét illeti, úgy tűnik, így is lesz. Lázas igyekezettel leplezik le a rendszerváltó erők soraiba befészkelődött ellenséget (persze csak a harmadik-negyedik sorban) és mutatnak rá az átkos, bukott rezsim még pozícióban felejtett kiszolgálóira (kivéve, ha az illetőt nem léptetik még előrébb). Miután 16 éven át nyíltan semmibe vették őket, most önfeledten lubickolnak saját fontosságuk tengerében – s nem veszik észre, hogy egy lavórba dobták őket, hogy abban lubickoljanak.
Büszkék rá, hogy nincs rajtuk póráz, mint a NER egykori sokat szidott propagandistáin. S nem látják (vagy, ha igen, akkor nem vallják be maguknak, s ami sokkal nagyobb bűn: a követőiknek sem), hogy éppen ez az alattomos átverés az egészben. Mert a nyakörv egyértelmű jele annak, ki kinek az érdekében csahol. Akár kényszerből, akár karrierizmusból, akár büszkén, elvi alapon hordja valaki, a maga szégyenteljességében is őszinte gesztus. A hiánya pedig még messze nem jelent valódi szabadságot.
Borítókép: Az MTVA Kunigunda útjai székháza / fotó: MTI/Koszticsák Szilárd
Bejelentkezés