A napokban belefutottam egy Facebook-posztba, amelynek alkotója hosszasan taglalja, milyen maradandó lelki sérüléseket szerzett az elmúlt 16 év folyamán, milyen rettenetes érzés volt, hogy kirekesztették a nemzetből, el akarták üldözni hazájából, félelemben és szorongásban kellett élnie hosszú esztendőkön át. Most végre levegőhöz juthat, ám a gyógyulás még hosszú lesz – áll az óvatosan optimista megállapítás a bejegyzés végén.
Alatta egy hozzászóló siet leszögezni, hogy ő ezt egyáltalán nem így élte meg. 16 év nyugalom és szabadság után most ismét gyomorgörcse van, ha a rendőr megállítja, mert az autóján Nagy-Magyarország matrica van. „Talán még nem tilos, de ki tudja meddig” – néz farkasszemet a sötét jövővel a kommentelő, majd leszögezi: ő akkor is büszke magyar lesz, amikor eljön érte a fekete autó.
Mindkét kinyilatkoztatásra özönlenek a lájkok és persze az újabb meg újabb hozzászólások, amelyekben mindenki elősorolja saját sérelmeit, félelmeit és hátratételét, amelyet a mindenre képes, aljas másikok országlása alatt szenvedett, vagy azóta szenved el. A két vitaindítót történetesen ismerem: középosztálybeli, saját szakmájukban sikeresnek mondható emberek. Tudtommal soha, sehonnan politikai okból nem rúgták ki őket, pályázatukat nem dobták vissza, egzisztenciájukat nem lehetetlenítették el, hatóság nem vegzálta őket. Végigpörgetve a kommentmezőben zajló rövidtávú szenvedésfutam versenyzőit, szintén többnyire szép helyeken nyaralós, minimum középkategóriás autós, szépen berendezett lakásos fotókat látok. Emberek, akiknek jó eséllyel a tűrhetőnél azért eggyel-kettővel magasabb életszínvonalon ketyegő, jogfosztottságtól és társadalmi kirekesztéstől javarészt mentes, élhető életük lenne – ha nem akarnának mindenáron áldozatok lenni.
Félreértés ne essék: mindenkinek joga van utálnia azt a kurzust, hatalmat, rendszert vagy kort, amelyben él. Én sem rajongok egyikért sem, amelyet megéltem. Érezheti úgy, hogy jobb kormányzás alatt, jobb emberekkel az élen, egy jobb világban ő is jobban élhetne. Nagy többségünkre ez itt Közép-Európában (de talán máshol is) valószínűleg igaz is. Fel lehet háborodva azon, ahogyan a lakóhelye, hazája, vagy akár az egész Földkerekség működik. Sokszor igaza is van, ha így érez. Ez azonban valamiért sokaknak nem elég.
Akik a másik ideológiai, vagy egyre gyakrabban csupán pártpolitikai táborba tartoznak. A 21. század szuperindividualista világában a közös dolgainkról szóló párbeszéd, vita, de lassan már az acsarkodás is érdektelenségbe fullad. Az életfogytig tartó én-korszakban ragadt ember legfontosabb témája önmaga.
Saját örömei, reményei, bánata, félelmei és szorongásai lépnek elő a legfontosabb érvekké. A történelem, a politika, a közélet személyesen vele történik meg – és ha nem történt meg vele, akkor meg sem történt. Minden, amit érez, maga a megkérdőjelezhetetlen valóság. Amit remél, karnyújtásnyira van. Amitől fél, már ott is leselkedik a következő sarkon. Ha ő jól érzi magát, akkor mindannyian nagyszerű időket élünk. Ha ő szorong, akkor nyomasztó az egész rendszer. És mivel általában a szomorú történetekkel lényegesen több együttérzést jelet bezsákolni, mint a vidámakkal, a közösségi oldala ezekkel van tele. A social mediában zajló élet jutalmazó dopaminhormonját nem a gratuláció, hanem a sajnálat termeli.
Hogy az oroszbérenc fasiszta kormány vagy a globalista világdiktatúra hazai helytartóinak csizmái alatt nyög, azt az ízlés, a szocializáció és a világnézet eldönti. Másodlagos kérdés. (Az áldozatkultuszt a progresszívek állították a közbeszéd fókuszába, ám a jobboldal rég felzárkózott már ebben a versenyben.) A lényeg, hogy az áldozatpolgár mindig ott legyen e rettenetes bakancsok alatt – és közben minél több szelfi készüljön róla.
Hiszen annak, akit nyomasztottak, elnyomtak, kirekesztettek, annak jogos a haragja. És ha e jogos indulat arra ragadtatja, hogy ő nyomasszon, nyomjon el és rekesszen ki másokat – hát ennyi igazán jár neki a sok megpróbáltatás után. Persze csak akkor, ha a mieink közé tartozik, ha ugyanaz alatt a csizma alatt nyögünk és szelfizünk.
Így leszünk egyre érzelgősebbek és közben egyre kegyetlenebbek. Így válik a közéletünk egy uruguayi szappanopera és egy B-kategóriás pszichothriller keverékévé. A társadalmunk pedig befelé hiperérzékeny, kifelé könyörtelen picsogó szociopaták gumiszobájává. Amelynek pokoli hangzavarában a mindenkori hatalom mindenkori valódi áldozatainak – hiszen persze ilyenek is vannak – a hangja erőtlen motyogásként vész el. Nem is érdekelnek igazán senkit. Az ő igazi sebeik kellemetlen cáfolatai a tömeg magára rajzolt harci sérüléseinek.
A hatalomnak pedig (az előzőnek, a jelenleginek és a következőnek is) pontosan ez az érdeke. Hogy bárkire lesújthasson, ha akar – hiszen ahol mindenki fülsüketítően jajgat, ott ki tudja, kinek fáj tényleg valami? Még elhallgattatnia sem kell azokat, amiket eltapos – a wannabe elnyomottak úgyis túlüvöltik őket. Ha kedvük tartja, akár tényleg el is küldhetik bárkiért a fekete autót, az áldozatpolgár nem néz fel rá a telefonjából – hiszen éppen arról posztol, hogy érte már tegnap eljött.
Borítókép: Illusztráció / fotó: FOTOGRAV DI ANTONIO GRAVANTE / SCI / AGV / Science Photo Library via AFP
Bejelentkezés