A bosszú politikája mindig népszerű műfaj. A megalázottak, kifosztottak, semmibe vett emberek természetes emberi reflexe, hogy elégtételt akarnak. Nem igazságot — az jóval bonyolultabb, fárasztóbb és sokszor kiábrándítóbb vállalkozás volna —, hanem látványos elégtételt. Egy nyilvános visszakézből adott pofont. Egy fintort. Egy megalázó gesztust. Valamit, amit végre azoknak kell elszenvedniük, akik tizenhat éven át osztották a sallereket, úgy, hogy elképzelni sem tudták, hogy a tenyér rossz oldalára is kerülhetnek. Hát, most ott vannak. És piszkosul nehéz sajnálni őket. Nem is kell. Nem őket kell féltenünk – hanem az általuk másfél évtizeden át kitartóan pusztított magyar politikai kultúra és alkotmányosság maradványait. Nehogy a revanshév elsodorja azt is, ami még ezekből mutatóba megmaradt.
Sokan tapsolnak most sokan annak, hogy az új miniszterelnök nem engedte közös fotóra az új kabinet tagjait a köztársasági elnökkel. Sokan csattannak fel, hogy „na végre”, amikor Magyar Péter a Kövér Lászlót idéző, fölényes, rendreutasító stílusban szól oda az immár ellenzéki padsorokba szorult fideszes képviselőknek. És ezért nem különösebben zavar tömegeket az sem, hogy az új miniszterjelöltek parlamenti bizottsági meghallgatásain az ellenzéki honatyáknak és honanyáknak mindössze négy perc jut kérdezni. Négy perc. Ennyi idő alatt egy valamire való felszólalás első mondatai sem szoktak még rendesen megérkezni. Ez sehogyan sincs, sehogyan sem tud rendben lenni.
Sulyok Tamás egy olyan rendszer lojális kiszolgálója volt, amely ezeket a pozíciókat régóta nem az alkotmányos egyensúly részeként, hanem politikai harcálláspontként kezeli, ahová hosszú évekre beáshatja saját hűséges zsoldosait, akik egy hatalomváltás esetén tovább szolgáló partizánokként szabotálhatják az új kormányzat munkáját. Kevés ember vált ki kevesebb spontán együttérzést ma Magyarországon, mint az államfő. De egy hetvenéves ember nyilvános megszégyenítése akkor is kegyetlen és visszatetsző gesztus.
Mert ez a hatalmi pozícióból való leszólogatás akkor is az Országgyűlés tekintélyének rombolása, ha olyanokról beszélünk, akik cinkosai voltak az előző rezsimnek a parlament üres szavazógéppé alacsonyításában. A bizottságokban szűkített időkerettel belefojtani a szót a képviselőkbe akkor is a törvényhozás kormány feletti ellenőrző szerepének súlyos csorbítása, ha olyanokat is érint, akik ezt a szerepet 16 éven át, ameddig a sajtjaik voltak hatalmon, soha nem gyakorolták.
Az ellenzék vezető ereje a Fidesz. Ez éppen úgy a magyar választók döntése, mint az, hogy a Tisza Párt kétharmaddal győzött, és pontosan ugyanúgy tiszteletben kell tartani. Aki ezeket a képviselőket alázza, egzecíroztatja, jogaikat szűkíti, az nem őket bünteti, hanem a választóikat. Ehhez pedig senkinek nincs joga.
Ez a „megérdemlik” azonban nagyon veszélyes szó, melynek hatóköre tetszőlegesen bővíthető. Nem véletlenül szerepel oly előkelő helyen az autoriter rezsimek szómágiájának varázskönyvében. Hiszen mindig van valaki, akivel szemben már nem kell udvariasnak lenni. Mindig akad egy csoport, amelynek már nem járnak ugyanazok a normák. És amikor ezt a logikát a hatalom kezdi alkalmazni, abból előbb-utóbb rendszer lesz.
Láttuk már ezt a műsort másfél évtizeddel ezelőtt. És nem tagadom, én az elején imádtam. 2010 után sokan figyeltük kaján mosollyal, ahogyan Kövér László osztogatja a körmöst a szocialistáknak, akikről joggal éreztük úgy: ez a minimum, amit megérdemelnek. Aztán döbbenten néztük, hogy egyre többen kapnak fenyítést, és a mi kezünkön is csattan a vonalzó. Végül már pofon járt mindenkinek, aki kérdezni mert: civil szervezeteknek, tanároknak, újságíróknak, diákoknak. Mindez az első, MSZP-nek szóló csicskalángosok kiosztásával kezdődött, amin olyan jókat röhögtünk. Ha ezzel nem nézünk szembe, és nem álljuk meg, hogy bűnös élvezetként lubickoljunk most a fideszesek szívatásában, akkor semmit nem tanultunk az elmúlt 16 esztendőből.
Az ígéretek számonkérése és a kormányzati teljesítmény tekintetében egy ennyire súlyos és komplex helyzetben felálló új hatalomnak nemhogy 100, de akár 200 nap türelem is járhat. Ám az alkotmányosság és a politikai kultúra tekintetében a türelmi idő pontosan nulla nap, nulla óra, nulla perc. A kisiklásokra ezen a téren az első pillanattól kezdve pontosan ugyanolyan hangosan kell rámutatni, mint a 16-ik esztendejében. Ezért tettem szóvá a népdalként gyönyörű, de az elmúlt másfél-két évben a Tisza párthimnuszává is vált (és az elnökről szóló dokumentum/propaganda film címét is adó) Tavaszi szél vizet áraszt elhangzását az eskütétel után. Ami akkor sem volt helyes, ha tündéri aranyos gyerekek adták elő – sőt, másik produkciójukat, a valóban történelmi gesztusként elhangzó cigány himnuszt is méltatlan kontextusba helyezte.
Lehet ezeket apró nüanszoknak tekinteni, lehet legyinteni rájuk, hogy „ez legyen a legnagyobb bűnük”. Érthető, ha most sokan így éreznek. Ám az elmúlt másfél évtized keserves tapasztalata éppen az, hogy ezek a kezdetben apró vétkek soha nem maradnak a legnagyobbak. És ami talán ennél is fontosabb: mintát adnak, iskolát teremtenek.
Orbán Viktor rendszere ugyanis nem egyszerűen intézményeket foglalt el vagy közpénzt talicskázott ki ipari méretekben. Ennél sokkal mélyebbre ment: viselkedési normát szabott meg. Megtanította az országnak, hogy a hatalomnak joga van megalázni. Hogy a politikai ellenfél nem ellenfél, hanem ellenség. Hogy a kérdés nem érték, hanem akadékoskodás. Hogy az erő fitogtatása önmagában politikai teljesítmény.
Polgármesterek, hivatalvezetők, tankerületi kiskirályok, állami cégek középvezetői, vidéki potentátok ezrei tanulták meg, hogy így kell beszélni lefelé. Így kell tárgyalni. Így kell odavetni egy mondatot annak, aki kiszolgáltatottabb nálad. Magyarországot nem egyedül Orbán Viktor tette nyomasztó hellyé, hanem legalább ugyanannyira azok a helyi imitátorai, akik a hatalmi arroganciáját kulturális normává változtatták.
Ha ezt nem tudjuk magunk mögött hagyni, akkor a szereplők változhatnak, de a műsor ugyanaz marad.
Hogy olyan polgáraivá váljunk ennek a hazának, akik nem önfeledt tapssal jutalmazzák, hanem még idejében megálljt parancsolnak a legyőzöttek csicskításának. Mert tudják, hogy a hatalom – a mindenkori hatalom, mindig, minden körülmények közt – nem azokat alázza csicskává, akik megérdemlik. Hanem mindenkit, akit tud. És ettől képtelenek vagyunk megvédeni magunkat – csak egymást védhetjük meg.
Borítókép: Magyar Péter miniszterelnök a sajtó képviselői számára meghirdetett bejáráson a Belügyminisztérium budavári épületében 2026. május 16-án / fotó: MTI/Balogh Zoltán
Bejelentkezés