„Nem tudom, mi ez. De biztos, hogy nem film, nem kiállítás, nem színház, nem koncert, talán egyfajta vizuális költemény a hiányzó emberekről” – mondta 2019-ben Tarr Béla a Bécsi Ünnepi Hetek felkérésére rendezett installációról. Talán ez a mondat fejezi ki a legtöményebben Tarr életművét: a „vizuális költemény” és a „hiányzó emberek”.

A gyerekek általában szeretik. Mi, felnőttek, sokszor csak úgy csinálunk (pedig szeretnénk szeretni). De minden évben eljön (egyre korábban), és vele minden, ami az évszázadok vagy éppen a legutóbbi évtizedek és évek alatt rárakódott. Nagy, történelmi, társadalmi tabló, társadalmi szivacs és társadalmi tükör. Olyan, amilyenné tesszük. Még akár szép is lehet. Miért ne lehetne szép?

Visszatérő komment, szinte archetipikus, hogy mikor valami politikusról, celebről, vagy akárkiről rosszat írok-mondok, valaki odaírja: „És te mit tettél le az asztalra?!”. Nem tudom, mit tettem le az asztalra. Talán csak egyvalamit, még gyerekkoromban. Aztán elszállt az is.

Kissé morbid, hogy úgy írok most afféle laudációt Krasznahorkairól, mintha nekrológot írnék, abban az üzemmódban; mert hát nagyon szeretem a szövegeit, tehát én is megalkotom magamban a szerzőt, ahogy az nekem jólesik, és miközben felépítem, búcsúzom is tőle rögtön, mert tudom, hogy anyagtalan.

A skandináv – és főként az abszolút modellnek tekintett svéd – szociáldemokrácia teljesítményét leginkább abban a kétségtelen gyakorlati sikerben szokás mérni, amelyet a gazdasági eredményesség, a társadalmi redisztribúció és – ebből következően – a társadalmi béke összehangolásában ért el.

Úgy gondolom, hogy rémes dolog a kapitalizmus, de a legjobb, ami történhet(ett) vele, az a skandináv jóléti szociáldemokrácia (volt) – annak minden ellentmondásával és árnyoldalával együtt.

Horváth László drogügyi megbízottnak kifejezett véleménye van arról, hogy mit kellene közvetítenie a fiatalok felé a popzenének. Az üzenet egyszerű, pozitív, feliratos falvédő a penészedő vakolaton: „arról énekeljenek, hogy az iskola érték, a munka és család érték”.

A blues senkié, gyümölcse mindenkié. A blues színes, ezért nincs egyetlen színe. A blues – blues. Mindig más, alapjában mindig ugyanaz. Még akkor is, ha már nem blues, még akkor sem, mikor ízig-vérig az.

A DK, bár eddig is „baloldaliként” határozta meg magát, a szó semmiféle történelmi, politikai, társadalmi értelmében nem volt baloldali. Ha valami volt, akkor a nemzetközi szociáldemokrácia afféle bomlásterméke: a „harmadikutas” elképzelések magyarországi adaptációja.

A jó rémhír (manapság divatos nevén fake news, rendszerbe szedve konteó) mindig egy kicsit hihető is. Nem nagyon, mert akkor nem is igazán érdekes, de valamennyire.

Egy jiddis anarchista sláger különös története. Volt munkásmozgalmi dal, énekelték színházi társulatok, és játszották anarcho-punk-zenekarok is.

Hirtelen rettentő mumusként tűnik fel mindenfelé az anarchizmus. Anarchistáktól retteg a NER-média, anarchistákat vizionálnak a különféle politikusok, anarchisták („anarcho-feministák”) inzultálják az ingathatatlanul és radikálisan konformista kikiabálóembert

Ebben a világban túl sok mindenre van előre elkészített magyarázat.

A világvége kiváló árucikk. Nem csupán eladható, de saját keresletét is gerjeszteni tudja, így minél több világvégét adunk el, annál nagyobb lesz rá a kereslet.

Pride-anzix. Ez egy eléggé normális nap lehetett volna, egy átmenetileg és lokálisan kicsit normálisnak látszó országban. Nem görcsös, nem agresszív, inkább vidám, bár kissé vészjóslóan az. Volt benne némi erő, akarat. És rengeteg gúny. Tulajdonképpen semmi különös, és ez volt benne a legkülönösebb.

Az írók és a művek maradnak, a rendszerek, a masinéria aprócska, cserélhető, eldobható csavarjai mennek. Három történet: Mihail Bulgakov, Borisz Paszternak, Allen Ginsberg. Vannak dolgok a hatalmakon túl is. Sőt, igazán ott vannak a dolgok.

Trianon egy kastély. Sőt, kettő. Versailles-ban vannak, Párizs mellett. Trianon egy metonímia. Sok mindent jelenthet. Trianon százöt éve volt. Százöt év hosszú idő. Történt azóta egy és más. Persze előtte is. Trianon nem volt igazságos. A békeszerződések sosem azok. Hiszen a háborúk sem.

Két éve halt meg Tamás Gáspár Miklós. Emberi volt, sosem volt tökéletes. Vívódó volt, önmagával is küzdött, kérdései is voltak bőven, nem csupán válaszai. De gyűlölte a csinált ostobaságot, a szektás politikai vakhiteket, a képmutatást, a rendpárti beszűkültséget. Nem tisztelt semmiféle tekintélyt, igazából még magát sem. Tudott röhögni magán, és ez baromi fontos.

A mai magyar belpolitikai konstellációban a „nemzeti” narratíva marad az egyeduralkodó. Ez pedig egy olyan történelem nélküli társadalom kialakulásához vezet, amely elfogadja, hogy a NER örökkévaló, legfeljebb a hozzá kötődő arcok válthatók és cserélhetők.

Itt élünk Magyarországon, ki elkövetőként, ki áldozatként – a legtöbben mindkettőként egyszerre. De azért jóval többen vannak-vagyunk az áldozatok. Elkövetőségünknek leginkább a belenyugvásunkat tekinthetjük: hogy – még ha a darabot, a rendezőt, a színészi játékot és a büfé kínálatát kritizáljuk is – alapjában elfogadjuk a színpadot mit olyat, elhisszük, hogy azok a deszkák a világot jelentik, és más világ nem is lehetséges.