Két éve halt meg Tamás Gáspár Miklós, betűszóként TGM, bennfenteseknek és bennfentesnek látszani akaróknak Gazsi. Halálakor sok jót írtak róla és rengeteg semmit: mármint nem semmit sem írtak róla – ami teljesen rendben van, miért lenne kötelező? –, hanem semmiket írtak róla. Garmadával jelentek meg a nekrológok, méltatások, intim emlékek olyanoktól, akik gyűlölték, tartottak tőle, irigykedtek rá, elutasították és megtagadták – és akiket ő is (mélyen vagy sekélyen) megvetett. Sokkal rosszabb véleménye volt a semmitírókról, mint a semmit sem írókról. A celebfilozófusokról (régiekről és kortársakról), az instant oldódó ideológusokról, a törleszkedőkről. Fölháborította (amúgy ezt én e-vel írom, de most juszt is így!), hogy ha valakinek nem volt mondanivalója, értetlenül fogadta a véleménynélküliséget. Ennél jobban már csak azok háborították föl, akik a politikai ócskapiac (vagy éppen a vásárlóképes kereslet) aktuális trendjei szerint csűrték-csavarták mindig aktuális elveiket és mondandóikat.

Nehéz ember volt: hiú, sértődékeny, néha már-már alpárian (de mindig stílusosan, sőt sziporkázóan) gúnyos. Olyan szenvedélyes aufklérista, aki roppant ideges tudott lenni, ha nem értették azt, amit mondani akart.

– Úgy is lehetne kérdezni, hogy komolyan veszik-e önt tartalmilag – kérdezte tőle 2020-ban az Azonnali riportere.

– Ez ellenszenves kérdés, nem válaszolok rá – nemválaszolt TGM.

– Akarja egyáltalán, hogy komolyan vegyék?

– Ez szemtelen kérdés, erre se válaszolok.

(Azonnali, 2020. december 15., a link már halott)

Egyszer azt mondta nekem, a magyar kritikai irodalom legpazarabb címadásának Lukács György 1918-as tanulmánykötetének címét tartja: Balázs Béla, és akiknek nem kell. „Nem annyira a tanulmányokat irigylem – magyarázta –, hanem a címet, azt a remek címet!” „Ugye, egy kicsit magadra is gondolsz?” – kérdeztem. Nem válaszolt, csak megrovón nézett. Szemtelen volt a kérdésem, tudom.

Írásai, előadásai odafigyelést követeltek, de mítosz (vagy önfelmentés), hogy „érthetetlen” lett volna. Csak éppen többnyire más logikából, más paradigmákból indult ki, mint dafke nemértői. Tulajdonképpen roppant egyszerű dolgokról beszélt: a rendszerről, a rendszer kritikájáról, optimistább pillanataiban arról, hogy miként lehetne a rendszert meghaladni, pesszimistább pillanataiban arról, hogy miért nem vagyunk képesek meghaladni (bár a meghaladhatóságában mindvégig hitt). És a rendszert a gyökerénél – a kapitalizmusnál – kereste és érte tetten, még ha időről időre (többnyire választások előtt) összeroskadt is, és engedett a „kisebbik rossz” csábító illúziójának, hogy utána aztán mindig jól kiszégyenkezze magát. A hatalom mint olyan kritikusa volt, nem pusztán egy-egy adott hatalomé.

Ez a társadalom gigantikus erkölcsi hulla. De az emberek, akikből áll, még föltámadhatnak és új életet kezdhetnek. Ennek azonban az egyik szükséges föltétele az, hogy a jelenlegi hivatalos – „kormánypárti” és „ellenzéki” – politikát (és az állami erőszakszervezetek által „szerkesztett” műsajtót) ne vegyük komolyan egyetlen pillanatra se. Szavazhat, aki akar, nincs sok jelentősége – írta 2019 áprilisában A válságról az ifjúságnak című cikkében.

Lényeglátó és eretnek antikapitalizmusa, arisztokratikus plebejuspártisága, sajátosan elit populizmusa (erről lásd: Populizmus nincs), radikális baloldalisága, amely mélységesen megvetette a fogyasztói mentalitást, a bulvárt, és ebből fakadóban – micsoda pompás paradox! – kifejezetten konzervatív kultúrafelfogással párosult, különleges gondolkodóvá tették.

Tessék klasszikus politikai filozófiát, történelmet, szociológiát, közgazdaságtant, jogot tanulni. Tessék készülni, tessék körülnézni, megismerni a magyarországi, a kelet-európai, a nyugati valóságot. Tessék lejönni a sorozatokról, a popzenéről, a mémekről, a gifekről és a Facebookról és az influenszerekről és a gasztroblogokról és a díjnyertes filmekről. És a Harari típusú politikai giccsekről és a sekélyes turizmusról. És az új irodalomnak nevezett ernyedt, szentimentális, dadogó ponyváról.

Ilyen csacskaságokra már nincs idő.

Rembrandt, Kant, Beethoven, Stendhal, Tolsztoj.

Ezeket ajánlom önöknek. Csak az ilyesmi méltó a komor időkhöz, amelyekben élünk. Szerencsétlenségünkre.

(A válságról az ifjúságnak)

A borzongó entellektüel szólal itt meg, a parvenütől irtózó polgár (citoyen, nem bourgeois) zokog jeremiádát a klasszikus értékek magasztos romjai felett – mégis nehéz nem meglátni ebben az avantgárd gesztust, a polgár (bourgeois, nem citoyen) -pukkasztást, a posztmodern fricskát: minden egyben önmaga ellenkezője is, az utolsó körre mindent magába olvasztott egy sajátosan talpára fordított hegeli dialektika.

Tamás Gáspár Miklós életének nagy részében (mindhalálig) kommunista volt (ezt még sok tisztelője is igyekszik tagadni, vagy legalább figyelmen kívül hagyni). Úgy gondolta, lehetséges és szükségszerű egy emberi társadalom, ahol nincs kizsákmányolás, elidegenedés, ahol a létezés nem tárgya, hanem alanya a világnak. Hogy a hosszú, véres, bamba és gyilkos előtörténet után elkezdődik majd az emberiség valódi történelme. (Mindez természetesen nem a különféle államkapitalista formációk világa, amelyek – bár azok magukat sokszor „kommunizmusnak” titulálták, és ezt ellenfeleik is átvették tőlük – valójában pont antitézisei a kommunizmusnak.) És anarchista is volt: nem hitt semmiféle állam jóakaratában vagy semlegességében, a társadalmi hierarchiák örökkévalóságában, az – úgymond – biológiailag vagy antropológiailag determinált egyenlőtlenségben, a szabadság eltiprásában. Ahogy Mihail Bakunyin írta 1867-ben: „Meggyőződésünk, hogy a szabadság szocializmus nélkül privilégium és igazságtalanság, míg a szocializmus szabadság nélkül rabszolgaság és embertelenség.”

Tamás Gáspár Miklósnak mindazonáltal súlyos kétségei voltak, hogy a lehetségesség és szükségszerűség megvalósul-e, hogy a történelem validálja-e Diodórosz Kronosz „győzedelmes argumentumát” (aminek summázatát Marx annak idején személyes jelmondatának választotta): ami lehetséges, megvalósul, és ami megvalósul, lehetséges. Hogy áll-e még elég idő a történelem előtt.

A halála előtt pár nappal az amerikai radikális szociológus, Erik Olin Wright könyvéről, a Hogyan legyünk antikapitalisták a 21. században-ról beszélgettem egy podcastban. (Nem hiszem, hogy Gazsi kedvelte Wright radikálreformista téziseit, én sem kedvelem). A műsorban persze Gazsi is szóba került. Nem lehetett, hogy ne kerüljön szóba. Hosszú évek óta vitatkoztunk, sokban (alapvető dolgokban) egyetértve, némely dolgokban nem. Mikor hogy.

„Ha hallgatod ezt, Gazsi...”, mondtam a beszélgetésben, ahol amúgy arról volt szó, hogy nem tudok nem rábólintani legutóbbi írásai mély pesszimizmusára. Hogy a helyzet tragikus. Az utolsó cikkei és interjúi nagyon pontosak és nagyon kétségbeesettek voltak. Nagyszerű, ellentmondásos írások. Lezárások, számvetések – persze, tudtuk, hogy azok. Ő meg, persze, még jobban tudta.

„Ha hallgatod ezt, Gazsi...” Mire kikerült a podcast, már nem hallhatta, bár akkor még azt hittem, igen, és kerekedhet ebből is egy jófajta vita. Aznap halt meg.

Lezárult egy korszak, nemigen tudom másként gondolni. Egy fokkal könnyebb, rizikótlanabb azóta hülyének lenni, baromságokat mondani, írni. És ez nem jó. Ez rémes.

Két éve meghalt a kritikai (horribile dictu: marxista!) gondolkodás egyik etalonja – olyan etalon, aki, mert emberi volt, sosem volt tökéletes; vívódó volt, önmagával is küzdött, kérdései is voltak bőven, nem csupán válaszai. De gyűlölte a csinált ostobaságot, a szektás politikai vakhiteket, a képmutatást, a rendpárti beszűkültséget. Nem tisztelt semmiféle tekintélyt, igazából még magát sem. Tudott röhögni magán, és ez baromi fontos.

Kicsit mind árván maradtunk, mint a táboriták Jan Žižka halála után (és most elképzelem, ahogy gúnyosan elvigyorodik ezen a béna hasonlaton).