A jó rémhír (manapság divatos nevén fake news, rendszerbe szedve konteó) mindig egy kicsit hihető is. Nem nagyon, mert akkor nem is igazán érdekes, de valamennyire.

A jó rémhír leginkább attól hihető, hogy – némi ráhagyással – akár igaz is lehetne. Éppen a valósággal való szoros kapcsolata miatt félrevezető (!) álhírnek nevezni, hiszen nem hírségében tér el más, hasonló termékektől, hanem szándékoltságában.

Nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél. Vagy ha valaki nem bujkál benne.

A jó rémhír nem csupán egyfajta fikciós műfaj, de valójában fontos történeti forrás is. Nem elsősorban arra világít rá, hogy az emberek milyen abszurd dolgokban képesek hinni (ezt tudjuk magunktól is, hiszünk is bennük), hanem sokkal inkább arra, hogy a valóság maga milyen abszurddá válhat, mikor sajátos televényt szolgáltat a jó rémhírnek. (Gondoljunk csak a post-truth kifejezés újdonsült diadalmenetére.)

A felfordult világban, ahol a valóságos hírek is szinte felfoghatatlanok, a rémhírek e valóság részévé válnak, kihangsúlyozzák annak hihetetlenségét. Sőt, alakítják is. Óriási irodalma van a rémhíreknek, a lázadásokat és forradalmakat megelőző és kirobbantó bizonytalanságból fakadó rettegésnek, a tőzsdéket megrázó, önbeteljesítő híreszteléseknek, a pogromokat kiváltó pletykáknak. Hogy az arisztokraták kastélyaikban gabonát rejtegetnek, hogy felverjék az árakat; hogy a hatóságok a kutakba szórt bizmutporral akarják megmérgezni a parasztokat; hogy a kínaiak ellopott gyerekekből főzik a pekingi kacsát; hogy a „migránsok” megerőszakolják lányainkat és asszonyainkat; hogy a való világ szörnyűségei mögött valami grandiózus, átfogó, gonosz terv lappang, az éppen aktuális ellenség összeesküvése, Soros, a Cion bölcsei, vagy éppen a jeruzsálemi főmufti. Egy globális titkos magyarázat – amit persze pont titkossága miatt végső soron mindenki ismer.

Rengetegen foglalkoztak már a háborúk, forradalmak, sőt természeti katasztrófák előtt/alatt előgomolygó és felívelő irracionális félelemhullámokkal; az előítéletekből, babonákból, valódi- és ál-rémhírekből, tényleges gazdasági és kulturális feszültségekből, rasszista és fundamentalista narratívákból, konkrét tapasztalatokból és számos más tényezőből összeálló Nagy Félelmekkel (amelyekre azután többnyire valamiféle – vagy éppen többféle – Nagy Terror adott megnyugtatónak szánt válaszokat.)

Ezt a gyanakvást néhányan cseppet sem metaforikus értelemben mérgezésnek tekintik: híres könyvében (Poisons of the Past, 1989) Mary K. Matossian egyenesen azt állítja, hogy a francia forradalmat megelőző, beharangozó és radikalizáló Grande Peur nem kis részben egy átfogó, össznépi anyarozsmérgezés...