Csókatánc az asztalon

Visszatérő komment, szinte archetipikus, hogy mikor valami politikusról, celebről, vagy akárkiről rosszat írok-mondok, valaki odaírja: „És te mit tettél le az asztalra?!”. Macskafüggőként ez persze nem olyan egyszerű, normális embereknél az asztal az asztal; ahol viszont macska van, ott harctér inkább, orvtámadásokkal és bekerítő hadműveletekkel teli csatamező, a „missing in action” dúlt vidéke – akárcsak „a köz asztala”, ez a rémesen megkopott metafora, rajta műanyag, kockás abrosz, csorba tányérban választási krumplileves többféle ízben, egyféle lényeggel.

Nem tudom, mit tettem le az asztalra. Talán csak egyvalamit, még gyerekkoromban. Aztán elszállt az is.

A csókafiókát a Pap Józsi hozta. Szikár, ínas fickó volt a Pap Józsi, az ember nem nézett volna ki belőle sok szívjóságot, főleg, mikor nekidühödött, mert olyankor a fél kocsmát kipakolta. De amúgy – két nekidühödés között – kifejezetten szelíd volt, mondhatni, jólelkű.

Az Ancsa kisboltjába ment jó korán reggel a Pap Józsi, hogy beszerezzen némi sört, kenyeret, csalinak való kukoricát, májkrémkonzervet – mindig marhamájast, mert „annak bikacosabb az íze” –, utána készült kimenni a Nagyakadóra, ahol süllőt remélt fogni, meg talán angolnát (amit minden horgász szidott, de enni szerették). A bolthoz a Kiserdőn át lehetett menni, már ha az ember nem követte a kibetonozott utak szigorú menetrendjét, hanem a céltudatos, ám nem annyira kézenfekvő ösvényeket preferálta – a Pap Józsi inkább olyan ösvényjáró volt, bozótok barátja, vidám kódorgó. Visszafelé menet egy bokor alatt találta a csókafiókát, „ott zörgött meg nyikorgott, azt hittem, kismacska”, és rögtön arra gondolt, hogy nem hagyhatja ott, mert hát „mi lesz egy ilyen rusnya kismadárral”, repülni sem tud még, talán enni se magától. És rögtön én jutottam az eszébe, hogy majd én kezdek a problémával valamit.

Kilencéves voltam, és a Ponty utca meg a Horgásztanya környékén közismert állatbolond. Mikor nem a haverokkal kódorogtam a végtelen, sárga nyárban, a nádast jártam befőttesüvegekkel, füzetbe írtam a szigszalaggal gondosan megjelölt éticsigák napi útvonalait (az éticsigák meglepően mozgékony állatok, néha órákba telt, míg megtaláltam az összes megfigyelt példányt), bogarakat fényképeztem remek Skolnyik fényképezőgépemmel (a fotók mind értelmezhetetlenek lettek, mert a Skolnyik fényképezőgép egyszerűen nem arra volt kitalálva, hogy bogarakat fényképezzenek vele), az Irma néni (a horgásztanya gondnoka és lelke) által istápolt bohém macskakolónia...