– De mit mondanak? Nem lehet érteni! – mindenki próbálja megfejteni, hogy mit skandál ütemesen a hisztérikus, agresszív megafonhang a Szabadság híd pesti hídfőjénél, ahová a nácikat kordonok mögé rekkentették. Az üvöltés ide-oda csapódik a falak között, mint egy ronda, fekete biliárdgolyó, visszaverődik a Nagycsarnokról, átvágódik a Fővám tér túloldalára, aztán erejét veszti, belepotyog a Duna piszkosszürke habjaiba (áradás van, fél nádasok, egész fatörzsek, mindenféle hulladékok és gyanús habok billegnek lefelé, Törökkanizsa felé), elsüllyed az emberi és állati csontok, fogak, szétesett cipők, elektromos rollerek, világháborús bombák, konzervdobozok, hajóroncsok, tarsolylemezek, övcsatok iszapos poklába, a történelem nagy, büdös, zsíros dágványába, milliónyi hasonló üvöltés, ígéret, szólam mellé, hogy ott elfeküdjön a rétegekben, elhalhasson végül a mélyben a gyűlölködés elektronikusan és morálisan egyaránt eltorzított abszurd akusztikája.

– Talán azt, hogy „Jumurdzsák”? – próbálkozom. – Nem, inkább „Gyújtsák fel!”. Vagy a fene tudja.

Távolabb kell mennünk, már a híd közepén járunk, mikor végre érthetővé válik. „Tiltsák be”, ezt üvöltözik a ketrecnácik, rázzák a rácsokat, hadonásznak. Kivörösödött arcok (meleg van), szívják magukba a hőséget a lucskosra izzadt fekete hacukák, rajtuk szottyadt kis egók töpörödött jelmondatai. Tulajdonképpen szomorú látvány, tulajdonképpen szomorú, szánalmas figurák, persze mindenki rajtuk röhög. „Ria, ria, Hungária” – nyekergik a nácik (húsz-harminc náci, nem tesznek ki egy acélhangdalárdát), „Ria, ria, Hungária!” – zúg vissza a tömeg. Érdekes, legalább két ország van itt, és a nevük mégis ugyanaz. (Én nem ria-riázok, nem visz rá a lélek, bár érzem a dolog kaján kétértelműségét; megeresztek egy „Iä! Iä! Cthulhu Fhtagn!” kiáltást, de elvész a zajban, különben sem értenék. Ilyen dögmelegben a halott Cthulhu R’lyeh házában álmodik.)

Mert dögmeleg van. És én, aki minden évben a Pride totális elüzletiesedéséről panaszkodom (mert a szabadság nem valamiféle kurva árucikk, vagy legalábbis nem szabadna, hogy az legyen), most hirtelen hiányolni kezdem a vizet osztó céges kamionokat. Kiszáradt szájjal az ember hajlani kezd a megalkuvásra. Még a technót is hiányolom. Rühellem a technót, de most, hogy nincs, hiányozni kezd. Mondjuk, van fúvószenekar, a Bella Ciaót tülkölik éppen, az jó. Meg a dobosok is, a revolúció obligát ritmusszekciója.

Sokan vagyunk. Az is jó. Sokan érezték úgy, hogy ha máskor nem is, de most ki kell...