„Ha nem táncolhatok rá, nem az én forradalmam.”
(Emma Goldmannak tulajdonított mondás)

Hirtelen (ez mindig afféle válságjelenség) rettentő mumusként tűnik fel mindenfelé az anarchizmus. Anarchistáktól retteg a NER-média, anarchistákat vizionálnak a különféle politikusok, anarchisták („anarcho-feministák”) inzultálják tettleg az ingathatatlanul és radikálisan konformista kikiabálóembert, ezért az anarchistákról ír többszörösen idézőjeles „iróniával” filippikát szellemi Sancho Panzája – mindenütt anarchisták fondorkodnak és settenkednek, mint G. K. Chesterton lidércesen vicces regényében (Az ember, aki Csütörtök volt).

Anarchistákkal riogatnak ebben az országban, ahol tulajdonképpen soha nem volt számottevő anarchista mozgalom. A 19. századtól máig csupán néhány apró, magát anarchistának nevező csoport jelent meg, ők is inkább szelíd értelmiségiek voltak, a tolsztojánus-krisztiánus Schmitt Jenő Henrik, Szabó Ervin, aki romboló dühében megszervezte a fővárosi közkönyvtárat, vagy a bögötei anarchista gróf, Batthyány Ervin (akit családja korábban, attól félve, hogy felosztja birtokait a parasztok között, elmegyógyintézetbe záratott) – de ő sem bombákat hajigált a hatalom oszlopaira, hanem bögötei birtokán a szegény gyerekek számára iskolát nyitott, a magyarországi reformpedagógia első komoly kezdeményezéseként (amely ellen azután a plébános vezetésével afféle korai Békementként kaszára-kapára kapva támadtak az „istentelenség” elleni tiltakozásra felheccelt helybéliek).

Én 1985-ben ismertem meg az anarchizmust.

Akkor még nem sejtettem, hogy békaemberekkel is fogok találkozni, és sok mindent nem sejtettem, tulajdonképpen a békaemberek nem is játszanak szerepet ebben az egészben, bár én magam is voltam békaember, mindig lenyűgözött az a csendes víz alatti világ, ahol az ember úgy lebeghet, mint az álmaiban.

Az, hogy az ember úgy lebeghet, mint az álmaiban, talán jó kezdés az anarchizmushoz. Persze, az anarchizmusban leginkább az a szép, hogy bármi jó kezdés lehet hozzá, mutass nekem valamit, amiből nem tudok eljutni az anarchiához két lépésben, és mutatok neked valamit, ami nem létezik, vagy legalábbis nem kellene léteznie – ez utóbbi viszont teljesen anarchizmusellenes tétel, tehát tulajdonképpen na ugye.

1985-ben, az akkori gimnáziumi filozófiakönyvben olvastam először Bakunyint, és eléggé megragadott. Leginkább az, hogy – legalábbis a téziseiben – nem volt hajlandó kompromisszumokra. Márpedig akkor mindannyian egy sajátos Kompromisszumban éltünk, és bár már düledezett és omladozott, de akkor és ott úgy tűnt, elműködik tengelyén még egy-két évtizedig, hogy a magát munkásállamnak, proletár köztársaságnak, népi demokráciának...