Horváth László drogügyi megbízottnak kifejezett véleménye van arról, hogy mit kellene közvetítenie a fiatalok felé a popzenének. Az üzenet egyszerű, pozitív, feliratos falvédő a penészedő vakolaton: „arról énekeljenek, hogy az iskola érték, a munka és család érték”.

Ez szép, konkrét, tömör. Nekem az jut eszembe róla, ahogy a közép- és későkádári „kultúrpolitika” az úgynevezett „csöveskérdést” kezelte: a KISZ, az MSZMP illetékes szervei és az „ifjúsági sajtó” bevonásával a viták a szörnyű, veszedelmes ellenségekről szóltak, akik fittyet hánynak pártnak-kisznek, és puszta bosszantó létükkel fenyegetik a munkásparaszti-szövetségesértelmiségi együttműködés rendszerét. Hosszú haj, szakadt farmer, kockás ing (persze kívül), kannásbor, technokolrapid, rockzene – a finánctőkés Sátán és az imperialista kozmopolitizmus megannyi rémes attribútuma a „szocialista hazafisággal” (igen, így hívták!) szemben.

Ezt a problémát – a korszak mocskosfideszezőit – kellett valahogy elhelyezni a tiltás-tűrés-támogatás koordinátarendszerében. Erre született (szülték) válaszul például a Dinamit együttes(t): hogy a zenei formát megtartva „pozitív üzenetet” sulykoljanak a mindenféle kihulló, deviáns fiatalokba: szép ruha, pótvizsga, talán még azt a kevéssé higiénikus hosszú hajat is le lehetne vágatni. Arról énekeljenek, hogy „És jön majd új nap/ Mikor minden rendbe jön/ Álmom szép lesz/ Hajnal felé elköszön/ Nem felejtem/ Megteszem, amit kíván/ A szép ruhámba bújok/ És pótvizsgázom délután” (Dinamit: Tinédzser dal, 1980). Más szavakkal: „Az iskola érték, a munka és a család érték”. Hiszen, ahogy a Tinédzser dalban is áll: „Szüleimnél lakni/ Elképesztő nagy dolog.”

A siker mérsékelt volt, messze nem átütő. Hiába a lendületes (bár roppant sematikus) zenei alap, a gondosan kiválogatott (korrumpált?) zenészek, a kiváló énekes Vikidál Gyula, az üzenet inkább röhejt keltett a célközönségben: a megalkuvás és konformizmus nemzedéki himnuszának szánták, de leginkább az a fajta nóta lett, amit bulik végén, alaposan berúgva vaskos idézőjelek között, gúnyosan óbégattak a fiatalok a Kádár-kor langyosan fáradt éjszakáiba. Roppant könnyű volt dekódolni a valódi jelentését. Akkori szóhasználattal: vérciki volt.

Másodikos, vagy talán harmadikos gimnazista lehettem, már nem emlékszem pontosan – és nem fogok most utánanézni, annyira nem fontos a pontos dátum, de 1984 vagy 1985 lehetett (persze, az 1984 a frappánsabb) –, mikor közölték velünk, hogy délutánra kötelezően választható programunk van: a Szovjet Kultúra és Tudomány Házában (ahol ma a...