Volt egy író, Mihail Bulgakov. Nem szerette Sztálint és rendszerét. Ezt nem is igen rejtette véka alá (és ezért sokan szívesen a véka, vagy rosszabb alá rejtették volna őt magát). Sztálin viszont remek írónak tartotta Bulgakovot. A Turbinék napjait (A fehér gárda című Bulgakov-regényből készült darabot) hétszer nézte meg a színházban, és az volt a véleménye, hogy a regény (és a darab) éppen azért kiváló, mert megmutatja, hogy a szovjethatalom nem aljas, ostoba csőcseléket győzött le.

Aztán 1929-ben a Menekülés című Bulgakov-darabot Sztálin szovjetellenesnek minősítette. Mi tagadás, valóban (és jogosan) az volt, de ezt a kritika csak azután merte felemlegetni, hogy Sztálin kiadta az ukázt. Bulgakovot mindenhonnan kirúgták, műveit nem játszották – azt hitték, hogy az ukáz egyben kilövési engedély. Bulgakov végső kétségbeesésében levelet írt Sztálinnak. Legnagyobb meglepetésére 1930. április 18-án éjjel csengett a telefonja. Sztálin hívta. „Elege van belőlünk, ugye?” – kérdezte a megrettent írót, majd segéddramaturgi állást ajánlott neki a moszkvai Művész Színházban. Úgy gondolta, egy jó író ennyit megérdemel.

Persze, azért ne érzékenyüljünk el nagyon Sztálin elvtárs irodalmi ízlésén és szívjóságán. Ez a telefonhívás mindössze négy nappal azután történt, hogy Majakovszkijt – aki másként nem szerette Sztálint, mint Bulgakov – elvtársi segítséggel megöngyilkolták. De Sztálin őt nem tartotta jó költőnek, mert a rímeket szerette, Gyemjan Bednijt, meg a hasonló proletár poszátákat.

A sztálini Szovjetunióban nem volt semmire sem garancia. Az ember akár életben maradhatott úgy is, ha jó író vagy költő volt. Annak dacára is. Voltak jó írók, akik életben maradtak. Sőt akkor is eltűnhetett bárki a gulágon vagy a terror pincéiben, ha rossz irodalmár volt. És fordítva. Az elhallgatás éppúgy nem jelentett biztos menedéket, mint az alkalmazkodás. Akadtak jó írók, akik rosszakat írtak, és mégis áldozattá váltak (a rossz írók persze nem tudtak jót írni, de az sem lett volna biztosíték semmire). Minden a hatalom kényétől-kegyétől függött, és az egésznek semmi köze nem volt az irodalomhoz, teljesítményhez, viselkedéshez. Más volt a mátrix, más volt a kontextus, a logika.

Mindez akár furcsa is lehetne, ha nem lenne annyira ismerős. De Pilátust azóta is főfájás kínozza, a macskák beszélnek, és a részvét a réseken át bármikor beszivároghat a Sátán báljaira, ha egy pillanatra lazul a figyelem.

Volt egy másik író, Borisz Paszternak. Remekül tudott oroszul, az anyanyelvén, de a szovjet nyelv nem igazán ment neki.

Ezért a Szovjetunióban sokan úgy gondolták (ott fenn, a tünde magasban), hogy hiába ír oroszul, de nem az oroszoknak ír. Mert mi, oroszok, szovjet emberek vagyunk – mondták a magasok és nagyok. Aki nem szovjetül ír, nem is orosz író. (Voltak, persze, akik remekül tudtak szovjetül írni, de oroszul már kevésbé. Regényül meg még úgy sem. És voltak, akik mindkettőt megpróbálták, mint Anatolij Ribakov: ők túl jó írók voltak ahhoz, hogy igazán rossz regényeket írjanak, de erről már fentebb szó esett.)

„Ez a Paszternak egy belső emigráns”, írták a lapok, „idegenszívű”, „sunyi ellenség”, dörögték a kritikátlan kritikusok. Mikor nagyregényét, a Zsivago doktort 1956-ban elküldte a Novij Mir című folyóiratnak, azzal utasították vissza, hogy „rágalmazó módon ábrázolta az októberi forradalmat, a forradalmárokat és a Szovjetunió társadalmi rendszerét”. A kéziratot úgy kellett kicsempészni az országból, hogy először olaszul, majd számos más nyelven is megjelenhessen – köztük oroszul is, ahogy Paszternak írta.

Mikor 1958-ban neki ítélték az irodalmi Nobel-díjat – „Mert mind a kortársi lírának, mind a nagy orosz elbeszélő hagyományoknak jelentős egyénisége”, így szólt az indoklás –, a hatóságok és csahosaik válaszút elé állították: vagy emigrál, vagy lemond a díjról.

Paszternak azon gondolkodott, hogy öngyilkos lesz, aztán mégsem tette. Maradt a Szovjetunióban, és „önként” lemondott a díjról. Az ellene indított rágalomhadjárat ettől sem csillapodott. Végül nyílt levélben fordult Hruscsovhoz, amiben leírta, hogy Oroszország elhagyása neki a halált jelentené.

Nagy kegyesen megengedték, hogy maradjon. Még két évig élt, felőrölte a betegség.

1988-ban „rehabilitálták”, egy évre rá a fia át is vehette nevében a Nobel-díjat a Svéd Akadémiától.

A Zsivago doktor a huszadik századi orosz- és világirodalom egyik legfontosabb regénye. Jelentős exportcikk is, hiszen, bár nem egy nyelven beszélünk hétmilliárdan, de mind emberek vagyunk. Persze vannak, akik emellett még irodalmimúzeum-igazgatók, kultúrcézárok, nemzeti cenzorok, akadémiagründoló csinovnyik potentátok, ócska politikai uborkafa-poéták, húsosfazékmelléki mellékszereplők, és hasonló hatalomipari bomlástermékek.

Paszternak nevét ismerjük. Tudjuk, ki volt. De ki a franc emlékszik a Novij Mir akkori szerkesztőjének nevére, a Pravda „irodalomkritikusaira”, a pártvonalzókra, azokra a zsdanovokra, akiknek már névadójuk lidércesen nevetségessé fagyott neve sem jutott?

Ki emlékszik a rusnya masinéria aprócska, cserélhető, eldobható csavarjaira?

De nem kell ismernünk szürke kis neveiket ahhoz, hogy bárhol, bármikor felismerjük őket.

Volt egy költő, Allen Ginsberg. Szeretett utazni, szerette átlépni a mindenféle határokat. 1965. május elsején Prága jó népe Május Királyává koronázta. Őfenesége, Allen király, az első és utolsó ezen a néven, a csehek, szlovákok, morvák, és minden bohémek kéjura koronázási beszédében a fantázia hatalmát méltatta.

A csehszlovák rendőrség nemsokára puccsal vetett véget röpke regnálásának. A koronázó majálist szétkergették, a királyt megfosztották trónjától és koronájától, és a fantáziát gúzsba kötve visszaállították az unalom és a frusztráció megszokott hatalmát. Allen királyt emigrációba kényszerítették. Sajnos, magát a májust nem sikerült betiltaniuk: a nap melegen sütött, fénye sárgán csillant át a söröskorsók párás prizmáin, a lakótelepeken leállt a központi fűtés, a piacokon megjelent a friss petrezselyem, a kertekben és a domboldalakon virágzott az orgona, és a prágai tereken léha fiatalok csapatai lődörögtek cigarettázva és beszélgetve a sztálinista hősök acélos szobrainak tövében, hogy fittyet hányjanak rendnek és fegyelemnek. Az ő mindig-jelenük hordta magában a jövőt.

Minden esetleges áthallás a folyton változó történelem és analógiákra támaszkodó tétova elménk pillanatnyi összjátéka, de egyvalami állandó: vannak dolgok a hatalmakon túl is. Sőt, igazán ott vannak a dolgok.