Volt egy író, Mihail Bulgakov. Nem szerette Sztálint és rendszerét. Ezt nem is igen rejtette véka alá (és ezért sokan szívesen a véka, vagy rosszabb alá rejtették volna őt magát). Sztálin viszont remek írónak tartotta Bulgakovot. A Turbinék napjait (A fehér gárda című Bulgakov-regényből készült darabot) hétszer nézte meg a színházban, és az volt a véleménye, hogy a regény (és a darab) éppen azért kiváló, mert megmutatja, hogy a szovjethatalom nem aljas, ostoba csőcseléket győzött le.

Aztán 1929-ben a Menekülés című Bulgakov-darabot Sztálin szovjetellenesnek minősítette. Mi tagadás, valóban (és jogosan) az volt, de ezt a kritika csak azután merte felemlegetni, hogy Sztálin kiadta az ukázt. Bulgakovot mindenhonnan kirúgták, műveit nem játszották – azt hitték, hogy az ukáz egyben kilövési engedély. Bulgakov végső kétségbeesésében levelet írt Sztálinnak. Legnagyobb meglepetésére 1930. április 18-án éjjel csengett a telefonja. Sztálin hívta. „Elege van belőlünk, ugye?” – kérdezte a megrettent írót, majd segéddramaturgi állást ajánlott neki a moszkvai Művész Színházban. Úgy gondolta, egy jó író ennyit megérdemel.

Persze, azért ne érzékenyüljünk el nagyon Sztálin elvtárs irodalmi ízlésén és szívjóságán. Ez a telefonhívás mindössze négy nappal azután történt, hogy Majakovszkijt – aki másként nem szerette Sztálint, mint Bulgakov – elvtársi segítséggel megöngyilkolták. De Sztálin őt nem tartotta jó költőnek, mert a rímeket szerette, Gyemjan Bednijt, meg a hasonló proletár poszátákat.

A sztálini Szovjetunióban nem volt semmire sem garancia. Az ember akár életben maradhatott úgy is, ha jó író vagy költő volt. Annak dacára is. Voltak jó írók, akik életben maradtak. Sőt akkor is eltűnhetett bárki a gulágon vagy a terror pincéiben, ha rossz irodalmár volt. És fordítva. Az elhallgatás éppúgy nem jelentett biztos menedéket, mint az alkalmazkodás. Akadtak jó írók, akik rosszakat írtak, és mégis áldozattá váltak (a rossz írók persze nem tudtak jót írni, de az sem lett volna biztosíték semmire). Minden a hatalom kényétől-kegyétől függött, és az egésznek semmi köze nem volt az irodalomhoz, teljesítményhez, viselkedéshez. Más volt a mátrix, más volt a kontextus, a logika.

Mindez akár furcsa is lehetne, ha nem lenne annyira ismerős. De Pilátust azóta is főfájás kínozza, a macskák beszélnek, és a részvét a réseken át bármikor...