spotify Hallgasd meg!

…the days keeps on worryin’ me
There’s a hellhound on my trail, hellhound on my trail

Robert Johnson, 1937

Nem nevezném magam zenei mindenevőnek, de sokféle zenét hallgatok. Igen, még maiakat is – például kifejezetten tetszik kisebbik lányom aktuális kedvence, az Ivan & The Parazol (ebben persze közrejátszik, hogy amit és ahogy játszanak, az a fiatalkoromra emlékeztet). Ha olyanom van, Bartókot hallgatok, máskor népzenét, AC/DC-t, Charlie Parkert, Doorst, vagy éppen tibeti lámákat, akik láncokat csörgetnek, kolompokon kolompolnak és halált huhognak a roppant, hideg bércek között (vagy nem tudom, mit huhognak, mert nem értek tibetiül, de eléggé halálnak tűnik). Néha svéd death metalhoz van kedvem (ha már halál), máskor kaliforniai punkhoz. Ha magamba borulok, Jacques Brel sanzonjain pityergek szeszes könnyeket. Így késő középkoromra (ami a korai öregkor eufemizmusa) legnagyobb meglepetésemre megszerettem Johnny Cash-t. Satöbbi.

De ami állandó, az a blues. Az amerikai Kongresszusi Könyvtár irdatlan gyűjteményéből származó recsegő gramofonfelvételektől, amiken fogatlan, szalmakalapos vén négerek ücsörögnek a Mississippi melletti mocsárban egy-egy vízmosta tuskón és mosódeszkán, saját tákolmányú sikagitáron és olcsó herflin jajonganak-örvendeznek az iszapszagú éjszakába, egészen a mai elektronikus bluesokig (bár ahogy így későközépkorulok, egyre inkább az előbbi).
 

Alan Lomax, amerikai zenetörténész, zenész, folklorista, levéltáros, író, tudós, politikai aktivista és filmes. Több ezer dalt rögzített a Kongresszusi Könyvtár számára. / fotó: Wikipedia
Alan Lomax amerikai zenetörténész, folklorista, zenész. Több ezer dalt rögzített a Kongresszusi Könyvtár számára. / fotó: Wikipedia


Sokan írták-mondták, hogy a blues fekete zene. Nem mondom, hogy ennek semmi értelme és jelentése, de nem hiszek az ilyen abszolút dolgokban. A blues elnyomott, és tudja magáról. A blues számkivetett, de röhögni is tud ezen. A blues egyszerűségében összetett. A bluest éjfélkor lehet venni, keresztutakon, magától az Ördögtől, és vérrel kell a szerződést aláírni. A blues senkié, gyümölcse mindenkié. A blues színes, ezért nincs egyetlen színe. A blues – blues. Mindig más, alapjában mindig ugyanaz. Még akkor is, ha már nem blues, még akkor sem, mikor ízig-vérig az.

Míg az 1970-es és 1980-as években Magyarországon leginkább még egyfajta marginalizált-marginalizálódott fiatal réteg hallgatta ezt a zenét (pontosabban: elhitették vele, hogy azt hallgatja), addig utóbb a jobbára középkorú menedzserréteg, a fiatal értelmiségiek és a yuppie-k mindennapi zenei kenyerévé vált (mára már elmúlt ez is), ugyanakkor azonban sokkal autentikusabbá zeneileg.

A...