Hallgasd meg!Miközben az éppen aktuális statisztikák, nincs rá jobb szó, hezitálnak – mellékvágány, de egy statisztika soha nem hamis, mindig önmaga zárt valóságát illusztrálja –, addig a tapasztalás szélfútta vidékein egyre inkább érzékelhető a magyar társadalom elszegényedése – a szó konkrét és átvitt értelmében egyaránt. Ez nem feltétlenül számszerűsíthető, de látni az egyre kopottabb turkálókban, az egyre mesterségesebb színű, íztelen parizerekben, érezni a falusi kéményekből áradó csípős szemétfüstben, az öregedő autók okádta olajos pamacsokban, hallani a köhögések rekedtségében, az egymásra fenekedő, őrjöngő kommentekben, a rosszkedv elhúzódó telében – ám mindezekre még rá lehet fogni, hogy csak esetleges jelek, kósza hangulatok, a fecsegő felszín.
Valójában éppen ez történik, a ráfogás propagandája: az állam (illetve az a sajátos zártkörű kivéti társaság, amit jobb híján államnak nevezünk, mert annak nevezi magát) hovatovább többet költ annak bizonygatására, hogy Magyarországon alapvetően jólét van („De jó is lesz! Milyen jó máris!” – énekli Sas elvtárs a Frontátvonulásban), és a kilátások egyre kedvezőbbek, mint bármiféle úgynevezett „jóléti szolgálatásokra”, amelyeknek amúgy a neve kissé félrevezető: elvileg az állam alapfunkciója lenne, hogy ezeket a lakosság (nép, nemzet, állampolgárok összessége – végső soron a társadalom) számára biztosítsa. Sőt, nem is funkcióról beszélünk: elvileg – a kérdésnek hosszú előtörténete van – az állam maga lenne az a társadalmi szerződés, amelyben az egyének és szűkebb közösségek önhatalmuk (divatos szóval: szuverenitásuk) egy jelentős részéről lemondanak, azt az államra átruházzák, hogy ezekről a dolgokról azután – a társadalom erőforrásaival gazdálkodva – az állam természetszerűleg gondoskodjon. A XIX. század közepi vadkapitalizmustól a skandináv jóléti szociáldemokráciáig ennek számos formája volt, és bár a gondoskodás mértéke helyileg és történetileg eltérő (és a „fejlődés” korántsem egyenes vonalú, sokkal inkább azt látjuk, hogy a dickensi vadkapitalizmustól a konzervatív szelektív paternalizmuson, a totalitárius hamis kollektivizmuson és a jóléti konszolidáción keresztül a neoliberális állami teherlerázás felé vezet), az azonban történetileg is ritka, ahová a mai magyarországi állam eljutott: a társadalomról való gondoskodás gyakorlatilag teljes feladásáig, ahol a klasszikus állami feladatok már csak egyre jobban széthulló maradványaikban léteznek, illetve annyiban, amennyiben egyes érdekcsoportok azokból (a leépítés és széthordás fázisaiból) profitálni tudnak, illetve amennyiben azok az idomítás és az elfogadás eszközeiként az állam számára hasznosak lehetnek. A társadalmat (hiszen mi más a társadalom...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.