spotify Hallgasd meg!

Miközben az éppen aktuális statisztikák, nincs rá jobb szó, hezitálnak – mellékvágány, de egy statisztika soha nem hamis, mindig önmaga zárt valóságát illusztrálja –, addig a tapasztalás szélfútta vidékein egyre inkább érzékelhető a magyar társadalom elszegényedése – a szó konkrét és átvitt értelmében egyaránt. Ez nem feltétlenül számszerűsíthető, de látni az egyre kopottabb turkálókban, az egyre mesterségesebb színű, íztelen parizerekben, érezni a falusi kéményekből áradó csípős szemétfüstben, az öregedő autók okádta olajos pamacsokban, hallani a köhögések rekedtségében, az egymásra fenekedő, őrjöngő kommentekben, a rosszkedv elhúzódó telében – ám mindezekre még rá lehet fogni, hogy csak esetleges jelek, kósza hangulatok, a fecsegő felszín.

Valójában éppen ez történik, a ráfogás propagandája: az állam (illetve az a sajátos zártkörű kivéti társaság, amit jobb híján államnak nevezünk, mert annak nevezi magát) hovatovább többet költ annak bizonygatására, hogy Magyarországon alapvetően jólét van („De jó is lesz! Milyen jó máris!” – énekli Sas elvtárs a Frontátvonulásban), és a kilátások egyre kedvezőbbek, mint bármiféle úgynevezett „jóléti szolgálatásokra”, amelyeknek amúgy a neve kissé félrevezető: elvileg az állam alapfunkciója lenne, hogy ezeket a lakosság (nép, nemzet, állampolgárok összessége – végső soron a társadalom) számára biztosítsa. Sőt, nem is funkcióról beszélünk: elvileg – a kérdésnek hosszú előtörténete van – az állam maga lenne az a társadalmi szerződés, amelyben az egyének és szűkebb közösségek önhatalmuk (divatos szóval: szuverenitásuk) egy jelentős részéről lemondanak, azt az államra átruházzák, hogy ezekről a dolgokról azután – a társadalom erőforrásaival gazdálkodva – az állam természetszerűleg gondoskodjon. A XIX. század közepi vadkapitalizmustól a skandináv jóléti szociáldemokráciáig ennek számos formája volt, és bár a gondoskodás mértéke helyileg és történetileg eltérő (és a „fejlődés” korántsem egyenes vonalú, sokkal inkább azt látjuk, hogy a dickensi vadkapitalizmustól a konzervatív szelektív paternalizmuson, a totalitárius hamis kollektivizmuson és a jóléti konszolidáción keresztül a neoliberális állami teherlerázás felé vezet), az azonban történetileg is ritka, ahová a mai magyarországi állam eljutott: a társadalomról való gondoskodás gyakorlatilag teljes feladásáig, ahol a klasszikus állami feladatok már csak egyre jobban széthulló maradványaikban léteznek, illetve annyiban, amennyiben egyes érdekcsoportok azokból (a leépítés és széthordás fázisaiból) profitálni tudnak, illetve amennyiben azok az idomítás és az elfogadás eszközeiként az állam számára hasznosak lehetnek. A társadalmat (hiszen mi más a társadalom, mint az egymásról való gondoskodás, az embereket egybefűző bonyolult érdekek szétágazó hálózata?) így egyre inkább a társadalom színjátéka váltja fel, egy sajátos szómágia, ahol a Tett Igévé válik, a cselekvés kommunikációvá; ahol a társadalom tűrőképességének és belenyugvásának (vagyis a társadalom önfelszámolásának) bővített újratermelése az egyik legfőbb feladat.

Ennek lidérces (nemzetközi) példáját adta a Covid-pandémia időszaka. Rengetegen vannak a 2020-2021-es pandémia idején diktatúrát és még radikálisabb tilalmakat követelők közül, akik (meglehet, kognitív disszonanciájukat redukálandó) visszamenőleg is el akarják hinni az új szentírást. Akkoriban kvázi bűncselekmény lett a "járványtagadás" (maga az elnevezés is árulkodóan hamis), végzetes eretnekség, ahogy sokak szemében mindmáig az. A biológiai pandémia táptalaján szárba szökkenő virtuális járvány minden formája éppen ennek a piaci (kapitalista, növekedésorientált, fejlődésfétisiszta) világnak a fennmaradására szolgált. Az ellátórendszerek összeomlását leginkább az összeomlás tudata okozta, a probléma rendszerszintű, a járvány csupán az árutest volt, amire a rendszer nagy társadalmi kísérletének kétes csereértékét pakolták.

Éppen ezért az egyes államok és paraállamok nem a konkrét probléma megoldásában voltak érdekeltek, hanem abban, hogy miként tudják gerjeszteni a kiszolgáltatott, atomizált és halálra rémített társadalmak diktatórikus igényeit, hogyan tudják hangolni azt az öngerjesztő folyamatot, ahol maguk a "tömegek" követelnek nagyobb elnyomást (fegyelmet és „önfegyelmet”), és milyen konkrét intézkedésekkel tudják megelőzni, hogy a kapitalizmus új szintje valamiféle társadalmi robbanással járjon. A logika ugyanaz, mint amikor a ciklikus termelési-értékesítési válságokra a kapitalizmus háborúkkal reagál – csak egy globális háború nem áll érdekében (leszámítva azt a hűvös háborút, ami folyamatos, helyenként forró, másutt alig észrevehető), így viszont bevezethetett egy globális hadiállapotot, aminek lényege  nem a járvány leküzdése volt, hanem a társadalom átállítása egy állandósult hadi-antikommunizmusba, a közösség aktív tagadásába, vagyis tulajdonképpen a társadalom mint olyan felszámolása. A maszkviselés-nemviselés, vagy a szabadbajárás-bezárkózás konkrétan értelmezhető aktusai egy sajátos háborús narratíva metaforáivá és ellenmetaforáivá válnak, a „tudományos érvek” megszokott prói és kontrái a szcientista mágia rituáléinak formáját öltötték, és a pandémia (úgymond) elmúltával is úgy maradtak. Az információt immár önmaga hiánya határozza meg, mint a cheshire-i macskát vagy egy fekete lyukat.

De mi hallgat a mélyben? A magyar társadalom (nem csak a magyar, de maradjunk most ennél) elszegényedése leginkább abban mutatkozik meg, hogy egyre kevésbé működik társadalomként. Nem csupán a jövedelmi különbségek nőnek elképesztő mértékben és arányban (miközben a mélyszegénység és a szupergazdagság pólusai közötti tág területen is egyre többen kerülnek egyre lejjebb, és a fent lévő kevesek folyamatosan növelik vagyonukat, illuzórikussá válik a sokat hivatkozott „középosztály”), hanem elkopik, felbomlik az, amit általában véve „társadalmi szerződésnek” tekintünk: a szolidaritás, a társadalmi felelősség elve, az a radikális gondolat, hogy egy társadalom „senkit sem hagy az út szélén”, és hogy azért tart fent – a társadalmi össztermék jelentős részét erre fordítva – államot, hogy az az állam ezt a szándékot menedzselje. Az állam – ahogy azt Lenin (mint szinte mindent: tévesen) megjósolta – sok szempontból elhal ugyan, de utána virgonc élőhalottként kikel koporsójából, hogy az egyre sápadtabb és betegesebb társadalom vérét szívogassa.

Magyarországon ma szinte senki sem hisz már afféle dőreségekben, hogy az állam mi vagyunk. Az állam inverz elhalása – míg jóléti-társadalmi és aufklérista funkciói eltűnnek, elnyomó és elbutító jellege megerősödik – afféle alapélménnyé, „új normalitássá” változott. „Hát, ez van”, sóhajt fel az ember. Szitokszóvá vált a felvilágosodás, utópista naivitássá a társadalmi szerződés. A társadalmiatlanodó társadalom alapélménye, hivatalos ideológiája a megosztottság, a gyanakvás, a kirekesztés és a lefelé taposás. A lájkok és kommentek harca, az internetes szarviharok sűrű levegője. Egyre kilátástalanabbnak érzett helyzetükben az emberek jellemzően nem egymás felé fordulnak: aki nem él mélyszegénységben, elítéli azokat, akik igen: „magukra vessenek” akik beleragadtak a cigánytelepek kilátástalanságába, akik hajlék nélkül vegetálnak, akik éhbérérért, rémes munkakörülmények között, kiszolgáltatva dolgoznak, akik – a sartre-i értelemben, miszerint a Pokol a másik ember – „idegenek”. A sztrájkolók (már ha vannak, az EU országaiban évtizedek óta Magyarországon van a legkevesebb sztrájk, ellenállás) „jó dolgukban nem tudják, mit csináljanak”. Tanároknak nyári szünet, tűzoltóknak adrenalin, buszsofőröknek kényelmes vezetői állás, a munkások meg örüljenek, hogy munkájuk van. Mindezt csak tovább súlyosbítja a szemforgató nyomorpornó, a „felülről lefelé” irányuló obligát sopánkodás. A ma minket igazgató „fortélyos félelemben” már nemcsak – sőt, nem elsősorban – a gazdag „retteg a szegénytől”, hanem éppen az, aki maga is a szegénység küszöbén tántorog: úgy-ahogy megél még, miközben versenyt fut a közműszámlákkal, az élelmiszerárakkal, egyre többet dolgozik, boltról boltra járva keresi az akciókat, kuponokat gyűjt, életereje (és életideje) egyre nagyobb részét kénytelen át- és túlélési praktikákra fordítani, amiből előbb stratégiát, majd ideológiát – egy sajátos „protestáns etikát”, lásd fentebb – farag. A társadalom alapélménye, működési formája a lecsúszás kognitív disszonanciájának kreatív, a propaganda által támogatott redukciója. A társadalom derékhadának alapállapota a bevásárlási stressz, az MVM kikapcsolói okozta csengőfrász, a társadalom legnagyobb nemzeti ünnepe a Black Friday – a kétségbeesett fogyasztás szomorú orgiája.

Mindez meghatározza a politika felszámolását is. Az eltársadalmiatlanodás – csupán látszólag paradox módon – egyben az aktív elégedetlenség leghatékonyabb gátja is. A mindennapok hajszájában mindenki csak magára számíthat. A politikát, ami elvileg „a köz ügye”, a társadalom érverése lenne, hivatásos kutyakomédiává silányította az a politikai elit (vagyis a politikából közvertlenül megélő réteg), amelyik „kormány” és „ellenzék” („ó- és újellenzék” hogy még nagyobb legyen a bazári „választék”) képében bábozza el a mind passzívabb tömegeknek az alternatívák illúzióját, hogy minden közéletiségüket a tét nélküli „választásokba” és az állandósuló kampányok valóságshowjába terelje. Ezt egyre ugyan kevesebben veszik igazán komolyan, viszont beletörődnek az „úgysem lehet másként” letargiájába, ami sajátos módon megerősíti az alapvetően egylényegű szekértáborok kialakulását és harcait. A mai Magyarországon minden zökkenő nélkül sikeresen „politikát” lehet alapozni arra az illúzióra, hogy a politikai elit egy-egy haszonélvezője magát hirtelen előbb kiugrott maffiózóként, majd univerzális panaceaként állítja be, és tömegek akarják minden erejüket megfeszítve elhinni neki („I want to believe”, állt Mulder ügynök ufóplakátján), hogy beteljesíti mindazon elidegenedés felszámolását, amelynek valójában integráns része. Nevezhetjük ezt „populizmusnak”, „Trump-jelenségnek”, „Idiokráciának”, vagy ahogy tetszik. A lényeg azt, hogy a társadalom felszámolása a politikai felszámolását is jelenti, az amúgy is kiüresedett reprezentatív politika végvonaglásai már nem többek a puszta reprezentációk látványosságánál, a magát aktivitásként reklámozó totális politikai passzivitás csuklógyakorlatainál. Ez az, amit „kormány” és „ellenzéke” párbeszédnek maszkírozott monológjaiban felénk közvetít.

„Jó, akkor itt fogunk élni” – ez az alapvető üzenet. Csak egyvalami a lényeges: kiengedjük a kezünkből az önmaguk feletti hatalmat, egy tál akciós lencséért (kinek pár kiló krumpli, kinek a részvétel ígérete) elkótyavetyéljük társadalmi erőnket. És pont ezt várja tőlük a társadalomfelettivé növekvő hatalom. Ez fennmaradásának egyetlen garanciája.

Kit a nyomor tart passzivitásban (a nyomorgás egész embert kívánó, felemésztő feladat), kit az elszegényedés félelme, az egyre szűkösebb források menedzselése – megannyi egymásra acsarkodó egyéni project. Vagy éppen azok az ígéretek, hogy – még ha nem is más – de lehetséges még valamiféle politika. Mert a szegénység jelen van minden eddig ismert társadalomban, de a társadalom betegsége igazán súlyossá, halálos alapállapottá az izolált, frusztrált, elmagányosodó, rendpárti, és a rendpártiságra még rendpártibb alternatívákat kereső országokban válik. Pont az olyanokban, amilyen ma Magyarország, amiben mindannyian élünk, ki elkövetőként, ki áldozatként – a legtöbben mindkettőként egyszerre. De azért jóval többen vannak-vagyunk az áldozatok. Elkövetőségünknek leginkább a belenyugvásunkat tekinthetjük: hogy – még ha a darabot, a rendezőt, a színészi játékot és a büfé kínálatát kritizáljuk is – alapjában elfogadjuk a színpadot mit olyat, elhisszük, hogy azok a deszkák a világot jelentik, és más világ nem is lehetséges.

Legfeljebb nem tapsolunk, de többnyire mégis, mert akkor úgy érezzük, tartozunk valahová.