Hiányzók krónikása | Búcsú Tarr Bélától

„Nem tudom, mi ez. De biztos, hogy nem film, nem kiállítás, nem színház, nem koncert, talán egyfajta vizuális költemény a hiányzó emberekről” – mondta 2019-ben Tarr Béla a Bécsi Ünnepi Hetek felkérésére rendezett installációról. Talán ez a mondat fejezi ki a legtöményebben Tarr életművét: a „vizuális költemény” és a „hiányzó emberek”.

Az igazán nagy filmrendezők többsége tulajdonképpen egész életében egyetlen filmet rendez, annak a fejezeteit, aspektusait, dinamikáját álmodja újra és újra vászonra. Ezek lehetnek akár egészen különböző filmek is, egyiken nevetünk, a másikon kesergünk – nevető és síró maszkok vagyunk –, más és más bennük a fűszerek aránya, mégis összetéveszthetetlenek. Ahogy Tarr filmjei is. Bár a legendás triász – Tarr, Krasznahorkai és Víg Mihály – csak 1987-ben állt össze, hogy hiperrealista rémálmaikkal (a szürrealizmus rémálmaiban csupán a rögvaló jár csúcsra) fertőzzenek meg bennünket, de Tarr már korábban is a hiányzó, az elveszett emberekre talált rá, hogy azután újra elveszítse őket, hiszen meg sem lettek igazán, csak valami vizuális lenyomatot, emberalakú hiányokat hagytak maguk után.

Első jelentősebb filmjét 22 évesen forgatja: a Balázs Béla Stúdió filmesei találtak rá az elveszett Tarr Bélára, aki hajógyári munkásként dolgozott, és közben dokumentumfilmeket készített az alulnézeti Magyarországról. A Családi tűzfészek eredetileg szintén dokumentumfilm lett volna, Tarr már 1976-ban elkezdte tervezni – a munkacíme Tripoliszban kilakoltatnak egy munkáscsaládot... volt –, de a forgatáshoz nem kapta meg a szükséges hatósági engedélyeket, így 1979-re dokumentum-játékfilm lett belőle, amatőr szereplőkkel, spontán dialógusokkal. És bár a téma nem volt új (Kelet-Európában meg pláne), de a filmből áradó kétségbeesett, nyomasztó atmoszféra, a relatív nyomorúság életvitelszerűsége még az edzett közönséget is megdöbbentette. Bergman családias ridegsége a szocialista Magyarország viszonyai között, ahol, úgymond, minden hatalom a népé; kisszerű emberek Shakespeare-drámája, ami elkerüli azt is, hogy paródiába fulladjon, és azt is, hogy esztétizálja a nyomort – ez együtt kegyetlen ütésnek számít. Nem kapjuk meg hozzá a szokásos csillapítókat, cukormázat, semmit, ami enyhülést vagy vigaszt nyújtana, Tarr nem dünnyögött nekünk új mesét.

Aztán, mikor Krasznahorkai Lászlóval és Víg Mihállyal közösen mégis meséket kezdtek dünnyögni, nem lettünk tőlük vidámabbak. Sőt.

Tarr terei sok helyről ismerősek. Valós helyekről és lepárolt valóságokból egyaránt. Az olasz neorealistáktól, spanyoloktól, latin-amerikaiaktól...