A közösségi média fölterelte a népet a felületeire, díjazza, ha megy a hangos politikai anyázás, létrehozta a világtörténelem egyik legsúlyosabb és legbizarrabb megosztottságát, majd egy elegáns mozdulattal mossa kezeit, és angyali tónust imitálva közli, a csúnya, rossz közéleti tartalmak egy része innentől távozzon a felületeiről.

Nem fog mindenki szeretni mindenkit, és nem fog mindenki egyetérteni mindenkivel, de ezt nem is várom el, sőt, kifejezetten ellenjavallom. Azonban az egyet nem értés alaphelyzete azt feltételezi, hogy legalább létezik valamiféle közös talaj, ahol a vita lezajlik. A gyűlölet ellen például úgy tehetne az ország, ha a másik létezését és alapállását legitimként fogadná el.

Azzal szemben, amit mindösszesen mocskos fideszezésnek nevezünk, mindenféle túlfeszült intézményi reakció felesleges és kontraproduktív. Egy akármilyen fennálló rendszer csak rosszul, de inkább nevetségesen jöhet ki egy efféle pengeváltásból.

Beleszagoltam az idei Sziget fesztiválba. És érdekes következtetésekre jutottam. Öregedni szar, de izgalmas élmény.

A Fekete Zajra menni jó, idén is jó volt, azt a valamit, amit kulturális szövedéknek nevezünk, az ilyen kisebb, rétegekre szakosodott, de nélkülözhetetlen produktumok, közös szívügyek teszik teljessé. És láthattuk újra a Sexepilt.

MC Bovaryné én vagyok?

Pedig voltak slágerek, voltak remek dalok, nagyszerű fazonok, akik kifejezetten jól tartják magukat, remek gitárszólók, és lelkes nézők. A szerző azonban vegyes érzésekkel távozott a fellépés helyszínéről. Pedig a személyes érintettsége az ügyben tagadhatatlan, és az elkötelezettségéhez sem férhet kétség.

Magyar vagy nem mérte fel, hogy mi történik, vagy pontosan tudta, hogy mi a helyzet, csak nem érdekelte. Az egyik rosszabb, mint a másik. És a bocsánatkérő szövege is felvet kérdéseket.

Az angol dalszerző-énekes Africa Express nevű világzenei–multikulti projektjével érkezett Budapestre. Meglehetősen zavarba ejtő este volt.

Első játékfilmje, a Lefkovicsék gyászolnak nagy sikert aratott, most pedig egy sok tekintetben hasonló hangulatú regénnyel jelentkezett Breier Ádám. Generációk kapcsolatáról, a nők és a férfiak lelkéről, hagyományokról és hitről, magunkban elrendezendő dolgokról, metoo-ról és feminizmusról is beszélgettünk.

Mi volt ez? Az Orbán-rendszer nagy megreccsenése, vagy nincs itt semmi látnivaló? És mi következik abból, ami szombaton Budapesten történt?

Egy lecsupaszított, dalközpontú, különleges előadásból bármi lehet. Ilyen műsorral érkezett a kortárs könnyűzene egyik legünnepeltebb, többszörös Grammy-díjas dalszerző-előadója a városligeti koncerthelyszínre.

Végtelenül fárasztó és elmondhatatlanul felesleges, ami a Pride körül történik. Miközben persze kutathatjuk az okokat is. Nézzük, mi most a dolgok állása.

A magyar politikai élet minden évben eljátssza ugyanazt az 1989-es Nagy Imre-újratemetésen elhangzott Orbán Viktor-beszéddel. Elhangoznak ugyanazok az érvek, de nem tanulunk semmit, nem jutunk semmire, csak megyünk tovább, aztán egy év múlva megint megérkezünk ugyanoda. A politikai élet ellentétes szekértáborai – ahogy más ügyekben is – a maguk világa felé hajlítgatják a valóságot.

Megjelent egy új, posztumusz Leonard Cohen-kötet, ami sok szempontból is érdekes hír. A könyv maga pedig legalább ennyire érdekes olvasnivaló.

A Mészáros Lőrinc aláírásával napvilágot látott levéllel kapcsolatban nemcsak az a kérdés, hogy valóban őt tekinthetjük-e a szerzőjének, hanem hogy mi volt a megírás oka, és hogy mi lehetett a közlő szándéka.

Nézhető a legendás kölni Keith Jarrett-koncertről és annak tinédzser szervezőjéről szóló játékfilm, de én maradok továbbra is a lemeznél. A Köln 75 elmeséli a történetet, de annál mélyebbre sajnos nem megy. Pedig lenne hova.

Cat Power június 18-án lép fel Budapesten, az Akváriumban. Az amerikai dalszerző-énekessel az imádott Bob Dylanről, feldolgozásokról és saját dalokról, az alkotásról és a dalok életéről beszélgettünk.

Essünk túl az egészen, de gyorsan. Nem fog itt már meggyőzni senki senkit, pontosabban: senki senkit semmivel.

A közösséginek nevezett terekben mindenfajta vélemény, hozzászólás, megnyilvánulás, úgymond, egyet ér. Az információ csak információ, a tartalom csak tartalom, bárhonnan érkezik is, de a várva várt demokratizálódás, a hierarchiák megszűnése csak látszólagos.

Francesca Woodman, Anton Corbijn, Jenny Saville, Bruegel, Caravaggio, Arcimboldo, Rubens, Rembrandt – szűk egynapos kulturális ámokfutásom naplója. Ízlés szerint kezelhető programajánlóként is.

Tényleg végképp felszámoljuk az értelmes politikai beszédet?

Chris Eckman dalszerző-énekes a Nirvanával és a Pearl Jammel azonosított nagy Seattle-i hullámmal indult, igaz, az együttese nem grunge-ban utazott, hanem folkos dalokban. Szlovéniában él, szólóban és több zenekarral is dolgozik, Glitterbeat néven világzenei kiadót működtet, most a Budapest Ritmo fesztiválra érkezett Budapestre.