„Manapság az időhöz kötött dolgok gyorsabban évülnek el, mint korábban. Gyorsan válnak múlttá, és kerülnek ki ezáltal figyelmünk köréből. A jelen egyetlen aktuális csúccsá zsugorodik. Nem tart.”

Az angol popsztár új lemeze, a Britpop szemérmetlen kilencvenes évek-nosztalgiabuli, és ez nagyon jól áll neki.

Tarr és Víg közös munkáját szinte kikövetelte alkotói megközelítésük, művészi világaik közelsége. Vagy tán inkább egylényegűsége.

Családi viszonyok, generációk kapcsolatai, a mélyben elhaladó különös érzelmi áramlatok, sodrások, mindez a skandináv művekre jellemző lassú alapossággal és intenzív, mégis távolságtartó érzelmességgel. Az Érzelmi érték több kategóriában is Oscar-rövidlistán szerepel.

Jarmusch aktuális kutakodásának, filmes matatásának tárgya a család. A családot alkotó emberek, a különféle generációk, a testvérek egymáshoz fűződő viszonya. És felbukkan Cate Blanchett, Tom Waits, valamint Adam Driver is.

A dimenziókapun vagy az aranykapun akarnak belépni Magyar Péterék? Lehet-e egyszerre győztes középosztálynak lenni, és diktatúrát kiáltani, rendszerváltást és politikai felelősségre vonást óhajtani? Mekkora a rendszer állatparkja?

A történet többek közt azért is érdekes, mert az elmúlt hónapok egyik időről időre visszatérő, központi kérdése, hogy – rettenetes szavak következnek, elnézést – ki tematizál, ki viszi a központi narratívát, ki uralja a közbeszédet, azon belül is a közösségi médiás kommunikációt.

Mindig különleges alkalom, amikor egy nemzetközileg ismert zenekar (vagy előadó) pont jókor lép fel Budapesten, éppen akkor, amikor a pályafutása magaslati pontján, vagy fennsíkján tartózkodik. Ez történt most is, sokak nagy örömére. A sokak nagy öröme azt jelenti, hogy az Akváriumban már a koncert előtt kitették a telt ház-táblát.

Különleges mozi: egy legendás dalszerző pályájának drámai pillanata sajátos filmes térben egy meglepő megoldással.

A Bróker Marcsi ugyanazt az akadályt ugorja meg, mint a Jimmy-sorozat. Nincs mozgóképes föntről lefele beszélés és vállveregető együttérzés. Szellemes, akar és tud is valamit mondani a történetmesélésen túl, sőt még mozgalmas, izgalmas is.

A közösségi média fölterelte a népet a felületeire, díjazza, ha megy a hangos politikai anyázás, létrehozta a világtörténelem egyik legsúlyosabb és legbizarrabb megosztottságát, majd egy elegáns mozdulattal mossa kezeit, és angyali tónust imitálva közli, a csúnya, rossz közéleti tartalmak egy része innentől távozzon a felületeiről.

Nem fog mindenki szeretni mindenkit, és nem fog mindenki egyetérteni mindenkivel, de ezt nem is várom el, sőt, kifejezetten ellenjavallom. Azonban az egyet nem értés alaphelyzete azt feltételezi, hogy legalább létezik valamiféle közös talaj, ahol a vita lezajlik. A gyűlölet ellen például úgy tehetne az ország, ha a másik létezését és alapállását legitimként fogadná el.

Azzal szemben, amit mindösszesen mocskos fideszezésnek nevezünk, mindenféle túlfeszült intézményi reakció felesleges és kontraproduktív. Egy akármilyen fennálló rendszer csak rosszul, de inkább nevetségesen jöhet ki egy efféle pengeváltásból.

Beleszagoltam az idei Sziget fesztiválba. És érdekes következtetésekre jutottam. Öregedni szar, de izgalmas élmény.

A Fekete Zajra menni jó, idén is jó volt, azt a valamit, amit kulturális szövedéknek nevezünk, az ilyen kisebb, rétegekre szakosodott, de nélkülözhetetlen produktumok, közös szívügyek teszik teljessé. És láthattuk újra a Sexepilt.

MC Bovaryné én vagyok?

Pedig voltak slágerek, voltak remek dalok, nagyszerű fazonok, akik kifejezetten jól tartják magukat, remek gitárszólók, és lelkes nézők. A szerző azonban vegyes érzésekkel távozott a fellépés helyszínéről. Pedig a személyes érintettsége az ügyben tagadhatatlan, és az elkötelezettségéhez sem férhet kétség.

Magyar vagy nem mérte fel, hogy mi történik, vagy pontosan tudta, hogy mi a helyzet, csak nem érdekelte. Az egyik rosszabb, mint a másik. És a bocsánatkérő szövege is felvet kérdéseket.

Az angol dalszerző-énekes Africa Express nevű világzenei–multikulti projektjével érkezett Budapestre. Meglehetősen zavarba ejtő este volt.

Első játékfilmje, a Lefkovicsék gyászolnak nagy sikert aratott, most pedig egy sok tekintetben hasonló hangulatú regénnyel jelentkezett Breier Ádám. Generációk kapcsolatáról, a nők és a férfiak lelkéről, hagyományokról és hitről, magunkban elrendezendő dolgokról, metoo-ról és feminizmusról is beszélgettünk.

Mi volt ez? Az Orbán-rendszer nagy megreccsenése, vagy nincs itt semmi látnivaló? És mi következik abból, ami szombaton Budapesten történt?

Egy lecsupaszított, dalközpontú, különleges előadásból bármi lehet. Ilyen műsorral érkezett a kortárs könnyűzene egyik legünnepeltebb, többszörös Grammy-díjas dalszerző-előadója a városligeti koncerthelyszínre.

Végtelenül fárasztó és elmondhatatlanul felesleges, ami a Pride körül történik. Miközben persze kutathatjuk az okokat is. Nézzük, mi most a dolgok állása.