Hallgasd meg!
Mi volt ez?
A lényegét tekintve egy kormányellenes tüntetés. Kétségtelenül a legnagyobb időtlen idők óta. Kis túlzással mindenki kiment, akit meg lehet mozdítani. Még azok is ott voltak, akik a legtöbb más esetben nem mennek ki. Még azok is, akik amúgy egy Pride-ra nem mennének ki. Külön figyelemreméltó egyébként, hogy a kormányellenes indulatokat időtlen idők óta legnagyobb tömeggel képviselni képes rendezvény a Pride. Ennek az oka egyfelől – és főként – a gyülekezési jog körüli valóban nagyon kellemetlen matatás, a tiltás, ami azonban és valójában a Schrödinger tiltása volt, hiszen tiltás is volt, meg nem is, de nevezhetjük éppenséggel magyar népmesei tiltásnak is, mert – lásd még: az okos lány – hozott is tiltást, meg nem is. A másik ok nem újdonság: a Pride egy ideje már nem meleg polgárjogi tüntetés, hanem politikai érzületek kifejezésének felülete, tudatipari produkció és bulika. A politika ma már jelentős részben popkultúra, és a popkultúra életérzést árul. A Pride is életérzést árul.
Mi a következménye?
Messziről nézve semmi, közelebbről nézve mégsem semmi, sőt több minden is. Változik-e ettől a látványos megmozdulástól az egymással szemben álló tömbök mérete? A nagyságrendeket tekintve nem változik. A bizonytalanok közül egyeseket esetleg elvihet a vibe az ellenzék irányába, de másokat meg elvihet akár a másik irányba is. Az ellenzéki tábornak az a része, amelynek a számára fontos összességében az az értékrend, amit ez a megmozdulás képviselt, megerősítheti magát, ezt a tábort felvillanyozza a siker. Azon felül azokat a politikusokat, akik ezt a bázist reprezentálják, újra játékba hozhatja. A szombati nap után gondolhatják, hogy van bázisuk, van erejük, látszanak. Erre utaltak Karácsony Gergelynek a Pride-on elmondott szavai is. „Nem mindegy, mi lesz a választás másnapján. […] Mi nem fogunk akárkire szavazni, csak arra, akitől joggal várható, hogy Magyarországot újra a közös otthonunkká teszi.”
Mindennek a teljes ellenzék belső logikája szempontjából is van jelentése. Nem véletlen, hogy Magyar Péter azonnal reagált, sőt, nem is egy posztban szólalt meg, mi több, másfél éves politikai pályafutása során talán először leírta a Pride nevét, és kivételesen nem magáról közölt fotót, hanem a Pride-menetről. Igaz, ebben a posztban sem vállalt közösséget a megmozdulás elvi-gondolati tartalmával, csupán annyit jegyzett meg, szerinte Orbán vereséget szenvedett ebben az ügyben. Valamit nyilvánvalóan mondania kellett, nem zárulhatott úgy a hétvége, hogy ne kommunikálja, éreztesse valamilyen módon ellenzéki primátusát, azt, hogy övé a végső értelmezés joga. Ezt a megnyilvánulását a kormányzati kommunikáció természetesen le fogja csapni.
Orbán Viktor február vége óta folyamatosan azt mondja, nem lesz itt semmiféle Pride. Sem így, sem úgy. Viszont lett. Ilyenek – mármint, hogy egy lényeges kérdésben nem az történik, amit a miniszterelnök akar – azért jellemzően nem szoktak megtörténni a NER-ben. A történteknek ezt a részét, ami nagyon is tekinthető presztízsveszteségnek, a rendszerpropagandának nyilvánvalóan meg kell magyaráznia a tömegbázis számára. Ez, mármint a helyzet újrakeretezése már meg is kezdődött: a kormányzati és a kormányközeli kommunikáció azt sulykolja, mindig is az volt a terv, hogy a Fidesz összeprájdozza az ellenzéket. Orbán kétségtelenül jó stratéga, de ez az interpretáció minden bizonnyal túlzás. Ahogyan az az ellenzéki wishful thinking is, hogy Orbán elvesztette a kontrollt a történések fölött, és már nem tesz mást, csak rohan az események után, vagy éppen sodródik az áradással.
Az igazság valahol a kettő között lehet: a miniszterelnök szokás szerint bemondott valami erőset (a februári évértékelőjében), óriási felháborodást váltott ki, megosztott, majd menet közben improvizált, aminek a része lehet az is, hogy egy ponton lényegében elengedte a tiltást, és valamilyen módon újratervezett. Nem ez az első alkalom a NER-ben, hogy Orbán ilyen módon alkalmazkodik egy változó helyzethez: elég jól adja magát a párhuzam, a netadó, de kereshetünk további példákat is.
Az mindenesetre kijelenthető, hogy a miniszterelnök nem minden tekintetben jön ki vesztesként ebből a helyzetből: ott a Fidesz-szavazók előtt a kép (valóságosan és átvitt értelemben is), hogy semmi nem mozgatja meg úgy az ellenzéket, mint egy alapvetően melegtematikájú rendezvény Budapesten. Íme, az ellenzék nagy sztorija, a Pride, Budapesten. Előkerült Brüsszel is, de ezen csak az lepődik meg, aki az elmúlt éveket egy dobozban töltötte. Nyilván elhangzik majd az is, hogy „lám-lám, itt bizony demokrácia van, nincs itt semmi látnivaló”, de erre az ellenzék – jelentősrészt joggal – azt fogja majd válaszolni, ezt ők harcolták ki maguknak, próbálta volna meg a kormány karhatalmi erővel föloszlatni a rendezvényt. Ahogy más kérdésekben, ez esetben is a párhuzamos világok fogják legyártani a saját valóságértelmezéseiket.
Egy mondat a Mi Hazánkról is: a több ügyben is – Covid, végrehajtók, digitális eszközhasználat – konszolidáltan és pragmatikusan fellépni képes pártnak jót biztosan nem tett a szombati köztéri dürrögés.
Na, de akkor tényleg, mi lesz ez után?
Aki eddig fideszes volt, fideszes is marad, aki eddig kormányellenes volt, az kormányellenes is marad, aki eddig is elfogadhatónak tartotta, hogy ha kell, Magyar Péteren keresztül vezet az út a Fidesz leváltásához, az jó eséllyel a Pride után is marad ebben a meggyőződésében.
Az azonban kérdés, hogyan alakul majd a Tisza Párt vonatkozó kommunikációja. Hiszen Magyar Péterék állítása eddig az volt, az identitáspolitikai kérdések – a gumicsontok – csak elviszik a fókuszt az országot érintő fontosabb kérdésekről, a közszolgáltatásokról, a gazdaságról, a korrupcióról, a NER-elit gazdagodásáról és egyebekről, most azonban azzal szembesülnek, az ellenzék egy szemmel igen jól látható csoportja számára éppen egy ilyen identitáspolitikai és polgárjogi kérdés köré épülő esemény adott megerősítést és önbizalmat.
A legtöbb izgalmat tehát az tartogatja, hogyan alakulnak majd az erőviszonyok az ellenzéken belül, hiszen „a hétvégi esemény” (copyright by Magyar Péter) a Puzsér-féle Kossuth téri összegyülekezéssel együtt már a második alkalom, hogy az urbánus ellenzék határozott jelzést ad az autonómiaigénye felől. Karácsony Gergely mindenesetre azt mondta a Partizán adásában – nem szó szerinti idézet következik –, hogy rendben lévőnek tartja a Tisza stratégiáját, jól működik a munkamegosztás az ellenzéki térfélen.
Bejelentkezés