Hallgasd meg!
Egy ismerősöm méretes filippikában ír arról a legnagyobb közösségi felületen, hogy Semjén Zsolt szégyent hozott a hitre, az egyházra, a kereszténységre. Most azt hagyjuk is, hogy milyen illetékessége van bárkinek is – hívőnek vagy ateistának – hétköznapi emberként ítélkeznie arról, hogy egy másik ember szégyent hoz-e az előbb említettekre, lásd még szálka és gerenda viszonya, valamint azt is hagyjuk, hogy Semjén Zsolt személye hogyan viszonyul a mindenséghez, Istenhez, hithez – ezek filozófiai kérdések, ezekre most nem térnék ki. Meg nem is vagyok illetékes.
Szóval írt ez az ismerősöm, én meg azon gondolkodom, hogy írok oda egy kommentet, miszerint előbb talán, ha megismerhetnénk a tényállást, mielőtt ismertetjük az ítéletet. Látjuk jól, az van e pillanatban, hogy lényegében a teljes ellenzéki közvélemény kész tényként kezeli, hogy Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettesnek köze van a Szőlő utcai gyermekvédelmi intézményben történtekhez. Hiszen, olvasom több helyen, ez jó ideje közismert, úgymond. Nem tudom, mi közismert. Nem tudom, hogy van-e köze hozzá, lehet, hogy van, lehet, hogy nincs. De azt biztosan nem javasolnám senkinek, hogy kész tényként kezelje az előbbit, mármint azt, hogy van. Elnézést, Virág elvtárs, ez az ítélet.
De még csak nem is kifejezetten erről akarok írni.
Nos, tehát átfutott az agyamon, hogy kommentelek. De miért is kommentelnék? Ha arra ragadtatnám magam, hogy a poszt alatti threadben megjegyzem, talán nem kellene egy e pillanatban még nem bizonyított esetben ítéletet hirdetni, akkor a legdurvább megjegyzéseket kapnám a többiektől. Félreértés ne essék, nem sajnáltatni akarom magamat – aki közéleti kérdésekben vitába száll a közösségi térben (is), az magára vessen. Elsősorban azért vessen magára, mert mára végképp megszűnt a normális párbeszéd – értelmiségi, kisujjeltartott nyelven: az érdemi diskurzus – lehetősége bárhol és mindenhol. Na, erről akarok beszélni.
Nem picsogásnak szánom ezt, jaj, jaj, hova jutottunk, hanem egyszerű megállapításnak és helyzetfelmérésnek. Azért nem kommentelek egy olyan threadbe, ahol velem jó eséllyel egyet nem értő emberek nyilvánulnak meg, mert semmilyen esélyét nem látom annak, hogy érdemben meghallgatásra leljenek a szavaim. Igaz, ez persze oda-vissza van, „ugyanolyan a másik oldal”, viszont az mégis csak elgondolkodtató, hogy az a társaság, amelyik a politikai kultúra megváltoztatását, és nem mellesleg a jogállamiság helyreállítását ígéri, gond nélkül nyakaz le verbálisan valakit anélkül, hogy tudná, mi történt valójában, és hogy egyébként az ártatlanság vélelme érvényesülne. Elgondolkodtató, hogyan működne mindez egy esetleges kormányváltás után.
Zárójelben, az is elgondolkodtató, ha már a tényekről beszélünk, amit Ceglédi Zoltán az ÖT című televíziós műsorban mondott. A Semjén-ügy kirobbanásakor a dolog úgy folklorizálódott, hogy a miniszterelnök-helyettes, úgymond, ki nem kényszerített hibát vétve szólalt meg, feleslegesen húzta magára az ügyet, hiszen senki nem kötötte össze a nevét „Zsolti bácsival”. Hát pedig dehogynem. A felszólaló DK-s Arató Gergely nagyon is összekötötte, amikor felszólította Semjént arra, hogy mondja meg, mi köze van „Zsolti bácsihoz”. Semjén nyilván nem jöhet ki jól egy ilyen helyzetből: ha nem válaszol, az a vád, hogy hallgat, ha válaszol, az a mondás, hogy még inkább magára húzza a sztorit. Ehhez képest a parlamentben történtek értelmezése gond nélkül futott végig a teljes nyilvánosságon e részlet ismertetése nélkül. És az is rettenetes, ahogyan Semjén a parlamenti válaszában fordulásból az általa „LMBTQ-lobbinak” nevezett közösségre tolta a történetet.
Ennek is van köze ahhoz, amiről írni szeretnék. Pontosabban szerettem volna már a hétvégi események után is, de a most történtek még inkább keretezik és aláhúzzák az egészet. Lényegében az történik a szemünk előtt – gyakorlatilag folyamatosan –, hogy felszámolódik, illetve felszámoltatik a közös valóság, megszűnik a közös értelmezési keret. Ez azért érdekes, mert amennyiben ez így van, az lehetetlenné tesz minden érdemi párbeszédet. Ha pedig nincs érdemi párbeszéd, nincsenek egyáltalán közös pontok, akkor annak a vége minimum a teljes elidegenedés, a totális társadalmi dezintegráció, de leginkább a totális gyűlölet lesz. Hiszen, ha nincs mit együtt elfogadni, akkor nincs is mit megérteni a másik világából, következésképp a másik ember távoli, rosszabb esetben emberi dimenzióját vesztett létező lesz, annak meg nagyjából sejtjük, mi a következménye.
Nem a virágot szorongató, szeressük egymást gyerekek-féle, hippis, ezó–spiri hangoltságú helyzetet hiányolom (a háttérben megszólal Scott McKenzie San Francisco című dala). Láttam a hétvégi Levegőt!-tüntetést, amit a „tiszta közbeszédért” szerveztek, és – hát, hogy is mondjam – egyszerre naivnak és tévesnek tartom azt az ott elhangzott felvetést, mely szerint a politikai plakátok helyett életvezetésünkre, a mindennapok apró, fontos dolgaira vonatkozó ügyeket kellene plakátokra tenni. A mindennapi életre vonatkozó hasznos tudásoknak, értékeknek, úgynevezett jó gyakorlatoknak egyrészt nem óriásplakátokon, nem a fogyasztói társadalom totális – giccsesen és modorosan orwelli – kommunikációjának a felületein van a helye, hanem a családban, az iskolában, a kisközösségekben. Egyébként pedig választási kampányok idején választási plakátok lepik el a közterületeket a világ minden országában. Az megint más kérdés, mit látunk ezeken – igen, én is utáltam a Soros- és a bombás plakátokat is, ahogyan az MZP-féle migránsszámlálóst is.
Nem fog mindenki szeretni mindenkit, és nem fog mindenki egyetérteni mindenkivel, de ezt nem is várom el, sőt, kifejezetten ellenjavallom. Azonban a „tiszta közbeszéd” semmiféle lehetősége nem adott most (már jó ideje, és a helyzet egyre fokozódik, ráadásul ez nem magyar sajátosság, hanem egyre inkább világállapot). Az egyet nem értés aktusának a lehetősége nem adott, ugyanis. Mert az egyet nem értés alaphelyzete azt feltételezi, hogy létezik valamiféle közös talaj, ahol a vita lezajlik. És közös nyelv, amin lezajlik. Végletesen megromlott kapcsolatok működnek így, amikor már nincs közös értelmezési keret, nincsenek értelmezhető viták, csak – és akkor itt behozok egy újabb rémes közhelyet – az egymás mellett elbeszélés. Aminek nyilvánvaló következménye a mindent átható irritáció és gyűlölet. Hogyan nyomod ki a fogkrémet a tubusból már megint?
A gyűlölet ellen elsősorban úgy tehetne az ország (és a világ), ha a másik létezését és alapállását egyáltalán legitimként fogadná el. Ha például nem hangoznának el olyan mondatok posztokban, hogy az illető el sem tudja képzeli, hogy a másik hogyan szavazhat egy másik pártra, hogyan gondolhat mást a világról, hogyan követhet másik értékrendet. De azt hiszem, ez a hajó elment. El, de rohadtul el. A kérdés már csak az, hogyan lehet egy ilyen világban… nem élni, mert élni természetesen lehet, ha az ember ezt az egész baromságot figyelmen kívül hagyja, persze hogyan hagyja figyelmen kívül teljes egészében, zárójel bezárva, hanem hogyan lehet értelmesen beszélni az úgynevezett közös dolgokról. Hát, nem tudom. Sehogy. Vagy valahogy mégis. Nevezhetjük az egészet mondjuk Don Quijote-metódusnak.
*idézet a Hétköznapi Csalódások együttestől
Borítókép: Szélmalmok Don Quijote földjén, Kasztília-La Manchában, Campo de Criptana településen / fotó: PIERRE-PHILIPPE MARCOU / AFP
Bejelentkezés