A tervem az volt, hogy azon a pár napon, amikor az a néhány előadó játszik a Szigeten, akik érdekelnek, kimegyek a fesztiválra, aztán írok majd valamit, ahogy az az elmúlt most már kétszámjegyű évben lenni szokott. Néhány sor a hajónaplóba. A koncert- és fesztiválbeszámoló már amúgy is kihalóban lévő, veszélyeztetett műfaj, átlép rajta a tartalomgyártás és -közlés evolúciója, mindenki kezében ott az okostelefon nevű marsallbot, azonnal, vagy legalábbis nagyon hamarosan minden fent van a neten.
Egy koncertbeszámoló azonban – legalábbis én úgy vagyok vele – biztos, vagy szinte biztos, hogy nem az események kronologikus leírása kell, hogy legyen: nem annyi, hogy felment a színpadra, elénekelte, remek gitárszóló, ütős refrének, azért nem szólt annyira jól, viszont a remek látvány mindenkit kárpótolt, satöbbi.
A koncertbeszámoló szerintem tágasabban értelmezi azt, amit a színpadon látunk, elmond valamit a zenekarról, az előadóról is általában, a könnyűzenéről, a popkultúráról, akár a kultúráról általában, magunkról is, másokról is, mindannyiunkról. Szóval afféle tágasabb merengés. De most nem újságírói téziseimet szeretném itt hosszan kifejteni, azonban mégis szükség volt erre a felvezetésre, mintegy preambulumra.
Szóval koncertbeszámolók csokra volt tervben, de nem az lett. Mindjárt kiderül, miért.
Láttam amúgy érdekes koncerteket a Szigeten. Most kevesebbet, mint bármikor életemben, de ennek is megvan az oka. Középkorú pasi vagyok, a Sziget pedig ebben az évben nyilvánvalóan és nem is titkoltan a Z-generációra „lőtt”, kifejezetten ez a korosztály lett a rendezvény célcsoportja, majd a Sziget utáni adatokból meglátjuk, mi sült ki ebből. Jellemzően az ő kedvenceiket hozták el 2025-ben, őket akarták ezzel becsalogatni a Szigetre, melynek teljes vizuális kiszerelése erre a generációs igényre reflektált.
A Sziget persze már jó pár éve mozdul a nagyon hangsúlyos látványvilág és az ingergazdagság felé, de ez idén csak tovább fokozódott – nem csak nagyban, a nagyobb színpadok szintjén, hanem kicsiben is. Mindenhol van valami apró süti, kis izé, fényalagút, világító bizbaszok, különös popup-koncertek – tegnap például egy Dogshow nevű produkciót láttam, egy kutyamaszkos dobos és szintis vezetett elő agyament produkciót egy tenyérnyi színpadon, valamelyik szigetes út mentén. Szóval minden jól fotózható, instázható és tiktokolható, mindig történik valami, egy percig sem unatkozhat az állandó ingerbombázásra rászoktatott Z-generációs.
Na, de...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.