Kutyaszorítóban. Néhány gondolat a mocskos fideszezésről és a könnyűzenéről

A könnyűzene mindig „ellenzéki” volt, értsük jól. Amióta világ a világ. Ez ebben az esetben praktikusan úgy hetven év. A szó, hogy ellenzéki, persze nem pontos. A könnyűzene egyik alaptulajdonsága, a DNS-ében van, hogy lázad a fennálló rend ellen. Lázadás volt a rock and roll, a beat, a punk, a hiphop, az elektronikus zene, és így tovább.

A könnyűzene nem is csak feltétlenül az aktuális politikai hatalom ellen lázad, de a létező konszenzusok, az elfogadott életmód, az értékrend, az ezt meghatározó és tételező establishment, és számos esetben valóban a hatalmat birtokló kormány, a rendszer, miegyéb ellen. Nincs olyan, hogy rendszerkonform könnyűzene, a fennálló renddel barátkozó popkultúra. Még amikor valami effélét látunk – mint akár az elmúlt tizenöt-harmincöt évben a hazai popkultúra bizonyos szegmenseiben –, az sem egészen az, aminek látszik. Pontosabban az, aminek látszik, csak éppen a látszásnak megvan a maga kontextusa, megvan az előzménye.

Ezeket az alaptéziseket fontos rögzíteni, mielőtt a dolgot magát megnézzük. Jobban mondva ez már magának a dolognak a megnézéséhez tartozik. Ebből kiindulva érdemes azt is megvizsgálni, mi a már említett közéleti-kulturális összefeszülés természete és összefüggése.

Az, hogy a popzene politikus, pontosabban, hogy lehet akár politikus is, hogy a popzenének lehetnek politikai-közéleti dimenziói, ugyancsak nem újdonság. Bob Dylan a „háború mestereinek” üzent dalban (Masters Of War), John Lennon egy reprezentatív koncerten szólt oda a gazdagoknak, hogy ők elég, ha csak az ékszereiket csörgetik a díszpáholyban taps helyett. A hippikorszak politikai odaállásairól ne is beszéljünk. A Sex Pistols emblematikus sorát, „Isten óvja a királynőt és a fasiszta rezsimet”, meg a többi felforgató gesztusát ne is említsük. Azzal együtt, hogy a Pistols egy lényegében kortárs művészeti felforgató projekt volt, amit az eszes menedzser, Malcolm McLaren eszelt ki – no, de mégiscsak a könnyűzenét használta felületéül (briliáns módon), és a felforgatás terepe a közélet és az életmód volt.

Az, hogy könnyűzenészek színpadokon olyanokat csinálnak, ott úgy néznek ki, olyanokat kiabálnak a színpadokról lefelé, amitől a szülők, az idősebbek szívbajt kapnak, hogy azon felháborodnak, szintén nem tegnap óta van.

A politika meg popzenés. Ez sem újdonság. A politika használatba veszi a popzenét. Popdalokkal kampányol. Ha kéri a popzene, ha...