Egy ilyen intim előadás – így lett meghirdetve az este: An Intimate Performance – azért rizikós cucc. Sok szempontból is. Ilyenkor nincs bújócska, nincs teljes zenekar meg hangerő, csak az előadó, a dalok meg a közönség. Rizikós ez egy olyan dalszerző-gitáros-énekes szempontjából, mint St. Vincent (született Annie Clark, 1982), akinek a zenéjét, még ha a dalok erősek és karakteresek is, azért alapvetően határozza meg a hangzás, sőt, a különféle korszakainak a különféle dalait a különféle hangzások.
Kérdés, ezeket lecsupaszítva, mi marad a színpadon. Még akkor is kérdés ez, ha egyébként létezik egy szál zongorás St. Vincent-album, a 2017-es Masseduction Thomas Bartlett zongoristával átdolgozott változata, a 2018-as MassEducation.
Ami St. Vincent alkotói világát illeti, az elmúlt lassan húsz évben volt abban sokféle íz és paradigma: Kate Bush- és David Bowie-ihlette art pop, indie rock, a Nine Inch Nails-t idéző indusztriál, soul és pop – Prince artfunkos hatását is érezhetjük –, balladák és gitárzúzás, satöbbi. Az első St. Vincent-album, a Marry Me 2007-ben jelent meg, 2009-ben jött az Actor, 2011-ben a Strange Mercy, 2012-ben a Talking Heads-vezér David Byrne-nel közös Love This Giant, majd a 2014-es cím nélküli album, ami szintlépés volt Annie Clark pályáján, azóta pedig három sorlemez, az előbb említett Masseduction, a Daddy’s Home (2021), majd a 2024-es All Born Screaming. Plusz az ugyancsak idézett zongorás album, egy filmzene 2021-ben, a The Nowhere Inn, és az All Born Screaming spanyol nyelvű változata Todos Nacen Gritando címmel.
Közben nyert több Grammyt is. A cím nélküli 2014-es lemezzel az év alternatív zenei albuma díjat 2015-ben, ugyanezt 2022-ben a 2021-es Daddy’s Home-ért, 2025-ben meg az All Born Screamingért. David Byrne mellett kétszer is fellépett a Nirvana tagjaival, és játszott a Metallicával. Szóval ez egy meglehetősen sikeresnek nevezhető pálya.
No, de vissza a koncerthez.
Rizikós az efféle intim előadás, amikor a produkció úgy amúgy teljes zenekaros turnén van, és – értelemszerűen annak csak egy része: a koncerten éneklő-gitározó Annie Clark mellett az est során egészen remeket produkáló Rachel Eckroth zongorista-billentyűs – onnan esik be egy ilyen egészen másik hangulatba és megformáltságba. Ha feldobom, kimaradok egy vélhetően nagyon erős zenekaros előadásból – nézem a koncert előtt az előző fellépések számsorrendjeit a setlist.fm-en, hát, elég erős szelekció –, ha leesik, látunk egy olyan koncertműsort, amit ebben a félszezonban senki más, se Zágráb, se Bécs, se Udine népe, se a többi olasz St. Vincent-rajongó.
Bé, bé, bé, vagyis leesik, azaz az utóbbi eset forog fent, azt mondom most így, frissen a koncert után. Tényleg egészen közel lehettünk az előadókhoz is, meg a dalokhoz is. Bár van olyan ismerősöm, aki a koncert után határozottan hiányolta a feszes zenekari előadást, azt hiszem, a lecsupaszítás nem vált a St. Vincent-számok kárára. Egyfelől megmutatták magukat a dalok, úgy, ahogy vannak, és ez bizony ritka élmény, másfelől az is kiderült, hogy a St. Vincent-repertoár nemcsak attól változatos, hogy más és más albumokon más és más a megközelítés, hanem attól is, hogy a dalszerző nagyon széles skálán játszik a szó szoros és átvitt értelmében is. Ja, és most még nyilvánvalóbban hallatszódott, milyen kivételes gitáros is Annie Clark.
Végül, de nem utolsó sorban, ezt a számsorrendet bizony tényleg senki sem hallhatta az elmúlt hetekben, ha jól számolom, a budapesti setlist összesen négy helyen egyezik a turné korábbi állomásain előadottakkal. A koncert ráadásul jól szólt, a helyszín rendben volt (a Magyar Zene Háza továbbra is az egyik legjobb dolog, ami Budapesten történt az elmúlt tizenévben) – azon mondjuk meglepődtem, hogy nem ültetett a koncert, de így volt jó, nem kisujjeltartott unplugged előadás volt ez, hanem a maga módján egy kifejezetten élettel teli, mozgalmas performansz.
Egyébként pedig, ahogy az ilyen személyesebb hangvételű koncerteken lenni szokott, adódott a kötetlen hangulat. Kezdődött azzal, hogy Clark kifejtette, ő eddig Budapesten csak hajón játszott. Valóban, 2014-ben az A38-on, emlékezetes este volt. Aztán a koncert egy pontján felcsendült a nézőtéren egy csecsemő hangja. Bébi vagy bárány, tette fel a kérdést Annie Clack. Nos, az előbbi.
Volt aztán obligát párbeszéd is a közönséggel. Mi volt a legőrültebb dolog, ami ma történt veled, hangzott a kérdés. Ó, drága Annie, bementem egy helyre, ahol volt légkondi. Ezt persze csak magamban mondtam – és igazat beszéltem –, ám mások nem tököltek, a feléjük nyújtott mikrofonba mesélték el az aznapi krézi történeteiket. Hát jó, értem az előadói szándékot, de ebből lehetett volna kevesebb.
Voltak stand-up comedybe hajló hosszabb konferanszok – adja magát a helyzet –, Bruce Springsteen-hangutánzás a New York című dalban („Imádom Bruce-t, de nem bírom abbahagyni”, szabadkozott Annie), továbbá rövid megemlékezés az örök példaképről, David Bowie-ról, és egy kis Jacques Brel-idézet.
De, hogy végül a címben feltett kérdést is megválaszoljam: teltház, egy nagyszerű művész a remek dalaival, egy valóban különleges koncertműsor. Szinte egészen tele a pohár. Igen, örülünk, Vincent.
Borítókép: St. Vincent a Magyar Zene Házában / fotó: Mohai Balázs
Bejelentkezés