Első játékfilmje, a Lefkovicsék gyászolnak nagy sikert aratott, most pedig egy sok tekintetben hasonló hangulatú regénnyel jelentkezett Breier Ádám. Generációk kapcsolatáról, a nők és a férfiak lelkéről, hagyományokról és hitről, magunkban elrendezendő dolgokról, metoo-ról és feminizmusról is beszélgettünk.
Miért ír regényt a filmrendező? Mert kifejezetten ehhez van kedve, vagy mert éppen nem készít filmet? Esetleg ezek keveréke?
Az utóbbi. Egyfelől nem a Universal Pictures által foglalkoztatott, folyamatosan dolgozó filmrendező vagyok, hanem dramaturgkodom, írok, szeretek dolgokat kipróbálni, keresgélni. Mindig is élt bennem az a romantikus kép, hogy milyen lehet regényt írni.
És milyen regényt írni?
Jó egyébként. A forgatókönyvírás sokkal szenvedősebb műfaj, a regényírás pedig sokkal élvezetesebbnek tűnt, nem kell annyi mindenhez alkalmazkodni, de az is szabadságot adott az elkészítésben, hogy nem vagyok regényíró. A forgatókönyv nem kész mű, egy regény pedig igen, megírom, és ott van – míg a forgatókönyv esetében még azon is kell gondolkodni, hogyan lesz belőle film.
Mennyi ideig készült a Hetvenegy farkas című regény?
2018-ban kezdődött, fél év, egy év alatt kihánytam magamból. Aztán volt egy-két év, amíg – barátaim segítségével – szerkesztgettük. Utána leült a munka, majd megint elővettük a szöveget, és ismét nekiálltunk szerkeszteni.
Benne volt a regényírásban, hogy magyar filmrendezőként, hogy is mondjam, nem feltétlenül adottak a folyamatos munka feltételei és lehetőségei?
Benne, de az is, hogy nem vagyok bejáratott reklámfilm-rendező vagy sorozatrendező, szóval vannak emberek, akik többet dolgoznak. Lassú is vagyok, nem szülök meg minden évben egy forgatókönyvet. Ebbe a munkatempóba pedig sok minden belefér, amit akarok, hogy beleférjen.
Azt elképzelhetőnek látod, hogy ebből a regényből film legyen valamikor? Ahogyan olvastam, szinte láttam magam előtt a mozit.
Most, utólag elkezdtem megint gondolkodni rajta. Bár most éppen egy másik forgatókönyvön dolgozunk. Amikor a regényt írtam, azt éreztem, hogy nehezen lehet belőle filmet csinálni, hiszen túl sok minden történik benne, túl sok a belső konfliktus, ám most, ebből a távolságból ránézve akár meg is lehetne ezeket oldani.
Ha már előkerült a film, a Lefkovicsék gyászolnak és a Hetvenegy farkas legnyilvánvalóbb közös pontjai a család és a zsidóság.
Igen, egy időben kezdtem el dolgozni a kettőn, a kiindulópontok hasonlóak voltak, de aztán különféle irányokba ágaztak el. Egyébként az a forgatókönyv, amin most dolgozunk, tematikájában hasonló.
A számodra fontos keretek ezek, ha jól gondolom. Sőt, érzek ebben egyfajta sajátos konzervativizmust, ahogyan ezekre a hagyományos egységekre támaszkodsz.
A zsidóság olyan közeg, amit ismerek. Otthonos, az én közegem. Inkább kulisszának mondanám. A család meg, azt gondolom, jó terep arra, hogy ránézzünk magunkra, ahogyan persze jó közeg a ránézésre a filmemben és a regényben is fölbukkanó baráti társaság is. A legtöbbet azonban, azt hiszem, az árulja el rólunk, amilyenek a családban lettünk. Aztán még változunk, de alapvetően azok vagyunk, amik a családban lettünk, ahhoz képest vagyunk ilyenek vagy olyanok. Egyébként pedig univerzális keret. Magyarországon elvárják, hogy a művekben mindig legyen egy kis politika, én viszont úgy vagyok vele, hogy hírfogyasztóként még csak-csak érdekel a közélet, viszont alkotóként nem szétválasztani akarom az embereket, hanem valami olyat szeretnék adni, amihez idehaza mindenki tud kapcsolódni. Sőt, tovább megyek, próbálok valami olyat elmondani, amihez nem csak a magyar közönség tud viszonyulni. Ugyanakkor, amiket csinálok, azokban benne van a politika, a dinamikákban, a karakterekben, csak sokkal finomabban, nem szájbarágósan. A politika inkább csak életünk kulisszája, nincs nagy hatásunk rá, a beszélgetéseinkben kerül csupán elő, hogy Orbán vagy Magyar Péter.
A zsidóságot is egy kicsit másképp ábrázolod a – mondjuk így – megszokotthoz képest. A te zsidó figuráid egy kicsit plebejusabbak, nem feltétlenül belvárosiak, nem feltétlenül értelmiségiek.
A Lefkovicsékban ez tudatos ambíció volt: ha beteszünk egy ortodoxot, akkor egy bokszoló jó kontraszt lehet. Egyébként meg ezt az eggyel – nevezzük így – kispolgáribb vagy középosztálybelibb közeget ismerem jól, innen jövök, nem a high értelmiségi, belterjesebb tizenharmadik kerületből. A film miatt pedig még utána is szagoltam ennek a világnak. Amikor az ember elkezd írni, először a sztereotípiák jönnek, aztán visszaolvasva elgondolkozik azon, hogy mégis mitől lesznek ezek valós, egyedi karakterek. És akkor jó esetben ezek a sztereotípiák előbb vagy utóbb kihullanak.
Ha már az alkotás folyamatát emlegeted, mennyire alakult menet közben a regény? Mennyire voltak előre rögzített elemek és útvonalak?
Is-is. Voltak előzetesen rögzített történetszálak, elképzelések, hogy honnan hová kellene eljutni, ugyanakkor – hogy a jól hangzó közhellyel éljek – a szöveg valóban önmagát is írta, a karakterek és a helyzetek valóban önálló életre keltek, és elkezdtek a maguk sajátos módján alakulni. Ezt a részét nagyon élveztem. Amikor ülök az, úgymond, üres lap fölött, azt érzem, hogy éppen nincs ötletem, majd elkezdek írni, és a történet világa elkezdi kiadni magát, majd egyre burjánzóbb lesz. Ugyanakkor jól jön regényírás idején is a forgatókönyvíró-logika, ami szerint lehetnek széttartó történések, mellékszálak is, ugyanakkor azoknak is kapcsolódniuk kell a főszálhoz, ahhoz képest vagy arról is kell elmondaniuk valamit.
A regénynek van egyfajta erős generációs levegője is. A későharmincasok, koranegyvenesek életéről mesél – a ma már oda kitolódott családalapításról, az indulás nehézségeiről, az új, megállapodottabb élethelyzetekkel összefüggő kérdésekről, az idősödő szülőkhöz fűződő viszonyról, a baráti körök széttagozódásáról. Hogy látod ezt a generációt?
Engem leginkább a generációk közötti viszonyok érdekelnek, a dinamikaváltások, az, hogy miként tudnak oda-vissza hatni egymásra, hogy milyen konfliktusok feszülnek közöttük. A saját generációmat egy kissé elveszett, állandóan mindent megkérdőjelező, bizonytalan nemzedéknek éreztem mindig. Olyannak, amiről Reisz Gábor is beszél a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlanban. Ez a generáció mintha beszorult volna két világ közé, nincs a régiben, de nincs az újban sem, miközben van benne nyitottság az új dolgokra, de csak amolyan félszívvel fordul ezek felé, nem teljes őszintéséggel és nem teljes mellbedobással. A Hetvenegy farkas főszereplője is egy ilyen karakter, az ő esetében ráadásul mindez túl is van tolva, hogy igazán kontúros legyen.
Nem tud nem eszünkbe jutni Woody Allen. Valahol említetted egyébként, hogy rád igazán az amerikai regényirodalom hatott.
Igen, elég sok amerikai irodalmat olvasok, Philip Roth-ot, Paul Austert, Updike-ot. Ez áll hozzám közel. Azt látom, hogy a hazai irodalmi közegben kiemelten fontos a szövegek nyelvi struktúrája, az, hogy nyelvileg hozzáadsz-e a magyar kultúrához, és kevésbé fontos a történetmesélés, az olvasóközönség.
A Lefkovicsék ilyen értelemben is párhuzam: azt is nehezen helyezhetjük el a művészfilm–közönségfilm-tengelyen. Persze eleve jó kérdés, hogy van-e ennek a felosztásnak értelme.
Én nézőként és olvasóként szeretem, ha azt érzem, hogy nem vagyok letojva, és nem azt várják el tőlem, hogy alkalmazkodjak. Fontos, hogy a filmet vagy a regényt érzelmileg tudjam követni, hogy a mű szórakoztasson. Ez persze nem azt jelenti, hogy át kell esni a ló túloldalára, oda, ahol ki van nyalva a seggem. Szóval általában szeretem ezt a midkultot, ezt a középutas kultúrát minden műfajban.
A dilemmázó generációról szólva, a regényben mindenféle lelki ügyek is terítékre kerülnek. Sokszor beszélünk arról, hogy mennyire átpszichologizált az életünk, hogy a problémás jelenségekre túl sokszor keresünk valami pszichológiai kategóriát, ilyenfajta bélyegeket nyomunk ezekre, hogy mindenre valami efféle megoldást találunk megfelelőnek. A Hetvenegy farkasban is van pszichológusos szál, de érzek ezzel kapcsolatban egy kis fanyarságot és szkepszist is a műben.
Személyesen azt gondolom, hogy ez, mármint a pszichológus munkája, fontos dolog – ennek ellenére azonban a regény vonatkozó karaktere szarkasztikusan közelít a kérdéshez, és bennem is van erre vonatkozó szarkazmus. Az ember nehezen veszi rá magát, jönnek a kérdések, hogy mi szükség van erre, egyszerűbb elviccelni az egészet, mint szembenézni a nehezen helyrehozható családi viszonyokkal. A regény főhőse nem tudja véresen komolyan venni a helyzetet. Ráadásul ebből a szarkasztikus zsidó hangoltságból következik is az ironizálás és némi cinikus szájtépés, meg a dolgok megkérdőjelezése. Persze az is van, hogy egy nagy, családi terápia jó eséllyel zárulhat groteszk eredménnyel.
Szó esik a férfiak lelkéről is. Amiről talán egy kicsit kevesebbet beszél a társadalom. A regény viszont ezen a területen is végez mélyfúrásokat.
A feminizmus és a metoo szerint az elmúlt ezer évben, ami nők és férfiak viszonyát, illetve a nők társadalmi helyzetét illeti, nem jól mentek a dolgok. Viszont, ha azt akarjuk, hogy jól menjenek, akkor – mivel az emberek fele pasi – a férfiaknak is tudniuk kellene, hogy ebben mi a szerepük. Teljes lett a zavar: akkor vagyok rendes pasi, ha kinyitom az ajtót, vagy akkor, ha nem? A férfiak egy ponton már nagyon szerették volna tudni, hogy kinyissák-e vagy ne nyissák, hiszen már fogalmuk sem volt, mi a jó válasz. Ez tükröződik a főhős bizonytalanságában is. Hogy vagyok én jó férfi ebben a mai világban? Ez, úgy látom, ma már kezd némileg letisztulni, de néhány évvel ezelőtt, miközben éreztem, hogy engem nagyon is érdekel ez a kérdés, azt láttam, hogy a felpörgő, radikalizálódó feminizmust éppen nem nagyon érdekli, hogy mi van a férfiak lelkével.
Metoo-ügyek is előkerülnek a Hetvenegy farkasban. Igen dicséretes módon árnyaltan, több oldalról, több nézőpontból is megvilágítva kérdést, nagyon távol a moralizáló-rögtönítélő hangvételtől.
A regényt akkor kezdtem írni, amikor mindenhonnan dőltek a metoo-ügyek. Az emlegetett rögtönítélő bíróság-jelleget nem nagyon támogattam, mert az a hiszterizált hangulatból fakadt, ugyanakkor azt gondoltam, hogy – mivel hosszú idő elhallgatásai, az igazságtalanságérzet robbantak ki – idő kell ahhoz, hogy beálljon valamilyen egészséges egyensúly. És reménykedem abban, hogy így is lesz – ennek ma már látnom a jeleit. Nemrég voltam a Berlinalén a TalentCAMPus-on, ahol azt láttam, hogy most éppen a woke van enyhen túlpörgetve, és a kisebbségi szexuális identitás mint legitimáló erő sok esetben felülírja az alkotás minőségét is. Ilyenkor pedig felmerül, hogy a pozitív diszkrimináció akár kontraproduktív is lehet. Persze azt se felejtsük el, ha egy csoportnak az a megélése, hogy sokáig nem szólalhatott meg a saját hangján, akkor idő, mire megtalálja azt. Alkotóként itt is az feladatom, hogy megmutassak különböző oldalakat, különböző nézőpontokat, különböző lehetőségeket. Hogy teljes képet mutassak. A néző és az olvasó pedig elgondolkodik majd ezen, és gondol, amit akar. Olyan ez, mint a viccben a rabbi, akit megkérdeznek, hogy kinek van igaza: neked is igazad van, mondja az egyik embernek, neked is igazad van, mondja a másiknak, és amikor kiszól a felesége a konyhából, „beszélsz hülyeségeket, már hogy lehetne mind a két embernek igaza”, azt válaszolja, hogy neked is igazad van. A megoldás mindig az, ha a saját véleményemet és a másikét mindig egy kicsit nagyobb térben, egymás mellett látom.
A regény egyfajta megbánástörténet is. A főhős egy, a múltban történt eseménynek szeretne utánajárni, és azt rendezni önmagával, meg az érintett másikkal is. A morál és a moralizálás a mai társadalmi térben gyakran összekeveredik. Főleg az önreprezentáló közösségi médiás pszeudo-valóságban. A regény pedig – ha jól értem – azt állítja: magadnak, magad felé, befelé kell rendezned a dolgaidat.
Igen, abszolút ez van. Miközben sem a politikában, sem a női-férfi viszonyokban nem akarok határozott ítéleteket alkotni, ha valamit mégis állítok, az az, hogy befelé kell szigorúnak lenni önmagunkkal, magunkkal tudunk talán eggyel objektívebbek lenni. A moralizálást kiéljük a Facebookon, osztjuk kifele az észt, ezzel pedig megússzuk, hogy magunkat kelljen kielemezni, hiszen már letudtuk a napi morális tevékenységünket, és mint a színházban, learattuk a tapsot.
Ahogy a Lefkovicsékban, itt sem marad el a mágikus realista motívum. A filmben az anyuka, itt a nagymama figurája hozza ezt. Ami a nem látható szférákat, a hit kérdését illeti, a főhős bizonytalankodása erre is kiterjed.
Nem vagyok hívő, de az a felvetés, hogy milyen jó lenne hinni, persze izgat. Ami a mágikus realizmust illeti, azt mint befogadó is nagyon szeretem, és – hogy a regény egy másik rétegét is idehozzam – a krimit is nagyon kedvelem, ám a Hetvenegy farkas se nem igazi krimi, sem nem igazi mágikus realista mű. Ugyanakkor fűszerként használom ezeket az elemeket, mert – némi irigységgel azok iránt, akik jól művelik ezeket – él bennem a vágy, hogy milyen jó lenne egy igazi krimit vagy egy igazi költői művet megalkotni. Ezek az elemek ugyanakkor azt is segítik, hogy könnyű legyen kapcsolódni a történethez: a krimi-motívum az izgalmat hozza, a mágikus realizmus meg az elemeltséget, a lebegést, amitől, úgymond, két centivel a föld fölött olvasom az egész művet. Egyébként is azt gondolom, hogy unalmasak már a nagyon tiszta műfajok, a kombinációk nyitnak új lehetőségeket.
A regény tele van spanyol nyelvű és latin-amerikai referenciákkal. Nem biztos, hogy mindenki tudja, hogy te egy kubai filmes iskolában tanultál.
Havannától húsz kilométerre van az a filmsuli, ahová jártam. Korábban is megvolt a vonzalmam Latin-Amerika iránt, úgy is kerültem oda. Innen jött az, hogy a regény főszereplője spanyolt tanít és spanyolból fordít. Visszatérve az iskolára: Gabriel García Márquez alapította, ő bulizta ki a lehetőségét Fidel Castrónál, és az iskola egészét áthatja a mágikus realizmus hangulata. Amikor megérkezel, egy nagy táblán ott az első igazgató mondata, ami valahogy így hangzik: Ez az iskola legyen az utópia otthona, aminek nincs otthona. Szóval az volt az elképzelés, hogy legyen ez valami költői hely, ülünk a semmi, a grépfrútföld közepén, és megcsináljuk az anti-Hollywoodot fakamerával. Szürreális volt sok szempontból, de nagyon szerettem. Három évet töltöttem ott. Tömbösített workshopokban zajlott a munka, két-három hétre jöttek az előadók, látogatóként olyanok is jártak ott, mint Coppola, Herzog, Lucas vagy Spielberg.
Említetted, hogy egy új forgatókönyvön dolgoztok. Mi is ez pontosan?
Egy ilyen lefkovicsos családi sztorin dolgozunk, sci-fi-, ufó-elemekkel.
Zsidók az űrben.
Vagy ufók a földön a zsidókkal. Küzdünk még egy kicsit, nehezen adja ki magát a zsidó családi dramedy és a sci-fi kombinációja, de valami ilyesmi szeretne lenni.
Lesz következő regény?
Egy jó címem már van. Már csak idő kellene hozzá.
Borítókép: Breier Ádám / fotó: Horváth Győző
Bejelentkezés