tárcanovella
Ezen a gitáron írtam meg életem első dalait, ezen a gitáron vettem fel életem első nagy szerelmének a kedvenc zenekaraim általam valahogy leszedett dalait. Minden ezen a gitáron kezdődött, ezen a névtelen fadarabon, amibe valamikor belevéstem a nevem, mert annyira szerettem.
Amerikai Sztahanov | 40. rész: Albertine
„Kevés olyan varázsszőnyeg volt New Yorkban, mint az Albertine. Repített össze-vissza a világban, leginkább középiskolás koromba. Az Albertine egy parányi francia könyvesbolt a Metropolitan Múzeummal szemben, hogy pontosak legyünk, három utcával lejjebb, a hetvenkilencedik utca sarkán.” Részlet Joseph Hargitai Amerikai Sztahanov című kötetéből.
Gyerekkorom óta nem öltem meg állatot. Még véletlenül sem. Az úttest közepén totyogó galamboknál reflexből lassítok. Bogarakat sem szívesen csapok le, a döglegyeket is igyekszem kitessékelni, a porszívózáskor komoly lelki tusával rombolom szét a pókok építményeit. Kerülöm a tekintetüket.
Irénke, a szociális munkás megpróbálja lehűteni a kedélyeket, hogy várják meg, mi lesz, nem kell mindjárt világvégét ordítani. Ha netán megszűnik a közmunka, biztosan kitalálnak valami jobbat, amivel többet visznek haza, nyugi.
Amerikai Sztahanov | 39. rész: Csendes eső, Chinatown
„Nyár van, csendes eső, olyan permetező. Nem elég esernyőt nyitni, de a kiscsajok leveszik a papucsokat, és mezítláb sétálnak a forró, vízgőzös járdán. New York-i dolog ez, az irodai csajok is lecserélik a tűsarkút, de ők máshol mezítláboznak.” Részlet Joseph Hargitai Amerikai Sztahanov című kötetéből.
Hallod, milyen gitárjaid vannak?, kérdezi Lajos. Hallod, amikor végeztünk, megmosom a kezem, aztán játszok valamit az egyik gitárodon. Félni kezdek. Egyfelől azért, mert nem akarom beengedni a házamba. Másfelől pedig azért, mert biztos vagyok benne, hogy jól játszik. Ami nem is volna baj, hiszen annyian jól, sőt jobban játszanak, mint én. De hogy egy segédmunkás jobban játsszon, az sok volna.
Amerikai Sztahanov | 38. rész: Cuba Libre
„Kemény dolog a férfi hajvágás. Keserves döntések sorozata. Sokszor átgondoljuk, hogyan is legyen. De főleg, hogy hol. Aki azt hitte, hogy a nők hiúak, az átaludt jó pár évszázadot.” Részlet Joseph Hargitai Amerikai Sztahanov című novelláskötetéből.
Kezdem elfelejteni, de a sejtjeim még emlékeznek, vagy az izmaim, nem is tudom. Minden képet elpakoltam, leszedtem a falról, amin rajta volt. Nem bírta el a lelkem, hogy lássam. Aztán két-három hónappal később lassan kezdtem visszatenni a fotókat. Kétnaponta egyet. Nagyon lassú kétnapok voltak azok.
Minden évben várom a nagy díjat, a díjamat. Ami csak az enyém. Amit csak miattam alapítanak, személyesen nekem. Rengeteg változatban elképzeltem már, hogy fognak értesíteni róla. Hogy viráglocsolás közben egyszer csak megcsörren a telefonom. Hogy fogmosás közben csörren meg. És hirtelen nem tudok válaszolni.
Néztem huszonöt évvel ezelőtti önmagam, amint az a szép fiú kólát iszik és perecet eszik a büfében. Szép volt, ismétlem, ahogy a többiek is szépek voltak egyébként, mindenki, fiatalok és megrendítően szépek, de én csak rá figyeltem, önmagamra, ennek a fiúnak a szépségére, mert a többieket tulajdonképpen változatlannak láttam. Az a fiú viszont azóta megöregedett.
A nap szenzációja, hogy a közösségi házba a Csordás Patrik is betéved. Egy hónapja körözi a rendőrség. Egy lakásotthon ablakán ugrott ki, azóta nem látta senki. Meggyújtja a Pilvax-függönyt a szemtelen gyerek. Irénke azonnal telefonál a rendőrségre, jöjjenek gyorsan, itt egy körözött személy.
Észrevettem, hogy mostanában mindig az idő körül kötök ki. Egy ideje valahogy mindig kikötök az idő körül. Irritál az idő gondolata, matatok körülötte, talán azt sem tudom pontosan, hogyan érjek hozzá. Megérinteni az időt, miféle gondolat ez is.
Egy kiskocsmában ülünk. Én gin-tonikot iszom, ő Unicumot, én tizenhat, ő ötvenhárom, ő beszél, én hallgatok.
Irénke áll a nagyszobában, aminek betonlapokból van az alja, és átengedi magán a borzasztó hideget. Hogy minden sejtjében érezze. Valami vezeklésféle ez nála. Meditáció. Talán elképzeli ilyenkor, hogy van isten. Ebben a szobában a legnehezebb elképzelni.
A telepre nem jár be a hókotró. Pontosabban: a hókotró sem. A helyi járat sem. Nem a helyi hókotró, hanem a busz. Megszállta a helyet a félméteres fehér. Legalább eltakarja a kidobott traktorkereket, ágyrugókat, lefejezett játékbabákat.
Zima néni rosszul van, elfogyott a gyógyszere. A szomszéd ad nekik két szemet hétezerért. A fia az egyiket már be is veszi. A karácsonyi ünnepség foszlányai eltakarják a gyógyszerfalót. Gyerekek énekelnek, a szülők az élelmiszercsomagot bontogatják. Jászolban sír a Kisjézus. Végül is, hol sírjon?
A test öregedése nem vidám, a lélek öregedése mégis megnyugtató. Mi volt szép? Kérdezi Szabó Lőrinc. A régi Korčula. Napfény, hópehely. Egy távolodó csónak. A medúzák Helgolandnál. Az egész élet. Mi szép most? Kérdezem magamtól lihegve. Minden. A lihegés például. A holtág fölött a pára. A fájdalom, a verség. Az is. Hogy jó létezni, levegőt venni, embernek lenni, minden ólomsúlyával együtt.
Kertészkedési tippek a választásokig és tovább
Ahogy romlott a világ körülöttem, úgy ültettem egyre több bokrot. Minél több tébolyult ismerősöm lett a Facebookon, annál több új gyümölcsfám a kertben. Minden véresszájú komment tiszteletére leszúrtam egy-egy fűzfavesszőt a mezsgyére.
Zima néni ruháért jön. Nincs formában. Akár egy nyugdíjas kötéltáncos egyensúlyozik az utca közepén. A közönség a kisbolt előtt figyel, szurkol neki.
A messiás, mindig a messiást várjuk, hát mi egy szőrös nőt kaptunk. Olyat, akinek esze ágába sincs elindulni a választáson. Biccentett az ősnéni. Kihörpintette a teáját, és megkért, hogy menjek haza, mert fáradt.
Egész életemben a kilókkal és hasammal harcolok, most ötvenhat évesen és százötvenezer grammosan pesszimista vagyok az eddigieket illetően. Anyám ’56-ban a salgótarjáni tömegbe lövetéskor kétévesen feküdt a járdán nagyanyámmal, és úgy tettek, mintha meghaltak volna. Biszku sohasem bánta meg. Tőlem meg csak ennyi telik, ez a százötvenezer gramm. Így bukik ’56 bennem, általam.