Szép voltam, mint Eddie Vedder.
Eddie Vedder-imitátor voltam Kisújszálláson, de ezt akkor nem vettem észre, azt hittem, hogy Seattle ilyen. Hogy Seattle olyan, mint Kisújszállás. Nézem a két város nevét a monitoron, és nem látok különbséget most sem. Ugyanúgy örökké alkonyodik mindkét helyen.
Seattle Kisújszállás. Kisújszállás Seattle. (Einhorn az Finkle. Finkle az Einhorn.)
Miért akartam épp Eddie Vedder lenni, nem tudom. Ha bátyám a Panterára kattan rá, akkor talán Phil Anselmo szerettem volna lenni, és kopaszon terrorizálom a kutyánkat, Gömbikét, aki igazán nem szolgált rá. A fiatal Eddie akartam lenni, az ősember, aki görnyedten, terpeszben énekel és nagy haja van. Nekem is nagy hajam volt, ez stimmelt. Szép és göndör hajam volt, ami biciklizés közben lobogott, rockkoncerten szállt, úszás közben lebegett. Ha nem fésülték, rasztásodott, ha meggyújtották, égett. A minden porcikájában szexi német tanárnő óra közben a hátam mögé állt, beletúrt, simogatta, miközben diktált, és ha beletúrt, kellemes borzongás futott végig a testemen.
Nemrég szerveztem meg a huszonöt éves osztálytalálkozót, amire az egyik osztálytársam nem jött el, mert trombózisa volt. Marcsi szép lány volt akkor, amikor én is szép voltam. Szépek voltunk, együtt és külön. Objektíven szépek. Ő egyébként most is az. Az utolsó nap az iskolában Szepesi Tibi bevitt egy kamerát. Akkor még nem voltak mobilok. Néztük az egykori osztálytermünkben a felvételt, az a tucatnyi 43 éves ember, aki időt szánt erre. A kamera a felvétel szerint kézről kézre járt azon az utolsó közös napon. Amikor Fekete Imi kezelte, akkor főleg a lányok, és főleg Peszeki Dóra, és főleg Peszeki Dóri dekoltázsa került a fókuszba.
És csak én tudom, mi járt akkor a fejében. Azt kérdezte magától: szép vagyok? Azt kérdezte: jó ember vagyok? Azt kérdezte: jó életem lesz?
Beszélt, és főleg hülyeségeket. Bohóckodott, de nem volt jelen, hatszáz méterrel az iskola felett lebegett, sötét viharba szálló kétségbeesett lufi volt ennek a fiúnak a lelke. Még éltek a szülei. Már mindennek vége volt.
Amikor az egyik osztálytársam, aki nem jött el, mert trombózisa volt, meglátta az osztálytalálkozón készült képeket, azt írta: „Hol van a szép göndör hajad? Találtam ezer éves képeket egy bogácsi nyaralásról… Majd elküldöm.” Nem küldte el, de emlékszem arra a nyaralásra. Minden pillanatára. Mintha huszonöt éve tartana.
Akkoriban kezdődött az Eddie Vedder-imágó felvétele. Zenekart alapítottam, hétvégente próbák. Kölcsönkért hangfalak, erősítők, gitárok, dobok. Volt úgy, hogy Kui Gabi szobájában próbáltunk, amit lényegében teljesen elfoglalt a dob. Kui Gabi tanította meg a bluest E mollban, pedig dobos volt. Nem lett volna szabad zenélnie, mert fél fülére így sem hallott jól. Ő mégis zenélt. Legalábbis egy darabig. Most bíró, elvette a gimis szerelmét, három szép gyerekük van, és kevés dologban vagyok biztosabb, mint abban, hogy még mindig szerelmesek egymásba. Nekem a nagypapám teljesen süket volt. Beleüvölteni a fülébe, hogy valamit felfogjon a dobhártyája. Gabi nem volt annyira süket. De az orvos nem tanácsolta, hogy folytassa. Vajon melyik érzékszervem fájna a legjobban, ha nem lenne. Melyik végtagom? Melyik szervem? Melyik szülőm? Gabi zenekara a Graveyard volt. Ahogyan egyszer a József Attila Művházban elkezdték játszani az Enter Sandmant, úgy a Metallica sem tudta soha. Még Moszkvában sem kétmillió ember előtt. Úgy csak ők tudták játszani.
Egy Pearl Jam-koncertfelvétel 2000-ből:
Mennyi gonddal jár egy banda. Mozsó számítógépet vett dob helyett. Ekkor pecsételődött meg a sorsa a zenekarban. Okos, bölcs lépés számítógépet venni dob helyett. Mindig az. Maga gyűjtötte rá a pénzt, pedig szegény volt, szegényebb, mint én. A gyerekkori barát kirúgása elkerülhetetlenné vált, mert Attila sokkal jobban tudott dobolni, és dobja is volt. Akkor még basszusoztam, szerettem basszusozni. Később Fily érkezése, mindketten idősebbek picit, Attila postás, a barátja vasutas. Jóbarátok voltak. Valahogy működött egy darabig. Mi voltunk a Pearl Jam, én voltam Eddie Vedder, a testvérem Stone Gossard, Czakó Szabi Mike McCready, és így tovább, leosztottuk szépen. Koncertek szerte a városban és környékén, a Ladánybene 27 előtt, meg az elmaradt koncert a Pokolgép előtt. Túrkevén a punkfesztivál (a pogózáskor a mikrofon kitörte a fogam). Záhonyi tehetségkutató a bogárhátúval.
A próbák a melléképületben, a délutánok, az esték. Szenvedni kell, azt hittem. És azt gondoltam, mindenki látja a szenvedésem. Most is ezt hiszem: szenvedni kell. És már tudom, hogy mindenki látja a szenvedésem. De azt is, hogy ez senkit nem érdekel.
Saját dalokat írni az Orfeus gitáron, amit apa ezer forintért vett három darabban, és a gitártanárom szerelt össze, vagy a testvérem Musima Stratocasterén, amit lemezjátszóra kötöttünk, ahogy Juhász Andriska mutatta. Elhinni, hogy lehetséges olyan dalokat írni, mint a Pearl Jam. Hogy azok a dalok, amiket írunk, azok olyanok. Hallani belül a zenét. Próbálgatni a fogásokat, valami meglepő hangzás kell, valami váratlan húzás. Nem tudni gitározni. Nem tanulni meg gitározni.
Felvenni a zenét magnóval. Vinni a magnót mindenfelé a lakásban. Én vagyok Eddie! Én vagyok Eddie! Beleugrani a nagymedencébe zárás körül, amikor már nincsenek sokan, úgy ugrani, ahogy ő ugrik a tömegbe. Úgy ugrani be a strand medencéjébe, mint ahogy Eddie Vedder stagedivingol. Éhesen kiverni gyorsan az éjszaka felvett erotikus filmek szilikoncsöcseire, a megjátszott orgazmusokra felizgulni, aztán kazettát cserélni, a német adón leadott dokumentumfilmet bámulni. Bámulni, ahogy komoly arccal nyilatkoznak a zenekaruk jövőjéről, ez már nem az a zenekar, már Jack Irons dobol náluk, már rövidebb a hajuk, ez az érett Pearl Jam, Eddie már nem mászik fel a hangfalakra, lámpasorra, hogy onnan vesse alá magát a rajongók közé, ahogy én is felmásztam egyszer egy hangfalra, amíg rá nem jöttem, hogy szörnyű tériszonyom van. Mit csinálok én ilyen magasan a Vasutas klubban? Nézem a videokazettán ezredjére is a próbáló, nyilatkozó amerikaiakat. Próbálom én is elképzelni, hogy vajon ilyen leszek-e, ha felnövök. Angolul beszélnek, német felirattal. Azt képzelni, hogy majd valaki egyszer tőlem is megkérdezi, mit jelent nekem a zene, mit jelent a zenekar. Ki fogja lefordítani azt, amit mondok? Vagy németül mondjam? Angolul? Meg kéne csinálni a német leckét. Nem az egyik osztálytársamról lemásolni szünetben megint.
Amikor aztán a zenekarral egy hétvégén a melléképületben felvettünk egy már akkori füllel is borzalmas demót, és érthetetlen módon megnyertük a gimnázium házi tehetségkutató versenyét, aminek a pénzjutalmából cintányért vettünk a dobosnak, anya megkérdezte: most már az érettségire koncentrálsz végre? Már a tanulásra fókuszálsz végre? Persze, anya, ígérem, mi másra.
Ő nem igazán tudta, ki vagyok éppen. Kinek képzelem magam. Ki az az Eddie Vedder. A gyógyulásával foglalkozott.
Egy dolgot még sikerült elintézni valahogy: elengedtek minket a budapesti Pearl Jam-koncertre, a Petőfi Csarnokba. Ahogy azelőtt négy évvel életem első koncertjére is így, nagy nehezen, de elengedett, most is meglágyult a szíve a könyörgésemtől. Please, please, please... Habár rettegett, hogy valami bajunk esik. Mi bajunk esne anya? Valami erőtér vesz minket körül. A szépségünk megóv minden bajtól! Az alku úgy állt, ha addig mindennap tanulok, ha felkészülök, elmehetek én is a bátyámmal. Nem tanultam semmit, képtelen voltam leülni az íróasztalomhoz. Csak annyi időre, hogy számba vegyem, mennyi tételt kellene megtanulnom egy nap. A minden nappal növekvő szám egy idő után már teljesen esélytelennek tűnt. A koncert elmaradt. A Népszabadságban olvastam róla a hírt.
Két héttel később pedig bemondták a tévében, hogy Dániában, Roskildében, egy másik koncerten, méghozzá egy Pearl Jam-koncerten kilenc ember meghalt. Fiatalok voltak és szépek. Azok is maradnak most már, örökre.
Borítókép: Eddie Vedder, a Pearl Jam énekese 2000-ben / fotó: Collection Christophel / Longhur / Collection ChristopheL via AFP
Bejelentkezés