Költő vagyok. Vagyis író. Az erkélyemre behajló faágba valamiféle sorsszerűséget látok bele. Hallucinálok. Soha nem voltam sikeres, pedig én vagyok az egyik legjobb a szakmában. A legjobb. Legalábbis úgy ülök neki írni viráglocsolás után. Mindenki úgy ül neki. De csak nekem van ez a faág az erkélyemen. Soha nem kaptam semmilyen komoly díjat. Csak kisebbeket. Az igazán nagyok elkerültek. De régebben még nem volt itt ez a faág, az az én személyes faágam. Arra gondolok, miattam, nekem lett teremtve. Biztos, hogy nem közönséges faág ez, hanem spirituális. Egy mágikus élőlény. Álmomban szoktam beszélgetni vele. Próbálok direkt vele álmodni, és van úgy, hogy összejön. Programozott alvás, azt hiszem, így hívják ezt. Az is lehet, hogy pont ebben az évben fogok kapni valami igazán nagy díjat. Erőset. Valami nagy kitüntetést. Bár azokat nemrég osztogatták, és semmi.
Hogy viráglocsolás közben egyszer csak megcsörren a telefonom. Hogy fogmosás közben csörren meg. És hirtelen nem tudok válaszolni, mert tele van a szám nyállal meg fogkrémmel, és köpök egy nagyot, amit félreértenek, és lecsapják a telefont. Ez a rossz változat. A rossz képzelés. Sajnos ebből van több. De van az, hogy pont szarás közben. Vagy önkielégítés közben egyszer csak elmegy a hang a pornóvideón, és álló farokkal látom, hogy hívnak. Keresnek. Aztán mikor leteszem, be kell vegyek egy újabb Kamagrát, hogy tíz percig még tartson a merevedésem. Igazán jó változatot még nem is képzeltem el. Olyat, ami ne lenne megalázó. Biztos valami gyerekkori trauma miatt alakultam így, ilyennek. Nemrég megnéztem az állami díjazottak névsorát, rendesen elszomorodtam. Viszkető érzésem volt a gyomromtól a szívemig.
Van egy teóriám. Azt figyeltem meg, hogy az igazán sikeres írók, akiknek a fotóival ki vannak plakátolva a metróállomások, és akik kéthetente nyilatkoznak valamiről, azok a kollégák igazából középszerűek. Úgy igazította őket a természet. Vagy a természetfeletti. Szürkék, lelkileg kopottak. Az összes mondatuk középre igazítva. Az összes jelzőjük, metaforájuk, mind középen. Hogy mi is az a közép, nehéz megmondani, inkább érezni lehet, érteni. Veszem például a nagy külföldieket. Van az a nagy japán, mindig elfelejtem a nevét. Nagyon oda vannak érte. Minden kontinensen. A múltkor megvettem egy novelláskötetét, valami majom volt benne. Erre emlékszem, mert olyan viszketés jött rám, hogy az egész könyvet elfelejtettem. De így jártam azzal a dél-koreaival is, mindig elfelejtem a nevét, róla talán még bolygót is elneveznek, annyira imádják. Hát annak is hatalmas viszketés lett a vége. A nagy amerikaiak egyikéről, mindig elfelejtem a nevét, nem is beszélve.
Féktelen kiütések lettek a bőrömön, a bőrgyógyászom sápadtan visszahőkölt. Majdnem átkísért a pszichiátriára, amikor elmondtam, szerintem miért jöttek ki rajtam.
Szóval van ez a generatív középszer, elég nagy foltokban a fantázia hiánya. És az kell az olvasóknak. Ezt értik, erre rezonálnak. Van egy minőség-vonal, amit ha átlépsz, akár csak egyetlen igazán eredeti szókapcsolattal, véged. Egyszer egy irodalmi táborban hallottam egy írót, mindig elfelejtem a nevét, harsogni a színpadról. Épp a fiataloknak tartott egy előadást, és teli tokából üvöltötte: „jegyezzétek meg, olyan, hogy fantázia, nincs.” Elszégyelltem magam miatta. Szétszégyelltem. Akkor kellett volna kivezetni onnan azt a szörnyet, gyorsan, még melegében.
Tegnap is ezt mondta az egyik a tévében, mindig elfelejtem a nevét, és úgy nézett a riporterre közben, mintha legalábbis ő lenne a Dalai Láma. Olyan ideges lettem, kirohantam az erkélyre, majdnem kettéharaptam az ágat. Az enyémet. A spirituálisat. Biztos azért nem vagyok rohadt sikeres, mert nem tudok ilyeneket Dalai Láma-arccal, délután ötkor, egy halvány kérdezőnek mondani. Pedig én is nagyon snájdig tudnék lenni egy metróállomás plakátján. Mutatós. Kaparnának nekem rá szuggesztív tekintetet. Bal mellbimbómmal egy vonalban pedig ott lenne a legújabb könyvem borítója. Alatta dicsérő szólamokból biztos kezű szemezgetés. De valószínűleg akkor már nem lenne meg a faágam. Lehet, hogy az erkélyem sem. Soha többé nem lennék a sajátom.
Borítókép: Illusztráció / fotó: JAN WOITAS / DPA / dpa Picture-Alliance via AFP
Bejelentkezés