Sok látnivaló várja az utazót New Yorkban, de amikor itt él az ember, a kis dolgok győzedelmeskednek. Ezek marasztalnak. Nem a felhőkarcolók, nem a hatalmas stadionok vagy a sugárutak, hanem az apró részletek adják meg ennek a különleges világnak az igazi ízét. 

Ha ereszkedtél már le a Sas-hegyről a Hegyalja úton át Budapesten, hiába tömött a reggeli busz, hiába zajos, megér minden pénzt az a pillanat, amikor a sofőr ráfordul a dunai látképre. Előtted a Vár, a sikítóan fehérlő Erzsébet-híd, a Parlament. Tökéletes pillanat. Izgatottan vártam erre gyerekkoromban, amikor anyám munkatársát látogattuk a budai hegyekben. És amikor zsúfolt volt a busz és ott préselődtem a nagykabátos felnőttek között, valaki mindig felkiáltott, hogy á, ott a Bözsi! 

Hasonló élmény volt évekkel később ülni a New Jersey Transit buszjáraton, amikor a sofőr behúzta az utolsó kanyart a Holland Tunnel árnyékos mélysége előtt – és hirtelen a nagy semmiből ott volt előtted teljes egészében Manhattan. Észrevette ezt Milos Forman is, és beolvasztotta a Hair felejthetetlen felvezető filmkockáiba.

Sok más film is próbálkozott ezzel, kisebb-nagyobb sikerrel. A Maffiózók nagyon eltalálta a Jersey- és a New York-életérzést, és Woody Allen is sokszor beszélt a kis dolgokról. És hosszú oldalakon át lehetne ezeket sorolni, Serpico, Taxi Driver, Taxi, Seinfeld.

Nekem is vannak kedvenc dolgaim. Leginkább azok, amikor a nap és az évszak egymásra talál. Ősz a Central Parkban, kőkemény hajtás a nyugati oldalon, az Esplanade bicikliútján. Korán kelő vagyok. Szeretem a hajnali órákat. Úgy érzem, ilyenkor enyém a világ.

Álltam sorban füstölt halért Russ and Daughters boltjában, vártam félórákat frissen sült rozskenyérre Orwahser péksége előtt, átrohantunk az egyetemről a BH delibe lazacos tojásrántottára, hoztuk az irodába a klasszikus gomba-árpa levest vajas kaláccsal, és ücsörögtünk a délutáni kávéval a Via Quadronno kávézó padjain. 

Matattam órákig Garrett Wade asztalos boltjában, kotorásztam a régi angol gyaluk és a finoman húzó japán fűrészek között. Szívtam az enyv, a sellak, a frissen megmunkált juharfa illatát. Felpróbáltuk a legújabb futócipőket a Paragon sportboltban, és megforgattam minden Hasselblad gépet Ken Hansen kameraboltjában.  

De kevés olyan varázsszőnyeg volt New Yorkban, mint az Albertine. Repített össze-vissza a világban, leginkább középiskolás koromba – a franciaórákra Kóczián Rozival, Mile Lajossal, Fecskovics Beátával.  

Az Albertine egy parányi francia könyvesbolt a Metropolitan Múzeummal szemben, hogy pontosak legyünk, három utcával lejjebb, a hetvenkilencedik utca sarkán. Itt van egy épületnyire a francia nagykövetségtől – egyszóval egy francia kulturális központ része –, egy letűnő világ utolsó bástyája, kétemeletes kis csoda a Payne Whitney palotában. 

Bőrfotelek, faragott bútorok, az új könyv téveszthetetlen szaga. Gyakran rácsodálkoztam a francia könyvkötés technikájára. Nem tudom pontosan, mi a titok – a papír, a bőrkötés, az elegáns borítók –, de más, mint a többi európai, igényesebb. 

Mi nagyon gagyogtuk a franciát akkor, Beáta viszont jól énekelt, és jól verte az akcentust. Loup y-es-tu?

Kóczián Rozi volt a tanárunk. 

Olvasott nekünk. Passe-Partout – gyerekes dolgokat. És nem gyerekes dolgokat is. Nem a kelet-nyugat problémájával foglalkozott, a mi bezártságunkkal – egy nagyobb, mindent átható kultúra felfedezésével. 

Arthur Rimbaud, Baudelaire. Apollinaire volt a kedvence. Kiszemelt bennünket név szerint. Hosszú, gyönyörű ujjával néha nevetve megfenyített, Józsika, ecoutez! Ez neked szól! 

Letett ilyenkor egy könyvet a padomra. Vidd haza! Jorge Semprún, A nagy utazás.

Lehetett volna számon kérő, egyszerű, mint az angol szakosok tanára, de mást, felejthetetlen dolgokat csempészett belénk, egy hiányzó világnézetet, a kutatás, a felfedezés szeretetét. Kezünkbe adta a tiltott könyveket, de sokkal inkább egy életre szóló ajándékot, a tolvajkulcsot egy gazdag, csodálatos világhoz. 

Másképpen öltözködött. Az egyetlen tanár volt, aki nem viselt akkoriban köpenyt. 

Gyakran jött reggel az iskolába, kék foltokkal a szeme alatt, ütésekkel az arcán. Volt egy nagy selyemsálja, ezzel takargatta magát. 

Veri a férje, súgta Lajos. 

Nagy író volt, ha igaz, de alkalmi rakodómunkásként dolgozott, amikor nem volt berúgva. Nem messze laktak. Voltam náluk párszor, a gyerekekre vigyáztam. A férjnek komoly jazz-gyűjteménye volt. Régi szalagos Akai magnó. Egy egészen új világ. 

Találkoztam vele egyszer, hazafelé a Libakert utcán. Szipogott, nincs mit enni a gyerekeknek. Van nálad öt forint, Józsika?

 

Joseph Hargitai Amerikai Sztahanov című kötete, amelyben ez a novella is olvasható, kapható az ÖT Boltban.

 

Borítókép: Az Albertine könyvesbolt és könyvtár 2014-ben / fotó: JEWEL SAMAD / AFP