Nyers hús

„Wandering stars,
For whom it is reserved
The blackness of darkness, forever”
– Portishead: Wandering Star

Vasárnap gyönyörűnek tűnt az autó, ahogy a sarki Alza előtti parkolóhelyen állt. Még sosem láttam szépnek. Vagy még sosem vallottam be magamnak. Szinte hangosan kimondtam, amikor ránéztem. Gyerekkoromban imádtam a matchboxokat. Most úgy csodáltam, mint amikor a kisúji játékboltban kiválaszthattam egyet, amit nagymamám megvett nekem születésnapomra. Milyen szép autó, és az enyém, gondoltam, mikor óriási gyerekkezemmel tologattam a szőnyegen. Milyen szép autó, és az enyém, gondoltam, mikor a slusszkulcson megnyomtam a zárat nyitó gombot. Áramvonalas, szürke, Turbo. Persze, soha nem vallottam volna be másnak ezt a büszkeséget, hogy a fejemben John Deacon hangja szólalt meg: I’m in love with my car.

Kellemes útnak ígérkezett, habár kicsit fáradt voltam, és lusta a buszozáshoz. Nem siettem és nem is igazán volt nyomós okom, hogy elérjem az úticélom, csak minél hamarabb pihenni akartam, a családommal lenni.

Zenét hallgattam útközben, néha már csak ezért is úgy gondoltam, megérte megvenni: baromi jól szól minden odabent. Iszonyatosan jó kombó a lezárt tér ezekkel a hangfalakkal. Emlékszem, a nap lemenőben, de nem tűzött a szemembe, csak az alkonyi fények – narancs, rózsaszín, kék, szürke és fekete – keveredtek egy cikornyásan kivilágított kamion világításával, amit épp megelőztem, mikor épp azon ábrándoztam, milyen jó novellát lehetne írni csak a fényekről. Egy novellát, amiben mondjuk elrabolhatna egy UFO. Annak is milyen szép fényei lennének.

Közben szólt a Portishead, amit általában nem szoktam hallgatni, de most megtetszett. Amikor a csúcson volt a népszerűségük, valahogy nem akartam részt venni a rajongásban, nem tudtam felszabadultan átadni magam az áradatnak. Most, szinte lopva, hiszen senki nem fog rajtakapni, hallgatom őket, és mosolygok, mikor rájövök: tulajdonképpen ez az én zeném. Hát igen, a felszabadultság megélésével a pszichológusom szerint problémám van. Egyre inkább igazat adok neki.

Az autópálya. A valamiért (állítólag, mert nem fejezték be) mindig szinte tökéletesen kihalt autópályája Magyarországnak. Az autópálya, ami annyira eseménytelen, hogy meghalsz az unalomtól. Szó szerint. Mindig a nácik jutnak eszembe, meg ahogy Tölgyessy Péter az autópályákról magyaráz. Hogy Magyarországon több autópálya épült, mint Ausztriában vagy Szlovákiában. Hogy nem olyan könnyű elvenni mindent és odaadni másnak. Mert az autópálya építéshez is érteni kell. Hogy Orbán két évig nem épített autópályát, mert nem tudta hazai vállalkozóval építtetni.

Közben este lett.

A Portishead feszült, de mégis kellemes, lágy zenéje gonoszul altatott. Minden pillanat növekvő esélyt kínált az elalvásra. A figyelmem szakaszos lett, mint a csíkok középen.

Ha kipihentebb vagyok, talán hamarabb észreveszem.

Mit keresett az úton? Mikor feltűnt a fényszóróban, már voltaképp halott volt. Mi volt az? Róka? Kutya? Macska? Mintha láttam volna a tekintetét. Mintha nem tudta volna, mi vár rá a következő pillanatban. Hogy vége. Mintha örült volna, vagy legalábbis próbált volna szimpatikus arcot vágni. Talán tudta, hogy nem kéne ott lennie. Akár nevetséges is lehetne. Az ütközés hangja nem volt az. Átmentem rajta. Nem szenvedett sokat. Legalábbis remélem, hogy nem élte túl. Nem álltam meg, hogy megnézzem. Túl veszélyes lett volna. Még a végén elüt valaki.

Csak mentem tovább, nem sokkal, épp a megengedett maximális sebességgel, de mégis, egy emberhez képest, meg ahhoz képest, hogy tulajdonképpen csak ültem kissé álmosan egy kasztniban, aminek csak könyörtelen fényszóróit láthatta az, aki kívülről nézte a száguldó Turbót, szóval ahhoz képest iszonyatosan, groteszkül gyorsan mentem. A Portishead énekelt, de már nem élveztem. Hogy kapcsoljam ki? Hogy romolhat el egy délután ilyen gyorsan? A düh és a szégyen hullámai öntöttek el. Miért van az, hogy amikor azt gondolná az ember, még ha egyébként erre sok oka nincs is, de mégis, talál rá okot, hogy azt gondolja, hogy a világ valamiképp rendben van, miért van az, hogy az égből mindig kinyúl egy hatalmas kéz, megfogja a tarkójánál fogva a fejem, és belenyomja az arcom a sárba?

Vissza kellene menni. Hogy menjek vissza? Mit csináljak, vigyem állatkórházba a tetemet? Vagy ha túlélte és elkezdett bevánszorogni az erdőbe, találjam meg a vércsíkot követve, és öljem meg? Hogyan? Mit kell ilyenkor csinálni? Mi van, ha, miközben téblábolok a sötét autópályán a mobilommal világítva, kutatva azt, amit nem akarok meglátni, a nemrég megelőzött kamion kérdés nélkül átgázol rajtam?

Folytattam tovább az utam az éjszakában. Miközben egy másik élőlény, aki majdnem végigcsinálta a napját, már soha többé nem kel fel. Nem látja meg május 11-ét. Talán várja valaki. Talán az autópálya melletti pihenőben állt meg a gazdája, épp észrevette, hogy elkóborolt a házikedvence, amikor elgázoltam.

Elütöttem. Gyerekkorom óta nem öltem meg állatot. Még véletlenül sem. Az úttest közepén totyogó galamboknál reflexből lassítok. Bogarakat sem szívesen csapok le, a döglegyeket is igyekszem kitessékelni, a porszívózáskor komoly lelki tusával rombolom szét a pókok építményeit. Kerülöm a tekintetüket.

A zene megy tovább. Az ütközés zaját hallom a Portishead dobjaiban. A fényáradatban a kikerekedett szempár be-bevillan. Elhaladok egy karambol mellett. Tűzoltók, mentők intézkednek. Egy üres hordágyat látok. Miért kellett találkoznunk? Hogy éljem tovább így az életem?

Talán túlélte, gondolom. Valahogy túlélte. Épségben túlélte.

Amikor megérkezem, megnézem a nyomokat. Nem vészes. Az első szélvédő elmozdult, de vissza lehet pöccinteni. Bárcsak mindent ilyen könnyen vissza lehetne pöccinteni.

Mi van, ha mégsem történt olyan óriási baj, mantrázom keserűen. De az ingatag lábakon billegő remény alól kirúgja a széket, amikor látom, ahogy a kutyáim a kocsi kerekét szagolgatják.

Éppolyan lelkesen, fényes szemekkel, mint reggelente, mikor megkapják a nyershúsadagjukat.

Borítókép: Illusztráció / fotó: Silas Stein / DPA / dpa Picture-Alliance via AFP