„Wandering stars,
For whom it is reserved
The blackness of darkness, forever”
– Portishead: Wandering Star
Vasárnap gyönyörűnek tűnt az autó, ahogy a sarki Alza előtti parkolóhelyen állt. Még sosem láttam szépnek. Vagy még sosem vallottam be magamnak. Szinte hangosan kimondtam, amikor ránéztem. Gyerekkoromban imádtam a matchboxokat. Most úgy csodáltam, mint amikor a kisúji játékboltban kiválaszthattam egyet, amit nagymamám megvett nekem születésnapomra. Milyen szép autó, és az enyém, gondoltam, mikor óriási gyerekkezemmel tologattam a szőnyegen. Milyen szép autó, és az enyém, gondoltam, mikor a slusszkulcson megnyomtam a zárat nyitó gombot. Áramvonalas, szürke, Turbo. Persze, soha nem vallottam volna be másnak ezt a büszkeséget, hogy a fejemben John Deacon hangja szólalt meg: I’m in love with my car.
Kellemes útnak ígérkezett, habár kicsit fáradt voltam, és lusta a buszozáshoz. Nem siettem és nem is igazán volt nyomós okom, hogy elérjem az úticélom, csak minél hamarabb pihenni akartam, a családommal lenni.
Zenét hallgattam útközben, néha már csak ezért is úgy gondoltam, megérte megvenni: baromi jól szól minden odabent. Iszonyatosan jó kombó a lezárt tér ezekkel a hangfalakkal. Emlékszem, a nap lemenőben, de nem tűzött a szemembe, csak az alkonyi fények – narancs, rózsaszín, kék, szürke és fekete – keveredtek egy cikornyásan kivilágított kamion világításával, amit épp megelőztem, mikor épp azon ábrándoztam, milyen jó novellát lehetne írni csak a fényekről. Egy novellát, amiben mondjuk elrabolhatna egy UFO. Annak is milyen szép fényei lennének.
Közben szólt a Portishead, amit általában nem szoktam hallgatni, de most megtetszett. Amikor a csúcson volt a népszerűségük, valahogy nem akartam részt venni a rajongásban, nem tudtam felszabadultan átadni magam az áradatnak. Most, szinte lopva, hiszen senki nem fog rajtakapni, hallgatom őket, és mosolygok, mikor rájövök: tulajdonképpen ez az én zeném. Hát igen, a felszabadultság megélésével a pszichológusom szerint problémám van. Egyre inkább igazat adok neki.
Az autópálya. A valamiért (állítólag, mert nem fejezték be) mindig szinte tökéletesen kihalt autópályája Magyarországnak. Az autópálya, ami annyira eseménytelen, hogy meghalsz az unalomtól. Szó szerint. Mindig a nácik jutnak eszembe, meg ahogy Tölgyessy Péter az autópályákról magyaráz. Hogy Magyarországon több autópálya épült, mint Ausztriában vagy Szlovákiában. Hogy nem olyan könnyű elvenni mindent és odaadni másnak...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.