Végre, megöregedtünk!

Megmérem a vérnyomásomat. Százötvenkettő, százhárom, hetvenkilenc. A nyitott vérnyomásnaplón a kék toll arra vár, hogy a szürke négyzetbe beírjam a számokat. Két ujjal fölcsippentem. Visszaejtem. Inkább a fekete papírtollat választom, amin alig olvasható a hotel neve, ahonnan elhoztam. A huszonhatos sorszámú „reggeli fölső vérnyomás” fantázianevű négyzet közepébe szúrom a reklámtoll hegyét, de ezzel sem írom be, hogy százötvenkettő, százhárom, hetvenkilenc. A kék mellé dobom. Nyomában szabálytalan fekete pötty marad a papíron. Kikapcsolom a gépet, újra bekapcsolom. Újra megmérem a vérnyomásomat, mintha ezzel semmissé tehetném a korábbi eredményt. Száznegyvenhárom, kilencvennyolc, hetvenkilenc. Ez már jobban tetszik. Végül a kecsesebb, kék tollal iktatom az eredményt.

Magamban elmosolyodok, mert eszembe jut, most olyan vagyok, mint a Mama.

Látom magam előtt gyerekként, ahogy télen vérnyomást mér a kisszobában. Mint beavatatlan a távoli, érthetetlen rítust, úgy figyelem a mozdulatait. Fölszakítja a tépőzárat, a puha fölkart bebújtatja a mandzsettába, visszazárja a tépőzárat és ölébe ejti a kézfejét. Hiányzik róla a bal gyűrűsujj, de ezt már megszoktam. Most is hallom a kis ballon egyenletes szuszogását, ahogy jobb kezével, hiszen balkezes, fölpumpálja a mandzsettát. A mutató már a piros zónában kapaszkodik.

A kisszobában borzasztó meleg van, mert az öregek fázósak. Lobog a lignit az örökégő kályhában. A dohányzóasztalon üvegkancsó, benne állott, szobameleg víz. Az öregek félnek a hideg víztől. A kancsó tetején csipke, mellette két megvakult üvegpohár. A dohányzóasztalt akkor még kisasztalnak hívom. Még nem tudom, van olyan szó, hogy dohányzóasztal. Miért lenne? Itt senki se dohányzik, legfeljebb cigarettázik vagy cigizik. Sok mindennek más neve van még, de a vérnyomás akkor is vérnyomás.

Magas, mondja a Mama. Úgy képzelem, sóhajt is hozzá. Erre nem emlékszem, de sóhajtania kell, hiszen a magas vérnyomás nem játék. Aztán megméri a Tata vérnyomását. Negatív. A Tatának gyakorlatilag nincsen vérnyomása. A Mama csalódott, új áldozat után néz. A kisszoba gutaütött melegében minden fölnőtt karját sorra átöleli a mandzsetta. Szorgalmasan szuszog a ballon, a Mama még lelkesebben sóhajtozik. Magas, magas, magas. A szertartás végén, az úrfelmutatás helyén előkerülnek a gyógyszerek. A családban az édesanyák a következő évtizedekben úgy ropogtatják a vérnyomáscsökkentőt meg az idegcsillapítót, mint nyulak a szénaszagú nyúltápot.

Mert idegesek. Ha fúj a szél...