Nem tudja, hová indultunk el otthonról. Mintha évek óta bolyonganánk. Beszorultunk a saját világunkba, sötét van. Bizakodik, aztán összetörik, lelkes, és megtörik, mérges, nem, már nem mérges, a demensek felejtenek. Megáll, mereven néz maga elé. Új arca lesz, homályos kontúrok, csodálkozó tekintet, fátyolos gombszemek. Merre van a templom? Milyen templom, nem kapcsolok. Ahol lehetne még gyónni. Legszívesebben egész nap gyónna, nekem mondja, pedig jó lenne, ha egy papnak mondaná. Egy pillanatra megint néma lesz, kérdezgetem és próbálom emlékeztetni, miért és hová indultunk el otthonról. A szentlélek lehet, mi más lenne, megnyúlik az orra, valaki beleköltözött a testébe, ez nem anya, ez valaki más, vagy a régi anya, a gyerekkora. Szájat és szemet cserél. Kócos és céltalan lesz, motyog. Beszél a szája, mondana valamit, hang is jön, de nem értem őt. Anyu eltűnt, vissza kéne hoznom, mert az aluljáróban egyre csak kialszanak a fények, pislákol két neon, és eltűnnek köröttünk az emberek.
Állunk és várunk, hogy anyám újra emlékezzen. Bízom benne, hogy visszatér magához, pár éve volt ez először, ültünk a balatoni házunk hátsó kertjében, beszélgettünk, még kicsik voltak a gyerekek, ott kártyáztak mellettünk, és anyunak elcsuklott a hangja, kereste a szavakat, valami egészen egyszerű kérdésre hirtelen nem tudott válaszolni, hol vetted azt a finom kolbászt tegnap. És néma csend lett, nem vettem, de vetted. Nem tudom, nem emlékszem. Milyen kolbászt?
Telefonfülkék állnak egymás mellett sorban a sötétkékre festett falnál, ott lógnak az üvegkalitkában a telefonkagylók. Mindet betörték. Kétforintossal működnek, neveti el magát anyu.
A fény felé mutat, felemeli a karját: ott kéne lennie a kijáratnak a templom felé.
Ott a trafik, az újságos, az eklézsia, a könyvtár, a múzeum.
Hosszú, kattogó mozgólépcső visz minket le a peronokhoz. Utazás a föld gyomrába, anyu szorong, nekem sem esik jól. Még gyerek vagyok, szorítom a kezét, bejöttünk a belvárosba. Mászkálunk a Váci utcán, a vásárlás után a belvárosi templomban megnézzük a barokk oltárt és a márványszobrokat. Veszünk egy blúzt és egy új, lakkos cipőt az iskolai ballagásra. Kapok fagyit. Rózsaszín a plafon, piros táblák, alumínium csövek fogadnak, alagutak és több száz vezeték. Fúj a meleg metrószél odalent, kapaszkodni szeretnék, mindjárt elemel minket, fanyar vonatszaga van a huzatnak. Égett gumiszag, vasbűz.
Fogom anyu kezét, egyhelyben toporgunk. Nem mozdulunk meg, várjuk a metrószerelvényt a huzatban. Az idő egy kimerevített páncél rajtunk. Elveszítjük a kapcsolatot a világgal, mintha ez is az eksztázis része lenne. A memória világokat köt össze, és én ott vagyok anyám hasában, érzem a köldökzsinórt, csukott szemmel, a magzatvíz melegét, és a vastag, kék erek lüktetését. A demenciában újrakezdődik velünk az élet.
Egy pékség és a szürke falú, lehugyozott, lelakatolt vécéajtó. Piros, acélszínű csempék, színes a kijárat, vadonatúj márványkövezet, barna padló és vastag, csillogó oszlopok: az egyik aluljáró a gyerekkora, a másik a valóság. Az itt és most időkupolája.
Egymásra zúdulnak az évek, a föld alatti utazások, az utasok, a táskák, az edzések, a vizsgák, a metrókocsi neonlámpája, uzsonnáscelofán, a hangosbemondó, tornacipő, úszódressz, a megállók nevei. Határ út. Kőbánya. Üllői út. Klinikák. A kapaszkodó hideg fogantyúja, érzem és belém nyilall. Tömve van a szerelvény. A testek kupolája, izzadságszag. Telefonoznak mellettünk, csókolózik egy pár, bámulja a fiatal lányt. A fenekét, a mellette álló melleit. Ilyen közel még nem volt idegen nőhöz, kibuggyan a nyála.
Anyu befogja a fülét, beledugja a hüvelykujját, pedig régen nem így csinálta, semmi sem ugyanaz, furcsák a mozdulatai. Aztán becsukja a szemét, koncentrál. Kinyitja, újra körbenéz. Megvagyok, mondja és hangosan felnevet.
Anyám piros lesz, izgatott, mint egy gyerek, halkan, elnyújtva beszél.
Hol vagyunk?
Jó, hogy eljöttél velem! Fél.
Megforgatom, és elmagyarázom újra, milyen nap van, május, mi a feladat, hová megyünk. Érik a szamóca, sok porcukorral esszük. Megkérem, hogy nézzen körbe, na, megismered? Sokszor jöttünk erre. Igyekszek különösen kedves lenni vele, a Jégbüfé a varázsszó. Ő is próbálkozik, nagyon szeretné tudni, miért van itt a metróban, hová tartunk, mi ma a dolga. Kicsit eltéved, annyi baj legyen. Elveszíti a fonalat. Zavart lesz a nézése, a beszéde, dadog. Nézegeti az óráját, a ridiküljét szorítja, ami tárva-nyitva van, a karóráját nem tudja leolvasni, körülbelül fél éve már egészen egyértelmű volt, hogy kihagy az agya, hogy dadog, keresi az elgurult szavakat, és már majdnem a nyelvén van. Rossz misére megy, nem talál oda az orvoshoz. Kotorászni kezd a ridikülben a telefonja után, onnan talán megtudhatja az időt, és megtudhatja, milyen az időjárás. A legfontosabb és legbiztosabb pontok az életében: a meteorológiai jelentések.
Naponta többször elmondja, milyen idő lesz. Ismétli nekem és figyelnem kell, reagálnom valamit, vegyél fel szvettert, mérges és kiabálni is szokott, ha nyüstölöm, hogy mozduljon ki. Néha már elfelejt kinézni az ablakon, befelé él hónapok óta. Sötétben, úgy, hogy egyre halványulnak a fények a szemében, a szája alig mozog, szuszog is, levegő után kapkod.
Az aluljáróban kialszanak a neonfények, amíg ott toporgunk, két elveszett ember, én nem vezethetem ki őt. Hát az én anyám mindig tudta az utat, bárhova odatalált, kamaszkorában bejárta Hollandiát, mindent és mindig jobban tudott nálam, ő ment elöl és én csak követtem, feladatokat kaptam, és kiskatona módjára jártuk a várost, a piacot, a macskaköves, kisvárosi utat, az építkezéseket, a kertet, a tó környékét, a botanikus kertet, a fenyvest, idegen városokban és idegen metrókban is bármikor eligazodott.
Még sötétebb lesz, a sarokban valaki fekszik a földön. Zacskóból kiflit majszol, mellette egy juhászkutya lógó nyelvvel. Egy hajléktalan, aki ránk szól, hogy menjünk már valamerre, mit bámészkodnak? Hé, ott ketten, a két hölgyike! Hová mennek? Baj van? Csend lesz, aztán folytatja, egyre hangosabban, mert nem válaszolunk neki, mintha egy búra mögül érkezne a rekedt hangja, mintha egy másik világban lenne, nem a mienkben.
Visszatér az emlékezet. Anyu megmozdul, vidám lesz az arca. Itt van mellettem, ő az.
A neurológiára megyünk, a Klinikáknál szállunk le. Jönnek a kéregetők, anyám odaadja az egyiknek az egész nyugdíját, amit félretett. Mire észreveszem, elrohannak.
Borítókép: Illusztráció, ablak, homály, pára / fotó: Peter Evans / Connect Images / Connect Images via AFP
Bejelentkezés