Nem tudja, hová indultunk el otthonról. Mintha évek óta bolyonganánk. Beszorultunk a saját világunkba, sötét van. Bizakodik, aztán összetörik, lelkes, és megtörik, mérges, nem, már nem mérges, a demensek felejtenek. Megáll, mereven néz maga elé. Új arca lesz, homályos kontúrok, csodálkozó tekintet, fátyolos gombszemek. Merre van a templom? Milyen templom, nem kapcsolok. Ahol lehetne még gyónni. Legszívesebben egész nap gyónna, nekem mondja, pedig jó lenne, ha egy papnak mondaná. Egy pillanatra megint néma lesz, kérdezgetem és próbálom emlékeztetni, miért és hová indultunk el otthonról. A szentlélek lehet, mi más lenne, megnyúlik az orra, valaki beleköltözött a testébe, ez nem anya, ez valaki más, vagy a régi anya, a gyerekkora. Szájat és szemet cserél. Kócos és céltalan lesz, motyog. Beszél a szája, mondana valamit, hang is jön, de nem értem őt. Anyu eltűnt, vissza kéne hoznom, mert az aluljáróban egyre csak kialszanak a fények, pislákol két neon, és eltűnnek köröttünk az emberek.
Állunk és várunk, hogy anyám újra emlékezzen. Bízom benne, hogy visszatér magához, pár éve volt ez először, ültünk a balatoni házunk hátsó kertjében, beszélgettünk, még kicsik voltak a gyerekek, ott kártyáztak mellettünk, és anyunak elcsuklott a hangja, kereste a szavakat, valami egészen egyszerű kérdésre hirtelen nem tudott válaszolni, hol vetted azt a finom kolbászt tegnap. És néma csend lett, nem vettem, de vetted. Nem tudom, nem emlékszem. Milyen kolbászt?
Telefonfülkék állnak egymás mellett sorban a sötétkékre festett falnál, ott lógnak az üvegkalitkában a telefonkagylók. Mindet betörték. Kétforintossal működnek, neveti el magát anyu.
A fény felé mutat, felemeli a karját: ott kéne lennie a kijáratnak a templom felé.
Ott a trafik, az újságos, az eklézsia, a könyvtár, a múzeum.
Hosszú, kattogó mozgólépcső visz minket le a...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.
