Orfeusz

Az első hangszerem nevét Orfeuszról, a vadakat terelő juhászról kapta. Orfeuszról, aki énekével fákat mozgatott meg, sőt sziklákat is, lecsillapította még a tengert is. A lantját az igazi apjától, Apollóntól kapta, mint most olvasom. Én is apától kaptam az Orfeuszt, három darabban. Egyik nap hazahozta a piacról. Akkor már gitározni akartam. Engem is megmozgatott, lecsillapított a húrok zengése, ahogy Hádészt és Perszephonét, meg az egész alvilágot elnémította a monda szerint, mikor lement Eurüdikéért, a halott feleségéért. Nagyjából akkor kezdtem el gitárra járni, amikor ezeket a történeteket először hallottam. Azt láttam, hogy sokan lehetségesnek tartják megtanulni, talán nekem is menne, gondoltam. Akkor még a fociedzések és hittanórák is zajlottak, de mivel minden kedden és csak kedden volt, ezek elmaradtak.

És elkezdődött a gitározás.

Hazudnék, ha azt mondanám nem játszott szerepet a döntésemben, hogy a fociedzésekből és hittanórákból nem láttam annyira egyenesen következni, hogy egyszer, ha jól csinálom, bizonnyal széttépnek majd a nők. Miért téptek volna szét, ha én keresem ki leghamarabb a Bibliából a megfelelő idézetet, de a fociedzésen is csak fiúk voltak, izzadt kamaszok, ma már tudom, hogy a focival kapcsolatban tévedtem, de összehasonlíthatatlanul egyértelműbb volt, hogy a gitározás mágikus tevékenység, ami vonzza a lányokat, hiszen láttam egy táborban a gitáros fiút, Homonnai Zsoltot elismerő, csodáló tekinteteket. Miközben lapozgattam a füzetét, amiben a különféle dalok szövegei és akkordjai voltak körmölve tollal, arról ábrándoztam, hogy egyszer engem ül körbe a sok ember, és kérik a dalokat, és én odalapozok, vagy tudom fejből. Másfelől a gitározás, megtanulni gitározni, az magányos tevékenység, és talán egyre inkább vágytam a magányra, a saját zajokra.

Van, amikor azt gondolom, hogy apa komolyan tudta venni. Ő is járt zongoraórákra, de egy idő után bármit megtett, csak ne kelljen ott lennie. Például elment a zongoratanárának a postára, ilyesmiket. Nagypapa zenetanár, kántor volt. Azt hiszem, csalódás lehetett, hogy apát nem érdekli a zene. Pedig érdekelte. Vagy hogy nem volt tehetséges. Pedig talán az volt, csak nem zongoraórákat akart venni, hanem elektromos gitárt nyúzni.

Mi is, a bátyám meg én, csak zajongani szerettünk a triangulummal, a furulyával meg a harmóniummal. Elviselhetetlen zajt csiholni. De az talán elég, ha egy gyereken vagy bárkin azt látjuk, hogy valami elbűvöli. Még ha zajos is lesz a végeredmény. Talán csak irányba kell rakni a zenét. Minden hangszer elbűvölt minket. Emlékszem, amikor életemben először levetettünk egy gitárt a falról, és az ágyra fektetve, mint egy citerát, az üres húrokat birizgáltuk. Apát is elbűvölte a zene. Az alvást és a zenét, talán ezt a kettőt szerette a leginkább. Vajon miért? Eszképizmusból?

Az, hogy nem egy rendes gitárt vett, a bátyámnak meg semmilyen gitárt, hiszen ő nem gitárórára járt valamiért, hanem dobolni, ő a saját félretett pénzén, magának vett elektromos gitárokat, előbb egy Musimát, aztán egy Epiphone Les Pault, szóval az, hogy én meg apától kaptam, de egy pocsék gitárt, megint csak mit jelent. Lehetetlen volt behangolni, lehetetlen volt lejátszani rajta bármit, recsegett, nyeklett-nyaklott.

Ilyenkor a szülők nem akarnak sok pénzt rááldozni, nehogy kárba menjen a befektetés, ami érthető, másfelől meg az embernek elveszi a kedvét az egésztől. Esélye sincs, hogy jó legyen. Akkora volt az a gitár, mint én. Nem volt tokja sem, csak kézben vittem magammal, mint egy puskát, a gitárórákra. A gitártanár úgy nézett a hangszeremre, mint egy elütött macskatetemre az úton. Általában inkább odaadta a sajátját, hogy azon játsszam el a Carcassit, meg a többi klasszikus darabot, amiket egyébként szerettem, mint minden zenét. Magát a zenét szerettem. Ízlés nélkül, bármit élveztem. De azért én inkább már az Ember tervezt szerettem volna a Tankcsapdától. Ezt egyébként nem mertem mondani, mert egyszer épp nekem panaszkodott arról, hogy az egyik tanítványa ilyen igénytelenséget akar. Az nem zene, hanem zaj, mondta undorodva. Nem mertem előhozakodni vele, hogy tulajdonképpen szerintem is egész jó a Tankcsapda. Mit nem adtam volna, ha megmutatja, hogyan kell sikítania az akusztikus gitáromnak úgy, ahogy Cseresznye Les Paulja sikít a Lopott könyvek szólójában.

Sokáig fogalmam sem volt, hogy az akusztikus gitárral ez soha nem fog sikerülni. Hogy nincs semmi esélyem elérni ezekkel az eszközökkel azt, amit akarok. Csak gitároztam délutánokat az Orfeuson, aztán egyik karácsonykor a karácsonyfa mögött az érthetetlenül sok és jó ajándék mellett még egy gitár is ott volt betámasztva a szekrény mögé, fekete tokban. Még mindig megvan (az Orfeust kidobtam), habár ez sem volt jó gitár a tanár szerint, és ha most ránézek, értem, miért. Nem egy százasért vették három darabban a piacon, de épp a felébe került annak, amennyit egy minimálisan jó gitárra kellett volna költeni. Engem ez nem érdekelt. Habár az zavaró volt, hogy a fellépéseken a gitártanár merő jószándékból és igényességből odaadta a saját spanyolgitárját, hogy játsszak azon. Viszont az enyémmel ellentétben, az szépen le volt lakkozva, következésképp makacsul csúszott a műszálas ünneplő nadrágomon, izgalmasabbá téve a műsort.

Tényleg szebben szólt rajta minden. De én a sajátomat szerettem.

Azt, hogy a fogólapon látni a sok gyakorlás nyomát. Hogy pontosan nyomon lehet követni, az ujjaim hol, melyik hangot fogták le a leggyakrabban. Ezen a gitáron írtam meg életem első dalait, ezen a gitáron vettem fel életem első nagy szerelmének a kedvenc zenekaraim általam valahogy leszedett dalait. Minden ezen a gitáron kezdődött, ezen a névtelen fadarabon, amibe valamikor belevéstem a nevem, mert annyira szerettem. Ami ugyan eggyel jobb volt, mint az Orfeus, de még mindig igaz volt rá, hogy ha ezen valaki el tud játszani egy dalt, akkor bármilyen másik gitáron becsukott szemmel, részegen is. Ott áll most is a szobámban, nincs már húr rajta, pedig vettem rá egy hangolókulcs-készletet, de valamiért nem raktam fel rá. Lusta vagyok hozzá, de nem is vagyok hangszerész, egy hangszerész viszont, félek, kinevetne, ha meglátná, és azt nem élném túl. De, túlélném. Csak fájna. És talán most már elég a jelenléte is. Kiszolgálta az idejét. Mint egy hűséges kutyával, hangok nélkül is értjük egymást.

Borítókép: Peter Paul Rubens: Orpheusz és Eurüdiké Plútóval és Proserpinával / fotó: Bridgeman Images / Bridgeman Images via AFP