Téglák

„Csak nyisd ki nekik a kaput. Majd ők tudják a többit. Téglát hoznak, sokat. Csak mutasd meg, hova borítsák, neked nem lesz vele gondod.” A feleségem intézett mindent. Ketten jönnek, egy inkább hatvanéves, ősz hajú, és egy fiatal, harminc körül lehet, szakállas, mosolygós. Az öregebb a főnök, mutatja a kezét, fel van dagadva. „Csak nyisd ki nekik a kaput. Neked semmit nem kell csinálnod.” Sajnos nem tudok pakolni, mutatja a kezét a Főnök, két napja vették le a gipszet, hat hétig rajta volt, az unokámmal játszottam. Jó nagy buli volt, kergetőztünk. Nincs kérdésem, pedig lehetne. Hogy például a majdnem két hónapja eltört kezéről miért csak most értesülünk. Nem jelentett volna nagy változást, csak lélekben jobban rákészülök a hétszáz mázsa tégla lepakolására.

Mikor beállnak a garázzsal, elkezdjük. A társam megmutatja a trükköket. Hogy kell rakni, hogy ne dőljön le. Így az egyik tégla szorítja, nyomja, összefogja a másikat, mondja. Aztán hirtelen témát vált. Megvan még az a diszkó, kérdezi, miközben az öreg leül egy kertiszékbe, és telefonálni kezd. Az Üveg? Az! Megvan még. Azt mondják, hogy régebben nagy szám volt. Mindegyik fala üvegből volt, csődültek a környékből minden pénteken bulizni a fiatalok. Aztán feljelentették, hangszigetelni kellett, de a neve maradt. Óu, de sokat jártunk át, mosolyog a félmeztelen, bivalyerős, de nagy hasú srác. Elmerül az emlékeiben. Honnan jártatok, kérdezem tőle. Mondja a város nevét. Szeretsz ott lakni? Persze, hogy szeretek! Mindent ismerek ott! Az a hazám! Látom, hogy még folytatná, próbálja megfogalmazni, miért szereti épp azt a települést. Voltál már ott? Nem, mondom neki. Pestiek vagytok, mi? Bólintok. És miért éppen itt vettetek házat? Véletlenül. Véletlenül vettetek házat? Elég volt a zajból, a feleségem egyik tanítványa épp eladta ezt. Nem volt annyira drága. Jó környék, mondja a Főnök.

És ti miből éltek? Én gitárt tanítok, mondom. A segítőm arca felderül. Te tudsz gitározni? Á, kolléga! Miket játszol? Klasszikusokat? Dzsesszt? Rockot? Vannak gitárjaid? Miközben rakodjuk a téglát a tűző napon, én remegő kézzel igyekszem tartani a tempót, ő pedig egyre lelkesebb. Mikor megkérdem, ő hol tanult, a Főnök felröhög. Nekem hallásom van, tanár úr, mondja alázatosan, de büszkén. A Főnök is mondja...