„Csak nyisd ki nekik a kaput. Majd ők tudják a többit. Téglát hoznak, sokat. Csak mutasd meg, hova borítsák, neked nem lesz vele gondod.” A feleségem intézett mindent. Ketten jönnek, egy inkább hatvanéves, ősz hajú, és egy fiatal, harminc körül lehet, szakállas, mosolygós. Az öregebb a főnök, mutatja a kezét, fel van dagadva. „Csak nyisd ki nekik a kaput. Neked semmit nem kell csinálnod.” Sajnos nem tudok pakolni, mutatja a kezét a Főnök, két napja vették le a gipszet, hat hétig rajta volt, az unokámmal játszottam. Jó nagy buli volt, kergetőztünk. Nincs kérdésem, pedig lehetne. Hogy például a majdnem két hónapja eltört kezéről miért csak most értesülünk. Nem jelentett volna nagy változást, csak lélekben jobban rákészülök a hétszáz mázsa tégla lepakolására.
Mikor beállnak a garázzsal, elkezdjük. A társam megmutatja a trükköket. Hogy kell rakni, hogy ne dőljön le. Így az egyik tégla szorítja, nyomja, összefogja a másikat, mondja. Aztán hirtelen témát vált. Megvan még az a diszkó, kérdezi, miközben az öreg leül egy kertiszékbe, és telefonálni kezd. Az Üveg? Az! Megvan még. Azt mondják, hogy régebben nagy szám volt. Mindegyik fala üvegből volt, csődültek a környékből minden pénteken bulizni a fiatalok. Aztán feljelentették, hangszigetelni kellett, de a neve maradt. Óu, de sokat jártunk át, mosolyog a félmeztelen, bivalyerős, de nagy hasú srác. Elmerül az emlékeiben. Honnan jártatok, kérdezem tőle. Mondja a város nevét. Szeretsz ott lakni? Persze, hogy szeretek! Mindent ismerek ott! Az a hazám! Látom, hogy még folytatná, próbálja megfogalmazni, miért szereti épp azt a települést. Voltál már ott? Nem, mondom neki. Pestiek vagytok, mi? Bólintok. És miért éppen itt vettetek házat? Véletlenül. Véletlenül vettetek házat? Elég volt a zajból, a feleségem egyik tanítványa épp eladta ezt. Nem volt annyira drága. Jó környék, mondja a Főnök.
És ti miből éltek? Én gitárt tanítok, mondom. A segítőm arca felderül. Te tudsz gitározni? Á, kolléga! Miket játszol? Klasszikusokat? Dzsesszt? Rockot? Vannak gitárjaid? Miközben rakodjuk a téglát a tűző napon, én remegő kézzel igyekszem tartani a tempót, ő pedig egyre lelkesebb. Mikor megkérdem, ő hol tanult, a Főnök felröhög. Nekem hallásom van, tanár úr, mondja alázatosan, de büszkén. A Főnök is mondja: Lajosnak a vérében van. De nekik mindannyiuknak. Hallod, milyen gitárjaid vannak?, kérdezi Lajos. Hallod, amikor végeztünk, megmosom a kezem, aztán játszok valamit az egyik gitárodon. Félni kezdek. Egyfelől azért, mert nem akarom beengedni a házamba. Másfelől pedig azért, mert biztos vagyok benne, hogy jól játszik. Ami nem is volna baj, hiszen annyian jól, sőt jobban játszanak, mint én. De hogy egy segédmunkás jobban játsszon, az sok volna. Mi lesz, ha ez nem csak számomra, de neki is egyértelmű lesz, mikor egy virtuóz, spanyolos akkordfutam végigpötyögése után megkér, hogy én adjak elő. Gátlásos vagyok: akkor tudok a legjobban, ha senki nem néz.
A nap kíméletlenül tűz ránk, a téglából kábultan száll a por. Talán sosem végzünk a pakolással. De egyszer csak eljutunk az utolsó tégláig is. Hátha elfelejtette. Már megy is, lelkesen mossa a kezét. A Főnök rám kacsint. Tavaly karácsonyra vettem neki egy spanyolgitárt, mondja. Megadom magam. Kihozom neki az egyik gitáromat. Lajos elveszi. Jaj, de szép gitár, kolléga, mondja. Játszani kezd. Kiderül, valóban ügyes. Hallatszódik, hogy két órán keresztül pakoltuk a téglát, néha elakad, de szépen játszik, és közben engem néz, szívből mosolyog. Nincs gúny a mosolyában, a zene miatt mosolyog. Én is. Játszik klasszikus darabokat, néha énekel is hozzá, egy nagyon szép népdalt is. Azt mondja, egy hónapja nem vette elő a gitárt. Mióta meghalt a keresztapja, aki a fogásokra tanítgatta. Ez volt a kedvenc dala.
Borítókép: Spanyol gitár / forrás: Wikipedia
Bejelentkezés