Kertészkedési tippek a választásokig és tovább

Diocletianus római császár imádta a káposztát. Minden formában, sülve, főve, savanyítva, borral és liburniai olajjal meglocsolva. Még főzeléknek is. A lányom szerint persze csakis azért, mert neki nem az óvodai menzán főztek.

A legenda, vagyis a római történetírók szerint a káposzta annyira fontos volt neki, hogy még a császári trónról is lemondott. Visszavonult a palotájába, és haláláig a kertészkedésnek élt: káposztát termesztett. Na, ja. Mikor visszahívták a trónra, állítólag azt mondta: ha látnátok salonai kertemben a káposztát, amit saját kezemmel ültettem, ilyesmi eszetekbe se jutna.

Palotájának falai ma is állnak Splitben: köréjük és beléjük épült a történelmi óváros. Ha ma a spliti utcák fényesre koptatott kövein lépkedsz, könnyen megeshet, hogy ősi káposztaföldek fölött lépkedsz.

Visszavonulni, hagyni a mocskos közügyek mosott ruháit másra. Csábító gondolat nemcsak az ókori Salonában, az Adriai-tenger partján, de itt és most, Szeged-Szentmihályon, a Tisza holtágának partján is.

Műveljük kertjeinket!

(Az olvasót ezen a ponton figyelmeztetem, hogy a szövegben hemzsegnek az irodalmi közhelyek. Megértem, ha unja, és inkább elmegy kommentelni.)

Hiába szeretem a Candide-ot, úgy is mint a gonzó újságírás előképét, sokáig nem tudtam komolyan venni a végét. Se szó szerint, se átvitt értelemben. Szó szerint túl sokan gebedtek bele körülöttem a kertészkedésbe, az úgynevezett fóliázásba, átvitt értelemben pedig önfeladásnak éreztem a belső emigrációt.

Torkig vagyok persze én is régóta: a megtébolyult, megszottyosodott, agresszív közbeszéddel, közélettel, köznapokkal, hogy a szörny mindent fölzabál körülöttünk és bennünk.

Éles emlék, szinte testi tapasztalat, máig ható szorongás: miután megjelent az első verseskötetem, fiatal költőként rácsodálkoztam, hogy az okosok rémesen el vannak hülyülve. Cibáltak minket az idősb pályatársak, magasról intettek, vigyázz, hova állsz, kit olvasol, hol publikálsz, kivel sörözöl, kivel kefélsz. Oldalt kell választani, nincs harmadik út. És ez csak az irodalmi élet, aminek semmi tétje. A politika, a zsurnalisztika, de sok minden más rosszabb volt már akkor is, sokat is romlott azóta, sokat romlottunk vele mi is.

Minek ragozzam, úgyis érti mindenki. Hiába érti, úgysem változik semmi, úgyis a másik a hibás. Mindig úgy kezdődik, hogy visszalőnek.

Az én megküzdési stratégiám sokáig Beckett volt és a South Park: az abszurd.

Sajnos betegesen érdekelt a közélet, a politika, a...