Egyik reggel arra ébredtünk, hogy eltűnt a folyónk. Lecsordogált, és nem volt többé víz a medrében. A lehajtott fejű néni és a kutyás nő egész nap a vizet kereste, ott bóklásztak a szigetcsúcson, a száraz mederben, a sóderen. Fújt a meleg, tüzes nyári szél a kövek között, a parton már csak a száraz homok terült el kilométereken át. Folyóparti dűnék, kagylóágyások. Récecsalád totyogott a kietlen tájban, hogy igyanak valahol, a gólya hosszú lábain fellépkedett a napraforgóföldekig, a rókavár körül céltalanul keringtek az állatok. Néhány idetévedt sátorozó rugdosta a port. A gémek is szomjazhattak, mert hirtelen szaladni kezdtek a parti víz hullámnyomán, ahol csak száraz, sárga agyag volt, meg homokos sóder. A fák lombja a földet érte, a gyökerük víz nélkül. Mérgesen, mezítláb rohantak el az utolsó horgászok, ottfelejtették a felszerelésüket. Futottak panaszt emelni a folyó eltűnése miatt a szomszéd kisváros hivatalába.
Feljelentjük Poszeidónt! A vizek és tengerek istenét akarjuk, most, azonnal! – kiabálták.
Meg, hogy ehhez joguk van. Feljelentést teszünk!
Csatatér volt a Duna, háború után. Már csak azt láttuk, hogy porzik az utolsó rév motorlapátja. A macskák hiába jártak le inni a kövekhez, a siklók kiszáradtak. Halszálkák álltak ki a sóderből. Még az illegális jachtkikötő sem épült tovább a természetvédelmi területen, aminek az engedélyét a helyi orvos és a polgármesterünk igyekezett letolni még nyár elején a lakosság torkán.
Tűz ütött ki a folyó közepén, kisebb lángok csaptak fel.
Egy közeli motorcsónakos társaság tüzet rakott a folyómederben, és nekiállt az utolsó halászlé megfőzésének.
Így maradtunk víz nélkül három napra.
Egyszer csak a semmiből hatalmas villám cikázott át az égbolton, koromsötét lett utána, szurokfelhők vonultak, mennydörgés, felhőháború.
Nepomuki Szent János szobra állt a falunk központjában, kicsit megkopott rajta a festék, és ahogy verte az eső, a hirtelen nagy zuhatagtól leesett a feje. Megérkezett Poszeidón a Pilis felől. Óriás viharkabátja beterítette az eget. Leszaggatta a kapukat, a tetőkről a cserepet, megtépázta a házakat, annyi esőt hozott, hogy másnap reggelre újra megtelt a meder, feljött a víz a kutakban. Megteltek a derítők.
Először csak csordogált, aztán sodort, hullámzott, a jó öreg örvények is megjelentek a híd lábánál, zuhataggá vált a nyári vízmosás.
„Tájékoztatunk a lakoságot! Ujra elindul a hév rév” – így írta ki reggelre valaki krétával a polgármesteri hivatal hirdetőtáblájára.
Nagyot sóhajtottak a révészek a Katicában, letették a borospoharat, és munkába álltak. Annyira nem tetszett nekik, hogy ilyen gyorsan lett víz a Dunában, víz nem kell, csak bor és sör. A polgármester emberei újra kihordák a betont a kikötő-építkezéshez a vízügyi partiőr szórakoztatására. Ott ült egy kempingszékben és pipázott. Mit érdekelte őt egy illegális építkezés.
Sárika, a nálunk nyaraló pulikutya épp a vasmacskák eledelét nyalogatta, amikor Poszeidón átdobhatta az esőköpenyét a Volga mentére, mert mire mi a gyerekekkel lementünk a kajakokkal a partra, újra sütött a nap. Felvettük a mentőmellényeket. Sárika csónakba ugrott.
Párás örvényekben, madárricsajban tekeregtünk a közeli lápon a világ vége felé.
Reggel a lányom ébresztett. Hatalmas csörömpölés zúgott a konyhában, mikor kinyitottam a szemem. Egy harcsát kaptunk a szomszéd horgásztól, újságolta a családom.
Anya, kelj fel! Ébresztő!
Van víz a Dunában? – kérdeztem félálomban.
De ők csak nevettek. Anya, délig aludtál… fogalmad sincs semmiről.
Kivánszorogtam a fürdőszobába, megnyitottam a csapot. És abban a pillanatban ömleni kezdett a mosdókagylóba az esővíz, túlcsordult a szélén, ki a kőre és tovább. Úszott a fürdő, úszott a kád, és minden szobánkat ellepte egy álombéli zuhatag, aminek semmi, de semmi köze nem volt a valósághoz.
Szent Margitról és a Dunáról álmodtam. Gyerekek, kősivatagban jártam! Elemelkedtünk a földtől, és csak folyt a fekete vér. Nem volt vége az álomnak, mert felébresztettetek. Kár volt!
Volt az álomban egy nagy árvíz. Egy lány imával tartotta vissza a folyót, csakhogy közben egy társa beszédült a mély kútba, ami az udvar közepén állt, úgy megijedt. Margit, így hívták a lányt, épségben kihúzta a novíciát a kútból, akit társai persze mind ottfelejtettek menekülés közben, amikor a hatalmas vízzuhatag átfogta a kolostort.
Mikor erre felébredek, öreg vagyok, vén. A bőröm két számmal nagyobb, lóg a csontokon. Lóg a mellem, a karom. Nincs lábfejem, nem értem. Testem kiszáradt, a gyerekeim felnőttek lettek. Minden mozdulat fáj, az ágyból való felkelés is komolyan igénybe veszi a derekamat.
Borítókép: A kisoroszi szigetcsúcs látképe a Duna alacsony vízállása mellett Nagymaros térségében. Forrás: Lakatos Péter (MTI/MTVA).
Bejelentkezés