Üldözéses nemzetünnep

Irénke a nemzeti ünnepen, kokárdával kabátkáján kinyitja a közösségi házat a telepen. A főnök már előre megmondta, túlórát vagy csúszót nem kap érte, ne is számítson semmi ilyesmire. És ő nem is számít. Pláne az ilyesmire nem. Kis műsort is tervezett, persze, ha eljönnek a gyerekek, akik, meg kell mondani, elég kiszámíthatatlanok. A felnőttek meg pláne azok. Szóval kicsit izgul, imára kulcsolja a kezét az egyik sarokban. Az ima valahogy mindig segít, pedig nem is hisz Istenben igazán, Isten hisz őbenne, szokta mondogatni, de olyankor mindig furcsán néznek rá. Sanda gyanúja szerint azt hiszik, hogy bolond. Ha megtudnák, hogy nyugtatót és hangulatjavítót szed, akkor mit hinnének. Még az állásából is kirúgnák. Pedig ebben a szakmában szinte mindenki szedi. Titokban. A spájzban. Spejzban, ha az jobban tetszik. Ahol meg nincs spájz, hátul a tárolóban. Ahogy ő is. Hátramegy az emeleti tárolóba egy pohár vízzel, és beveszi. Szégyelli. Tisztára, mint egy drogos. A férje ilyenkor röhög rajta, hagyjad már magad, mit jársz hátra gyógyszert szedni, az egész emelet tudja, mi van. Az egész emelet tudja a nemzeti ünnepet is. Mármint, hogy kokárdával kabátkáján túlórázni megy. Ráadásul önszorgalomból. Nevet az emelet, mikor a buszmegállóba indul.

A telep is úszik a vigyorban, de nem törődik vele. Befűt, bekapcsolja az erősítőt, bedugja a hangfalakat. A Petőfi-kép alá teszi. Az asztalokon nemzeti színű terítő, málnaszörp, kis nassolnivaló. A függönyön vízfestékkel festett Pilvax kávéház. A kis Rikárdóval festették a múltkor. Ügyes kezű gyerek, van valami autisztikus beütése, talán ezért lehet jól dolgozni vele. Elég sötét lett a függönytől a terem, de a fene se bánja, holnap úgyis leveszi. Zima néni tántorog be a házba. Mi lesz itt, Irénke? Tudja, március tizenöt. Ja, az ma van?

De szépen mondta, Zima néni, honnan tud maga ilyeneket? Mit tudom én, talán ez az új gyógyszer. A részeges Sima Karcsi is betéved. Azt hallotta, hogy a telepre is bekanyarodik a Békemenet. Röhög. Nagyon vicces, mondja Irénke, ahogy a tegnapelőtti száraz zsemléket csomagolja el Zimának. Panírmorzsának még jó lesz. Ad egy kokárdát Zimának és Sima Karcsinak is. Egy fröccsért majd továbbadom a bolt előtt, vigyorog a férfi. Legalább addig tegye fel, míg odaér. Jönnek a fellépő gyerekek. Nincs itt a Táncsicsunk, jegyzi meg Irénke, de mindegy. A húgára kell vigyáznia, míg a szülők dolgoznak. Feketén dolgozóknak nyista ünnep. Pár szülő azért betéved. Míg megy a műsor, szavalnak a gyerekek, átválogatják a kirakott ruhákat. Irénke súg: „most vagy soha.” Valami konzervje nincs? – harsogja át a műsort Zima, három napja nem főztem semmit. Irénke megremeg. Ne most, nem látja, hogy ünnepben vagyunk éppen? Mit érdekel engem a maga ünnepe? Letépi magáról a kokárdát, a kályhába dobja. Itt már az egész műsor szétesik. Tolcsvay sír a hangfalakból, vele sír pár kisgyerek. Vége.

Viszonylag hamar kint is két fő járőr. Darab. Ahogy a Patrik meglátja őket, rögtön kiugrik itt is a nyitott ablakon, és futásnak ered. Mezítláb. Az egyik rendőr, ilyet még Irénke élőben nem látott, hirtelen mintha utána futna, de két másodperc múlva torpan egyet, á, úgysem érjük utol. El sem akarja kapni, puffog magában a nő. Különben is, a következő nap megint megszökik. Ezek ilyenek. Meg a jegyzőkönyvet kéne írni. Semmi értelme. Máshol meg lehet, hogy pont betörnek, vagy leütnek valakit, ők meg itt futkorásznak egy hülyegyerek után. Viszontlátásra, legközelebb ne is szóljon, ha meglátja. Maguknak? Biztosra veheti, hogy nem.

Borítókép: Illusztráció / fotó: Wikipedia