Még a választás előtt, ugyanezen a helyen a földszintről halált megvető bátorsággal kiugró Dugovics Titusz-imitátornak neveztem azokat, akik a kétharmados Fidesz-uralom támogatójaként lázadóknak gondolták magukat. Valószínűleg hasonló jelző illene azokra, akik, miután évekig szolgálták a hatalma teljében lévő rendszert, most, hogy ez már semmilyen rizikóval nem jár, váratlanul kitálalnak a NER-ről. Valóban jobbak lennének ők azoknál, akik nem kezdenek utólag ilyen látványosan megvilágosodni? Mindazonáltal, bárhogy is álljanak ma a rezsimhez azok, akik egykor a gépezetének alkatrészei voltak, az nem róluk, hanem rólunk mond el sokat, hogy miként reagálunk ezekre. Úgy látom, bosszúvágyból, kárörömből, megalázásból, a vesztes fölött állók drákói leszámolást óhajtó beszólogatásaiból túlkínálat van. Különösen, hogy egyre többen beállnak ebbe a kórusba, olyanok is, akik korábban nemigen nyitották ki a szájukat. Ugyanakkor azokból a reakciókból, melyeket az Orbán-korszakban hiányoltunk – elegancia, távolságtartás, irónia, önkorlátozás, a vesztessel szembeni nagylelkűség – továbbra is szűkölködünk.
Helyette, mint 2010 után, úgy ezúttal is az átigazolók neofita túllihegésével és a győztesek önreflexió nélküli tollvonásaival, a bosszú permanens, végtelenített körhintájaként írják a múltat. Bosszút álltak rajtunk, tehát mi is bosszút állunk rajtuk. Úgy tűnik, létrejött a nemzeti minimum a választás vesztesei és győztesei között. A magam részéről a saját történetemet illetően bepróbálkoznék egy másfajta visszatekintéssel. Olvasom a bűnbánó közmédiás szerkesztők, illetve a Ripost újságírójának vallomásait, s rögtön arra gondolok: ha a győztesek által rendszerváltásnak nevezett folyamat változatlan úton halad, a nyilatkozóknak nincs miért aggódniuk, mert sanszos, hogy nemsokára főszerkesztőként, hírigazgatóként, divízióvezetőként, sőt a közmédia vezérigazgatójaként diadalmasan térhetnek vissza. Hogy ez abszurd lenne? Miért?
Bár semmi okom nincs megsiratni a NER bukott médiaembereit, de azokhoz sem csatlakoztam, akik most visszafelé köpködve a földön fekvőkbe rúgnak. Amellett, hogy mindig gusztustalannak tartottam az ilyenfajta közösségi médiás lincselést (azok esetén is visszautasítva az önbíráskodó bosszút, akik tényleg bűnösök), aránytévesztésnek látom, hogy egyesek itt már úgy beszélnek, mintha egy véres, totalitárius diktatúra alól szabadult volna fel a lakosság. Ezzel ugyanúgy nem tudok mit kezdeni, mint hogy Bayer Zsoltnak a Fidesz bukása utáni időszakról a Tanácsköztársaság jut eszébe.
Annak dacára, hogy az elmúlt több mint másfél évtizedet olyan helyeken töltöttem el, amik finoman szólva sem voltak hatalom kedvencei. Mi több, a fentebb említett médiapentitók egyike szerint a közmédiában még szemlézni sem lehetett azokat – legfeljebb akkor, ha a Tiszát kritizálták. Engem a megszüntetésre ítélt, közpénzből fenntartott győri NER-propagandamédiában összesen tán kétszer említettek. Egyszer mint ellenzéki propagandistát (tessék legörgetni a 4. oldalig) utána pedig mint a Tiszából kiábrándult újságírót. Vagyis attól függően írtak rólam pozitív vagy negatív kontextusban, hogy épp az akkori kormányt vagy az ellenzéket bíráltam – mindkettőre volt példa rengetegszer. Mégsem tudok bosszúvágytól eltelve diadalmaskodni.
Teszik ezt úgy, hogy a mindennapjaikat hasonlóképp buborékban élték, mint azok a NER-hívők, akiket Kétharmadország most dobott ki brutálisan a hidegre. Buborékország lényege épp az, hogy ugyan eddig Orbáné volt a legnagyobb buborék, de a másik, ennél kisebb (most viszont szép nagyra fújódott) buborék is ugyanolyan hermetikusan zár. Ironikusan szoktam mondani, hogy egyes pesti kerületekben akkor is tökéletesen szigetelne ez a buborék, ha az ország többi részében valóban diktatúrába menne át az illiberális technofasizmus.
Azt talán el lehet fogadni, hogy egy olyan megyében, amely már a ’90-es évek második felétől – mint Szájer József és Áder János szűkebb hazája – fideszesebb volt az országos átlagnál, és a székváros, Győr is négy évvel hamarabb elesett Budapestnél, valamivel nehezebb volt liberális újságíróként boldogulni, mint a fővárosban, amely igazából soha nem esett el: kulturálisan Tarlós alatt is liberális maradt. Olyan helyként, ahol 2019-ben Tarlós István is késztetést érzett rá, hogy az Orbán által nemrég igeforrásként magasztalt Vadhajtások alapítójától védje meg Alföldi Róbertet. Győr nagyon nem ilyen volt. Nem libsinek való vidék. 2017-ben például, amikor a NER országosan és Borkai Zsolt az észak-dunántúli megyeszékhelyen legyőzhetetlennek tűnt, így fogadták a Győrbe lemerészkedő Momentumot: „Készüljetek kis köcsögök, mert ha idejöttök Győrbe, annak jó vége nem lesz”. De engem soha nem érdekelt, mi a pillanatnyi helyi és/vagy országos belpolitikai divat, illetve hogy épp ki van hatalmon. 2002-ben, az MSZP–SZDSZ kormány idején, az ugyancsak megdönthetetlennek tűnő Balogh József, a tanácselnökből lett győri szoci polgármester időszakában egy, a helyi MSZP médiaholdudvarához köthető, etikátlan kampányfinanszírozás gyanúját felvető ügyet próbáltam Rába-parti kilátások címmel az ÉS-ben felgöngyölíteni. (A laparchívum nem kicsit boomer: ha még érdekel valakit, a Narancsfalvi királyválasztás című riport alá görgetve megtalálja a korabeli cikket.)
2019-ben pedig az Átlátszóban írtam a hatalom lévő győri Fidesznek a választási etikátlanság gyanúját felvető ügyeiről, a helyi püspök által NER-stílusban kirúgott iskolaigazgatóról. Soha nem titkoltam, kire szavazok éppen. 2020 januárjában például úgy voksoltam a helyi ellenzék esélytelenebbnek tűnő (s annak is bizonyuló) jelöltjére, hogy a Fidesz Győrben megállíthatatlannak tűnt. Borkai még a szexbotrány árnyékában is nyerni tudott, lemondása után pedig a szintén fideszes Dézsi Csaba András aratott az időközi választáson elsöprő győzelmet. Én ezután léptem be az ellenzékhez közeli Ugytudjuk hírportál győri szerkesztői közé.
Szerkesztőtársam Győr jelenlegi polgármestere volt. Nagyjából mindenki el tudja képzelni, mit jelentett akkoriban egy kormánypárti fellegvárban az egyetlen, a hatalmon lévőktől független lokális orgánumnál dolgozni. 2022-ben, a Fidesz országos győzelme után nem sokkal az utcán találtam magam. Ekkor ugyanazt éltem át, mint 2020 kora nyarán, amikor a járvány miatti gazdasági visszaesés miatt szűnt meg a pozícióm az akkori munkahelyemen. Két évvel később ugyanezt az orosz–ukrán háború miatti dekonjunktúrával indokolták. Tegyük hozzá, egyik alkalommal se változtattam a felfogásomon. Nem lettem hirtelen bősz oltásellenes amiatt, hogy a lezárás eredményeként váltam munkanélkülivé, és a háború idején sem kezdtem üvölteni, hogy azonnal oldják fel az Oroszország elleni szankciókat (amiket korábban támogattam), mert azok következtében vesztettem el az állásomat.
Ahogy egyesekkel szemben a NER-nek sem azért lettem kritikusa, mert elvesztettem az állami pozíciómat. A 2020-as évek első felében megtapasztaltam azt, amit valószínűleg rajtam kívül jó páran. A rezsimnek kínos ügyekben publikáló újságíróként egyszer csak azt vettem észre, számomra nem vezet út a politikamentes versenyszektorba. Amit meg is írtam egy cikksorozatban. Tényleg így volt, s ugyanez ismétlődött 2022 után. Több száz céghez jelentkeztem, és volt úgy féltucat hely, ahová be is hívtak állásinterjúra. A fogadtatásból úgy éreztem, komoly esélyeim vannak, de aztán a reménybeli munkaadóim úgy eltűntek, mint az aranyóra. Mivel egy interjúm letiltása miatt épp akkoriban húztam ujjat Magyarország egyik legnagyobb hatalmú akkori politikusával, én is konstruálhatnék ebből lepedőnyi összeesküvés-elméleteket, de inkább nem teszem. Arról is tudnék mesélni, hogy 2010-es évek végére hogyan tört derékba az egyetemi karrierem.
De azt hiszem, nekem valamiért jobb volt a NER-tűrő képességem – úgy is, hogy soha nem voltam a NER része, s abban sem bízhattam, hogy amennyiben az ellenzék győz, akkor majd kapok valamit.
Annak idején a régi ellenzékből is megkerestek innen-onnan, hogy aktivistaként vegyek részt kampányban, dolgozzak parlamenti frakciónak. Ezeket mindig köszönettel, de határozottan visszautasítottam. Számomra valahogy nem elképzelhető a szituáció, hogy egyik pillanatban függetlenobjektív elemzőként osztom az észt egy stúdióban, utána meg beülök a kormányba.
Tehát
Soha nem gondoltam úgy, hogy amennyiben ellenzéki lapnak dolgozom, ott ne bírálhatnám az ellenzéket – ahogy azt sem, hogy ha kormánypárti műsorba invitálnak, ott nem szidhatom a kormányt. De ez a közeg mindig is ilyen volt, nem véletlenül írta le a Heti Hetesről Árpa Attila, a műsor akkori producere a 2002-es kormányváltás, Orbán akkori bukása után: „A kezdetektől fogva hittem abban, hogy az a hét ember (akármilyen személyi összetételben), aki ott ül csütörtökről csütörtökre a műsoromban, alkalomadtán az új kormányt is ugyanúgy fogja piszkálni, mint a korábbit. Hibásan gondolkodtam. Ki kellett derüljön, hogy ez nem így működik. Megint naiv voltam. Nem lehetett egyik napról a másikra fordítani a hangvételen. És az is világossá vált, hogy szereplőink nagy részének teljesen más a viszonya az új kormány tagjaival. Soha nem fogják őket úgy emlegetni, mint az elődeiket tették.” (Árpa Attila: Ha én ezt a klubról egyszer elmesélem. Art Noveau, 2003, 142. o.) Egyébként a függetlenobjektív elemzőből lett miniszter úrral teljesen egyetértek abban, hogy sokan bántalmazásnak élték meg az elmúlt 16 évet.
Csakhogy én ugyanezt a bántalmazást a NER-rel párhuzamosan megkaptam az új hatalom rajongóinak oldaláról is – már akkor, mikor még ellenzékiek voltak. Pedig ugyanazt csináltam, mint eddig. Attól, hogy a Fideszt bíráltam, s örültem volna a bukásának, 2012-ben ugyanúgy nekimentem az akkor legnagyobb ellenzéki pártnak, az MSZP-nek, illetve a 2013-ban az aktuális megváltóként kezelt Bajnai Gordonnak is. Ugyanígy léptem fel a Tisza esetében, ami miatt olyanok is a torkomnak ugrottak, akiket korábban nagyra becsültem, sőt együtt tevékenykedtünk bizonyos helyeken, illetve ügyekben. Úgy tűnik, én lazább vagyok náluk, soha nem tudtam ezekre ráfeszülni, hogy épp ki győz, ki veszít – ahogy a nekem támadó kommentelőkre se voltam képes igazán haragudni.
Azért sem kiáltok most bosszúért (s a Tisza bukása után sem fogom ezt tenni), mert én a NER-t kalandnak vettem, ahogy az új túlhatalmat szintén.
Úgy gondolom, a közmédiát nem felfüggeszteni kell, hanem megszüntetni (konkrétan ezt javasoltam a Tiszának is), ugyanakkor Csuhaj Ildikóhoz hasonlóan szívesen bementem volna a köztévébe interjúkat készíteni, ahogy ugyanezt tenném a Tisza-kormány alatt is. Mérhetetlenül kíváncsi vagyok ugyanis, milyen egy ilyen intézmény belülről, s meddig tűrnék el ott, hogy kérdésekkel provokáljak. Kihúznám-e legalább addig, mint Kóczián Péter a Hír Tv-nél?
Borítókép: Orbán Viktor országjárásának győri állomásán, a Széchenyi téren 2026. március 27-én / fotó: MTI/Miniszterelnöki Kommunikációs Főosztály/Kaiser Ákos
Bejelentkezés