A Saját halál egy fotókönyv. Nádas Péter infarktusát írja meg benne és egy körtefa polaroid képeivel szakítja meg a mondatait. Megtörnek a képek és szétesik az írás, drámai feszültség a halál. Csakhogy a halál nem lehet irodalom a szó hagyományos értelmében, épp ez a modernitás lényege. A távozás megírása egyszeri és életidegen. Egy regény, egy nekrológ, bárkinek a halála, igazából a megírhatatlan periféria életrajza. Azonban a közelmúltunk huszadik századi irodalma, amiben Nádas a fő műveit már megalkotta, épp a megírhatatlant teszi a centrumba. Tabukat, titkokat, az emberi gyarlóságot. Politika és ideológia egyéneket pusztító erejét és a gonosz reménytelenséget. A felesleges messiások nevetséges korát éljük. Négy évszak fut le előttünk a Saját halálban, egy ember és a természet eltűnik. Az elmúlás pedig ábrázolhatatlan jelenvalóságként jön szembe. Egy író vagy egy fa, összeérnek, mintha az író egy megelőlegezett klímakönyvet alkotott volna saját magáról.
Nádas egyszer már meghalt, és megírta. Mit is lehetne akkor nélküle még mondani a haláláról?
Ebben a felkavaró és méltán világhírű művében azt a pár percet rögzíti óramű pontosággal, amikor egy mentőautóban átlépett a túlvilágra. A lépést a görög mitológia figurái, Kerberosz kutyái, egy folyó és fények kísérik, Isten erős képzete. Spirituális átlényegülés. Nádas Péter halálhírét olvasva újra fellapozom a könyvet. Ő már egyszer elhagyta az életet, a régi eseményeket átteszem a mába. Mindent tudott, előre tudta, hogy lesz. Testi érzetek, mellkasfájdalom, légszomj. Hörgés, kiáltozás helyett némaság. Olvasás közben ránk fúj egyet újra a halál szele, libabőrös leszel. Követed őt, nem ereszt, fogod a kezét, jó olvasó vagy: a mű végén újraélesztenek. Ilyen író Nádas Péter. Mindent átformál és belemászik az életekbe, bőrbe, testbe. Az érzelmek kavalkádját hozza. Mikor becsukod bármelyik művét, kicsit te is vele halsz.
Katartikus.
Nádas Péter legutóbbi, Halott barátaim című könyvét épp ezekben a hetekben olvastam Kisorosziban. Sokáig ebben a faluban élt ő is. Itt írta a nyolcvanas években az Emlékiratok könyvét, amivel méltán világhírű lett. A Halott barátaimban Mészöly Miklós (akkori mentora) és Polcz Alaine szerelme, és szerelmük árnyéka, erényeik és emberi piszokságaik is előkerülnek. De ők kevésbé érdekelnek. Jobban érdekel a szerző, aki így ír a barátairól. Ki ő? Miért ír ilyeneket? Nádas kíméletlen. Magával és barátaival is, túlzó és túlzottan bennfenteskedő. Máskor meg precíz és pontos. A barátság szót, azt hiszem, egészen másra használja, mint én, de épp ettől nyűgöz le a könyve. Rideg megfigyelések, apró tárgyak, a természet, a házak, a szobák. Az emberek írói tárgyakká változnak, magasságba törnek, a szerelem, a szenvedély, ez a két erő Nádas minden művében világformáló jelenvalóság. Árulás és a Kádár-kor fülledt, poros, belterjes utcái. Na és persze a Duna, a kagylóágyások, a sóderzátonyok, a homokos part. Ez a legutolsó könyve is letehetetlen, a Világló részletek folytatása.
Száraz, forró nyár van mögöttünk, mikor Nádas meghal. Aszály a szigeten, tűz is volt. A folyóparton a nádas rozsdavörösre égett a kiságon, a kukorica elszáradt, a barackok fonnyadtak. A paradicsom nem kapott elég esővizet, három hónapja nem volt kiadós zuhé. Kisebb őszi halálok most a természet maradványai, Nádas egykori házának a közelében elszáradt és elhervadt a remény. Utolsó regénye, a Rémtörténetek épp itt játszódik. A regénybeli falu főutcája poros, délben hosszú ebéddel búcsúzik írójától. Harangoznak. Őszi, szűrt fények verődnek vissza a házak kazettás ablakán. Csörögnek az evőeszközök, lecsószag terjed.
Emlékszem, mikor az egyetemen közösen olvastuk a 90-es években az Emlékiratok könyvét, megdöbbentette az egész szemináriumot az első találkozás. Meglepett az a kimeríthetetlenség, ahogy egy őszi nátháról, a faliképről vagy a testi szerelem csupasz porcikáiról beszél. Nádas sosem viccelt. Halálai és halottai igen komolyan veendők. Mindennek mindig úgy kellett lennie, ahogy ő elképzeli, elég csökönyös vitapartnernek képzeltem, legalábbis abból, ahogy kétszer hosszan beszélgethettem vele, és hogy leveleztünk. Humor, irónia, nem, az nem ő. Csak a pőre precizitása, a mondat legyen meg, a mondat szépen legyen csak meg.
Senki a magyar irodalomban az emberi gyarlóságról és az emberi szenvedélyről (művészetről, testről, Párhuzamos történetekről) nem tud úgy és olyan átéléssel beszélni, mint ő. Szóval dehogy halt meg a Nádas. Miket beszélek. Itt marad örökre közöttünk. Elég jó annak, aki kortársa lehetett ennek a nagyszerű írónak. Hát még, aki a szereplőit és a házait is ismerhette, annak a legjobb.
Borítókép: Nádas Péter fotókiállításának megnyitóján a fővárosi Deák Erika Galériában 2020. szeptember 29-én / fotó: MTI/Kovács Anikó
Bejelentkezés