Az Országház a jelek szerint mágikus vonzerővel bír – amelyik politikai erő oda bekerül, többé nem bírja elhagyni. Akkor sem, ha közben ellenzékből, változó szereposztásban, de folyamatosan azt ordibálja: a rendszer maga az önkény, a diktatúra, a maffiaállam. Aki pedig kívül van, és magát a legcivilebb aktivistának próbálja feltüntetni, előbb-utóbb szintén odacsapódik egy már létező párthoz vagy alapít egy újat. Mintha ez lenne a társadalmi, közéleti cselekvés egyetlen útja. Pedig szerintem van olyan irányzat, amelynek pont ezen kívül nyílhatna tér. Mert odabent már próbálkozott, s az nem jött be neki.
Olyannyira, hogy a két hatalmi ágban egyszerre – saját jogon, a végrehajtó hatalom csúcsán lévő, önálló intézménnyel legalábbis – soha nem is létezett. Amikor zöld párt került be a parlamentbe (egy idő után, osztódással szaporodva kettő is), akkor nemhogy hatalomra jutni nem tudott, de még az önálló környezetvédelmi tárcát is megszüntették. Mikor pedig önálló frakcióval nem volt bent a zöld gondolat, voltak ugyan zöld ügyekkel foglalkozó kormánytagok, de a rendszerváltás kezdete óta eltelt csaknem négy évtizedre visszatekintve ugyanazt mondhatjuk rájuk, mint az LMP és a Párbeszéd frakciójára – oszt mire mentek vele?
Ha visszatekintünk az elmúlt ciklusok környezetvédelmi minisztereire, azt láthatjuk, hogy eleve nem voltak fajsúlyos pártpolitikai szereplők vagy a tárcához már bukott emberként kerültek. A rendszerváltás környezetvédelmi miniszterét, Maróthy Lászlót korábban még Kádár János utódaként emlegették. A minisztérium élére akkor nevezték ki, amikor kiderült, hogy nem ő lesz a rendszer névadójának örököse. S pont a (Bős–Nagymaros miatt) legnépszerűtlenebb területet bízták rá, amibe végleg bele is bukott. Kádertemető: mindig is ez volt a zöld tárca funkciója. Emlékszik bárki ezen szakpolitikusok bármely maradandó, autonóm tettére? Keresztes K. Sándornak és Gyurkó Jánosnak, az Antall-kormány környezetvédelmi minisztereinek a legtöbbek számáta már a neve sem ismerős. Finoman szólva nem ők voltak az akkori kormánypárt, az MDF legbefolyásosabb politikusai.
A Horn-kabinet miniszteréről, Baja Ferencről inkább a zsurki vodkagyár, az első Orbán-kabinetben ténykedő kisgazda Pepó Pálról pedig szintén botrányos ügyek ugranak be. Az SZDSZ-ben sem ez a terület volt a legfontosabb. 1988-ban persze tolták Bős–Nagymaros témáját, ahogy 1998-ban is. De ez mindkét alkalommal – hogy klasszikust idézzünk – politikai termék volt csupán. A liberális zöldpolitika dicstelen végét mi sem demonstrálja jobban, mint az utolsó szadeszes környezetvédelmi miniszter neve: Fodor Gábor. Akiről szintén nem a tárca élén véghezvitt korszakalkotó tettek jutnak eszünkbe. Az összes zöld politikus közül Ungár Péterhez volt talán a legtöbb közöm. Amikor 2020-ban elszegődtem a részben általa tulajdonolt Ugytudjukhoz, döntésemben komoly szerepet játszott, hogy a portál fajsúlyos zöld profillal rendelkezett.
Ugyanakkor a fiatalkori vétkeim után már nem akartam a belpolitika szereplőjévé vagy kiszolgálójává válni. Ellentétben akkori szerkesztőtársammal, aki egyebek közt az LMP támogatásával lett Győr polgármestere, jómagam nem vágytam arra, hogy bárkinek a színeiben jelöltként induljak vagy kampányoljak. Illetve úgy vélem: a zöld mozgalom nemezise pont az LMP párttá alakulása lett. Az elmúlt ciklusok bizonyították, nem lehet egyszerre radikális zöld politikát képviselni és egy összellenzéki koalíció tagjaként a hatalomra pályázni. Az LMP a kettőt egyszerre próbálta, de mindegyikbe belebukott. Fura paradoxon, de annak a pártnak volt a legkompetensebbnek tűnő zöld politikusa, amely hatalomra jutva a leggátlástalanabbul köpött a környezetvédelemre: a Fidesznek. Illés Zoltán értett tán a legjobban a szakterületéhez (bár a mezőny igazán nem volt erős), de a végén úgy járt a pártjával, mint az atlantista Németh Zsolt – csak őt jóval hamarabb el is fújta a keleti szél.
Gajdos László jelenlegi tárcavezetőről pedig nekem a Medgyessy-, és Gyurcsány-kormány zöld minisztere, Persányi Miklós jut az eszembe. S nem csak azért, mert kormánytagságuk előtt mindketten egy állatkert igazgatói voltak. A személyiségük is hasonlónak tűnik. Mindkettőről az jut eszembe, hogy
Tegyük már fel a kérdést: ha annak idején Persányi éles vitába keveredik Kóka Jánossal, vagy a jövőben Gajdos ütközik keményen Kapitány Istvánnal, ugyan melyiküknek kellene (kellett volna) távoznia pozíciójából? Persányi Wikipédia-szócikkének írója eminens diákként felsorolja, mi mindent ért el. El is hiszem neki, ahogy remélem Gajdosnak is sikerül orvosolnia az azbesztszennyezést. De stratégiai kérdésekbe egyiknek sincs valódi beleszólása. Velük is ugyanoda jut az általuk szolgált rendszer, ahova nélkülük került volna. Aszály, vízhiány, zsákutcás energiapolitika, lerohadt közösségi közlekedés. Ezt persze abban a rendszerben, amiben ténykedtek, képtelenség is volna alapvetően másképp csinálni.
Azt gondolom,
Az országos politikus, illetve kampánycsapatának végcélja az, hogy a frontemberük kormányfő legyen – vagy legalább miniszter egy koalícióban. De egy zöld politikusnál hangsúlyosan igaz, hogy amennyiben ezt teszi, akkor a többség megszerzése, illetve a győzelemre esélyeshez való csatlakozás érdekében fel kell adnia igazi céljait. Azt javaslom a leendő zöld mozgalmároknak, amit korábban a NER ellenzékének is. Ugyanazt, amit a Fidesz sem mer véghez vinni, hiába ordibál éppúgy önkényről, diktatúráról, mint korábban a balliberális turbóellenzékiek. Ez pedig nem más, mint a rendszer totális bojkottja. Az államrendhez fűződő lojalitás békés felmondása. Visszaadni a mandátumot, lemondani a közpozícióról, vagy pedig eleve nem alakulni párttá, nem indulni a választásokon, de még csak szavazatot sem adni le. Ezt hiába javasoltam, egyetlen komolyan vehető politikai erő sem vállalta be. Ilyen radikális senki nem mert lenni.
A halálbüntetést se népszavazáson törölték el: amennyiben csak a széles néptömegeken múlna, mindenütt lennének kivégzések. Nem a többséget kell megnyerni, hanem a kisebbséget erőszakmentesen, vértelenül radikalizálni. Zöld nézőpontból kétféle sztereotipikus magatartással reagál a világ a jelenlegi helyzetre. Az egyik (párthovatartozástól függetlenül) a greenwashing status quo-ja. Hogy áldozathozatal, lemondás, a saját bőrünkön megtapasztalt érdemi változás nélkül fenntartható a jelenlegi világrend. Az emberek többsége nem akar gyötrődni a környezet pusztulásán, az állatok szenvedésén, a jövő nemzedékek bizonytalanságán. Nem is kíván igazából tenni ezekkel szemben, csupán az érzést akarja, hogy tett valamit, ezzel meggyőzve magát, hogy jó ember. Ez korunk mentalitása, a földszintes Dugovics Tituszok komfortos jóemberkedése, a szimulált lázadás biztonsági játéka. Ennek része a parlamenti zöld politika.
Látszólag a rendszeren kívüli egyetlen út a fundamentalista erőszak. Az egészségbiztosító cég milliárdos vezérigazgatóját hátba lövő Luigi Mangione és az Unabomber útja. Kirügyezhet még (ahogy korábban is leírtam) a szikes, kiszáradt talajon a zöld terrorizmus szívós gyomnövénye. Csakhogy a méregzöld terror nemcsak morális és jogállami, de pragmatikus, haszonelvű érveléssel is simán elvethető. Így aztán előre lebeszélnék róla mindenkit, aki velem ellentétben nem ábrándult ki már fiatalon a politikai erőszakból. Valójában ezek a militáns csoportok ugyanúgy legitimálják a rendszert. Egy robbantásos merénylet után lehet mutogatni a ketrecbe zárt elkövetőt. Ha nem viselkedsz rendesen, te is olyan leszel és oda kerülsz, mint ez a bácsi/néni. Ugyan mit ért el a terrorizmus az NSZK-ban vagy mire jutott a fosszilis olajmilliárdokon pöffeszkedő Chávez-rezsim által támogatott FARC? (Chávezt biztonságos távolból azért az LMP egyik akkori politikusa is szerette kicsit, részletek itt.) A terrorizmus végül zöld fronton is egyvalamit produkál: védhetetlen, igazolhatatlan, embertelen akcióival mártírt csinál még a nem túl rokonszenves emberekből is. Számomra persze a hasznos terror is ugyanúgy elfogadhatatlan (ha van egyáltalán ilyen), de lehet, hogy valaki csak annak hasztalanságát belátva tántorítható el tőle. Mert a terrorizmus ugyanúgy zsákutcás kordivat, mint a fogyasztói társadalom egyéb válságtünetei.
Mit tehetünk akkor? Hát annál, hogy akkora nagy civilek vagyunk, közben meg belegebedünk, hogy megcsípjünk egy jó kis listás mandátumot, biztosan többet. Egyrészt talán a változást önmagunkon, zöldeken kezdeni. Például végiggondolni: nem lehet, hogy csak eszközök voltunk mások kezében, amikor kétszer is ráuszítottak bennünket Bős–Nagymarosra? Biztos, hogy egy vízerőmű volt akkor a legnagyobb ellenség? Nem jobb lett volna együtt megépíteni, minthogy Szlovákia megalázásával (haha, úgysem tudjátok egyedül megcsinálni) felépítettük Mečiart, akinek szelleme máig fogva tartja északi szomszédunkat? S biztos, hogy az atomenergiától kell leginkább félnünk? Én megbékéltem vele. Ahogy Hirosima és Nagaszaki után senki nem vetett be többet atomfegyvereket, úgy Csernobil után az atomerőművek is jóval biztonságosabbá váltak. Teljes biztonság (lásd Fukusima) persze soha nem lesz, de miért is jó, hogy az atomerőművek leállításával visszatérünk a szénerőművekhez? Vagy ott van a GMO, amit én (a témáról írt riportomban nyilatkozó szakértővel egyetértve) nem gondolok a környezetet fenyegető legnagyobb veszélynek. Az erdő- és talajpusztulást, a vízhiányt, a légszennyezést, a tengerek élővilágának helyzetét, úgy általában a klímaváltozást annál inkább.
Ha akárcsak a jövőben az embereknek csak 20-30-40 százaléka úgy döntene, nem vesz autót, a járműipar kénytelen volna jóval fokozottabban átállni vonat-, metrószerelvények, villamosok, trolik, elektromos buszok gyártására. És rohadtul elegem van a vonatkésések miatti passzív, zsörtölődő, tenni semmit nem akaró sírásból is. A legutóbbinál (nekem, a megrögzött individualistának) hihetetlenül szívderítő közösségi élményben volt részem. Ott álltunk a legmelegebb napon, a hőségben az álló szerelvény mellett. S egyszer csak odajött egy srác, egy karton ásványvízzel a kezében, az egyiket felém nyújtva. Mikor kérdeztem tőle (azt feltételezve, hogy vasutas), hogy mikor indul a vonat, mondta, hogy nem tudja, mivel nem MÁV-os, csak egyszerűen azt érezte, ezt kell tennie, hát vett egy karton ásványvizet és elkezdte osztogatni. A pótlóbuszon hazafelé a mögöttem lévő ülésén azt tárgyalták, milyen csodálatos, hogy azok az emberek, akik különben szóba sem állnának egymással, ilyen közel jutnak a másikhoz egy üzemzavar hatására.
Szóval én azt mondom: ha ez kell ahhoz, hogy egy ilyen új közösség megszerveződjön, akkor késsenek csak minél többet azok a vonatok. S igen, emelkedjen a benzinár az egekbe. Hátha az embereknek legalább egy kisebbsége rájön, a közös helyváltoztatás (pláne, ha aktívan rákényszerítjük a fejlesztésére, a menetidő betartatására a hatalmon lévőket) mégiscsak olcsóbb, mint az egyéni, amire a jövőben a gatyájukat ráfizethetik. Autóra támogatást a jövőben én csak a fogyatékkal, illetve súlyos betegséggel vagy demens hozzátartozóval élő, közlekedésükben hátrányos rászorulóknak adnék. Nem akarok nagyobb lakást, sem pedig drága külföldi utakat, ha nem futja rá – minél jobban ki akarok iratkozni a fogyasztói társadalomból. Ahogy parlamenti mandátumra, belpolitikai állásra sem vágyom.
Borítókép: Gajdos László élő környezetért felelős miniszter interpellációra válaszol az Országgyűlés rendkívüli ülésén 2026. július 20-án / fotó: MTI/Hegedüs Róbert
Bejelentkezés