Próbáltam leszokni a véleményműfajról, ám úgy tűnik, sikertelenül. Így hát visszatérek a publicisztikába. De szerencsére megengedhetem magamnak ezt a luxust: jómódú ember vagyok, akit egyszerre fizet Soros György és Rogán Antal. Legalábbis sokan vannak, akik ezt gondolják rólam. Hogy miért van ez így? Megkísérlem elmagyarázni.

Hogyan szoktam le a véleményírásról és szerettem meg az oknyomozást? Nem véletlenül indítom a Kubrick-film címének parafrázisával ezt az Ötre beköszönő írást. Ugyanis az utóbbi években egyre gyakrabban tekintettem magamra úgy, mint leszokóban lévő publicistára. Gondoltam is rá, hogy pár sorstársammal megalapítom az Anonim Közírók Társaságát. PLT vagyok, huszonöt éve publicista, de már két éve nem írtam véleménycikket. Tapsoljuk meg PLT-t! Büszkék vagyunk rád, itt a Józansági Jelvényed! Az ezredfordulótól kezdve tizenvalahány éven át teleírtam a hazai sajtó véleményrovatait. A közírás pedig bizonyos értelemben tényleg olyan, mint a drog. Nagyon könnyű rászokni. Az effajta írás egy ihletett, módosult tudatállapotot hoz létre. S a jó publicista, úgy is mint dealer, olyan cuccot terít, amelytől a fogyasztó szkeptikusabb, ironikusabb, toleránsabb, nyitottabb lesz, kedve támad velem szemben érvelni, ugyanakkor a példámat látva maga (a saját politikai oldala, a kedvelt – vagy kevésbé utált – politikusa) ellen is beszélni, ha arra van szükség. De miközben én ezzel az áruval házaltam, a piacra egyszer csak betört a mentális crack, tombolt az opioid epidemic, amelyen semmilyen karantén nem tudott úrrá lenni. Az agora a legsötétebb gettós csatatérré vált, ahol a kedves ügyfelek egymás lőtték fejbe egy adagért. Új anyag tört be a piacra, amely buborékba zárta az emberek agyát, zombit csinálva belőlük.

Két választásom nyílt: vagy én is elkezdem árulni ezt, vagy kiszállok a bizniszből, mi több: magam is próbálok leszokni. Az utóbbi mellett döntöttem. Amúgy is egymás után szűntek meg a helyek – a Hírszerzőtől kezdve a Népszabadságig – ahová szerettem írni, sőt. A nyomukat is próbálták eltüntetni a világhálóról. Ennek a történetét meg is írtam. A Népszabadság eltörlését az Orbán Viktor által is meglátogatott Heinrich Pecina intézte. (Orbán ezután nem a börtönben látogatta meg Pecinát, mivel az osztrák üzletember megúszta felfüggesztettel a csalást és hűtlen kezelést, amiért elítélték.) A Népszabival kapcsolatos eljárását még a tulajdonos Mediaworks későbbi vezérigazgatója, Liszkay Gábor is digitális könyvégetésnek minősítette. E mércével a másik digitális könyvégető Szauer Péter, a HVG kiadócégének akkori vezérigazgatója, aki először nyilatkozott róla, hogy miért is kellett végképp eltörölni a Hírszerzőt, aztán letiltotta a nyilatkozatát. Engem inkább csak az zavart, hogy az egyik ügyből botrány lett (jogosan), a másik meg az ingerküszöböt sem érte el. Tehát szűntek meg véleményterek. A megmaradtaknak pedig egyre nagyobb részét kezdte leuralni az, amit úgy neveztem el: árnyalatvakság. A szemlélet, amely csak feketét és fehéret, fényt és sötétséget lát.

És hol írtam az árnyalatvakság kapcsán a kormánypárti és ellenzéki nyilvánosságot egyaránt bíráló cikket? A Mandineren. Utólag visszatekintve már szinte nem is valóságnak, hanem alternatív történelmi idősíknak tűnik, hogy a 2010-es években én ott nyugodtan bírálhattam nemcsak a fideszes médiát, hanem Orbán Viktort is. Természetesnek gondoltam, hogy a kormányt és az ellenzéket ugyanúgy kritizálhatom, bárhová írok, bárki is van hatalmon. Félreértés ne essék, egyáltalán nem gondolom, hogy a véleményformálónak két oldal között mindig a mértani középen kellene állnia. Tarthatja az egyiket kisebb rossznak (vagy akár jobbnak), mint a másikat. Én is megtettem nemegyszer, hogy állást foglaltam, elmondtam, kire szavazok – vagy épp azt, hogy nem szavazok senkire. 2018-ban bojkottáltam a választást, 2022-ben, mint kisebb rosszra, az ellenzéki összefogásra voksoltam. Arról pedig fogalmam sincs, hogy 2026-ban kire húzom be az ikszet – ahogy azt se tudom, hogy egyáltalán elmegyek-e szavazni.

Pályafutásom legnagyobb részét független (vagy legalábbis függetlenségre törekvő) orgánumoknál töltöttem. Ugyanakkor (lásd fent) nemegyszer írtam kormánypárti portálnak, ahogy évekig dolgoztam egy ellenzéki orgánumnál, az Ugytudjuknál is. Ahol ugyanúgy lehetett (mondjuk az őszödi beszéd évfordulója kapcsán) ellenzéki politikusokat, valamint a balliberális értelmiséget kritizálni, mint korábban a Mandineren Orbánt és a Fideszt. A régi, momentán hanyatló, sőt agonizáló ellenzéket 2010 óta rengeteget bíráltam. De valamit el kell ismerni: az effajta összefogás lényege, hogy úgy tudunk a legszimpatikusabbnak (vagy legkevésbé utáltnak) gondolt szereplő miatt az egészre szavazni, hogy nem kellett önfeladó módon behódolni a legellenszenvesebb résztvevőnek. Pláne nem kellett őt szeretni. Aki ide voksolt, megőrizhette különállását. Az előválasztás mint innováció olyan rendszert teremtett, amely nemcsak megengedte, de feltételül szabta a belső vitát és versengést, a politikai biodiverzitást. Gyurcsány ambíciója volt, hogy létrehozza az orbáni centrális erőtér ellenzékre szabott verzióját, de erre népszerűsége csúcsán sem volt képes. Ahogy a hatalomban töltött években sem tudta se az MSZP-t, se a kormányt úgy uralni, mint Orbán. Ezért is hozta létre a saját külön bejáratú politikai szektáját, mely ugyanúgy buborék volt, mint a NER, csak nem tudta akkorára fújni, pedig igyekezett, ahogy csak a tüdeje bírta.

A 2022-es választás után a DK megpróbálta bedarálni a kisebb ellenzéki pártokat. Részben sikerrel. Csak aztán színre lépett egy nála jóval komolyabb tüdőkapacitású játékos, aki már képes volt szinte NER-méretű buborékot fújni. De hiába nagyobb ez a buborék, ide már csak önfeladással lehet bejutni. Ahogy volt idő, mikor Orbánról és Gyurcsányról is jobb véleménnyel voltam, úgy Magyar Pétert sem gondoltam eleve rossznak. Fellépése kezdetén egy érdekes kísérletnek láttam, amelyből az ellenzéket bekebelezni próbáló DK ellensúlya, a NER lehetséges alternatívája és/vagy „reformszárnya” is válhat. Szerintem ekkor még Magyar Péter se tudta, mit is akar pontosan. Ahogy 2016 elején talán maga Trump sem gondolta komolyan, hogy tényleg elnök lehet. Tavaly júniusban a Tisza listájára szavaztam. Ugyanúgy voltam vele, mint 2022-ben az ellenzéki összefogással. Nemigen néztem ki belőlük se, hogy legyőzik a NER-t, de gondoltam, ha megerősödnek, egy fej-fej melletti eredmény (bárki is nyer) kiegyensúlyozottabbá teszi a belpolitikát. Mi baj lehet? – kérdeztem magamban.

A jelek szerint alulfejlett a képzelőerőm, mert ahogy Orbán és Gyurcsány is nagyobb bajt csinált hajdanán, mint amit el tudtam képzelni, nem lett ez másképp Magyar Péterrel sem. A kormánypárton, az államon belüli fékeket és ellensúlyokat Orbán Viktor bontotta le, az ellenzéken belüli fékeket és ellensúlyokat pedig Magyar Péter. Befejezve azt, ami Gyurcsány Ferencnek nem sikerült. Attól fosztotta meg ezt a politikai ökoszisztémát, amitől eddig számomra vonzóbbnak bizonyult a NER-nél. Magyar Péter ebben nem egyedül vétkes, még csak nem is a legnagyobb bűnös. Ez csapatmunka volt. Azé az alapvetően fővárosi-nagyvárosi közegé, az elitértelmiségitől a kommentelő kisnyugdíjasig, amelynek egy része azért korábban még képes volt ennél autonómabb lenni.

Nem felmenteni akarom Magyar Pétert, de képzeljük bele magunkat a helyébe. Jóformán a semmiből, egyik pillanatról a másikra óriási népszerűség szakadt rá. Így aztán egyszer csak azon vette észre magát, hogy bármit mond vagy tesz, semminek nincs rá negatív következménye. Ha valami kínos, kellemetlen vagy kompromittáló dologba keveri magát, nem is kell magyarázkodnia. Rajongói elvégzik helyette. Mintha lenne egy biankó csekkje, soha ki nem merülő fedezettel, azzal a felirattal: bármit csinálsz, mi imádunk. A feltétel nélküli szeretet a szülő-gyerek kapcsolatban rendben van, de a politikában életveszélyes.

A Magyar-hívők mindezt az ingyenmunkát úgy végzik el, hogy még annyi beleszólásuk sincs a Tisza politikájába, amennyi papíron a legutolsó mezei DK- vagy Fidesz-tagnak is megvan. A Tiszának ugyanis országos szinten gyakorlatilag nincs tagsága. Legalábbis vidéken, a legtöbb helyen nemigen vannak pártszervezetek. Ez a legijesztőbb: Orbánnak és Gyurcsánynak hosszú évek kellettek, hogy a már létező táborán és pártján belül, tömegek számára váljon csalhatatlan vezérré. Magyar Péternek ez hetek alatt, ténylegesen működő pártszervezetek nélkül sikerült. Engem nem a rögzített magánbeszélgetések kínos részletei döbbentenek meg. Ilyeneket bármelyik politikusról lehetne csinálni. Még csak nem is az, amit az újságírókról mondott. Ilyen trágár szavak sem az ő száját hagyták el először.

Sokkal jobban zavar, hogy ez a közeg Orbánt azonnal Putyin csicskájának nevezi, ha nem szavaz meg egy Ukrajnának nyújtott, fegyverbeszerzésekre és -szállításra is vonatkozó 35 milliárdos hitelt. De ha ezt Magyar Péter teszi, azzal semmi baj. Kétségtelen, a hívek egy része már edzett az ilyen kidumálásokban, hiszen tudjuk: ha Gyurcsány barátkozik Putyinnal, az más. De akkor is: hogy lehet az, hogy azok az értelmiségiek, akik jól kiröhögték Orbán békemenetes rajongóit, sőt a Gyurcsány imádatára gerjedőket is, azok most kritikátlanul csápolnak valakinek, akit valójában nem ismernek?

Azoktól, akik a múlt év júniusában (velem együtt) a Tiszára szavaztak, nem azt kérem, hogy a jövőben soha ne szavazzanak rá. Csupán azt kérem, gondolkodjanak el: jó az, hogy a legújabb ellenzéki pártban olyan szervezeti kultúra és személyi kultusz uralkodik el, mely a Fideszt és a DK-t is politikai szektává tette? Tényleg jó, ha ezzel a rajongásukkal, kollektív Frankensteinként olyan szörnyű teremtményt csinálnak imádatuk tárgyából, amilyenné egyedül nem vált volna? A kontroll nélküli hatalmat az istenített vezér és az érte rajongó tömegek együtt hozzák létre. „Mint víz a medret, követed és teremted” – írta a költő. S mivel eddig sem akartam mindent Magyar Péter nyakába varrni, hozzátenném: a publicisztikáról sem miatta akartam leszokni. A 2010-es évek végén már éreztem a csömört. Úgy láttam, túlságosan beleszerettem a saját hangomba. A közírásnak megvan ez a veszélye.

És mivel a véleményklíma rossz irányba kezdett változni, és én is jó párszor tévedtem, úgy gondoltam: érdemes többször felállni az íróasztal mellől, és kimenni a terepre, másokat hallgatni, kérdezni. Forrásokkal, riportalanyokkal találkozni, bennünket lerázni akaró politikust üldözni. Újra és újra feltenni a kérdést, beadni az adatigénylést, megismételni az interjúkérelmet, amíg össze nem jön. Próbálni bejutni az interjúalanyhoz a börtönbe, ha épp ott van. Biztonságiakkal vitatkozni, akik nem akarnak beengedni a sajtótájékoztatóra. Bírósági tárgyalásokra járni, levéltári iratokban kutatni, cégnyilvántartást böngészni. Bizottsági üléseken fülelni. Az összes érintettet megkeresni, akkor is, ha nem akarnak szóba állni velem. A vélemény akár egy pillanat alatt testet ölt az agyban, és villámgyorsan rögzülhet. Ezt a tünetet publicistaként saját magamon is tapasztaltam. Az oknyomozásban viszont a sztorit a beérkező adatok, az ellenérdekelt felek közlései állandóan, az utolsó pillanatig felülírhatják. A tényújságírásra váltva azért is kell kilépnünk a komfortzónánkból, mert egy visszaéléseket feltáró riportnak nem jár olyan alkotmányos immunitás, mint a bizonyításra nem szoruló véleménynek. Minden szóért perelhető vagyok.

Az utóbbi években is buborékban éltem, de nem a sajátomban. Győr sokáig abszolút fideszes nagyvárosnak volt elkönyvelve, s az egyéni kerületek szintjén egy kivételével ma is az. Érdekes volt ilyen közegben először az Átlátszó, utána az Ugytudjuk helyi újságírójaként dolgozni. 2019 nyarán kezdtem, szóval a legjobb időben: jött a Borkai-ügy, és felpezsdült a helyi közélet. Talán valamennyire én is hozzájárultam a cikkeimmel, hogy az észak-dunántúli megyeszékhely sokszínűbb lett, mint az évtizedek óta kormánypárti (vagy épp ellenzéki) vezetésű nagyvárosok, ahol a politika ilyen vagy olyan színezettel befagyott. Győr ma kiszámíthatatlanabb, unikálisabb politikai mikroklíma, ahol két fideszes polgármester is megbukott, ugyanakkor ellenzékinek sem mondható. Itt mindennek tétje van, az inga bármikor kilenghet. A 24.hu-nál, ahol állandó szerző vagyok, a megyeszékhelyek közül Győr az egyik legsűrűbb szereplő, ami a helyi cikkeket illeti.

Oknyomozóként a legjobb érzés, ha a tőlünk megjelentek változást generálnak. A teljesség igénye nélkül: riportom nyomán megtiltották a győri kórházban, hogy pénzt kérjenek a hozzátartozóktól azért, hogy láthassák elhunyt szerettüket. Az Átlátszóra tervezett, de letiltott Portik-interjú jóval nagyobb figyelmet keltett, mintha engedélyezték volna, még a parlamentben is többször szóba került. Tavaly Győrben helyi témákban írott cikkeim után távozott egy főosztályvezető, a legnagyobb önkormányzati cég vezérigazgatója pedig, miután kiderült, hogy két köztulajdonú vállalkozástól is kap pénzt, az egyiket visszafizette. Aki publicista volt, mindig az marad, de a fenti eredmények után tényfeltáróként is egyre jobban éreztem magam. Ugyanakkor így is naponta szembesültem a NER-propaganda és mindinkább annak tükörképeként működő ellenzéki véleményipar valóságtorzító hatásával.

Azt rég megszoktam, hogy Soros-ügynök vagyok. Illetve, hogy ezzel párhuzamosan, ha bírálom az ellenzéket, akkor a Fidesznek segítek. Akárhányszor kritizáltam Gyurcsányt, újra megkaptam, hogy MiniFerik vagyunk mind, ő irányít bennünket, illetve ezentúl majd nyilván Magyar Péter brüsszelita árnyékkormánya is fizet engem. Ja, és Rogán Antal is természetesen. Az Átlátszónál (mellyel szemben ugyebár a Szuverenitásvédelmi Hivatal indított vizsgálatot) Hont Andrással többször is beszélgettem az általa vezetett podcast-műsorban a Portik-ügyről, a körúti robbantásról, szervezett bűnözésről, rendőri korrupcióról. Ezt követően többen gyanakodva néztek rám. Ugye tudom, hogy Hont András a Fidesz embere? – kérdezték. Próbáltam szelíden érvelni: attól, hogy valaki mást mond, mint az ellenzék vagy bírálja azt, még nem fideszes. Miként önmagában attól se lesz valaki ellenzéki, ha mást mond, mint a kormány. De ettől csak még gyanakvóbban vettek szemügyre: már-már elkönyvelték, hogy a Tóni engem is rátett a fizetési listára. Ezután gondoltam arra: talán érdemes lenne megmutatni, hogy (bármit mondanak Buborékország egymást és a civil lakosságot lövető hadurai), az általuk épített falakon túli véleményzónában is van élet, sőt. Az igazi élet, a valóság inkább ott van.